Amiből kevés van 3.

Vasárnap délelőtt. Apa kint van a garázsban, a kocsit bütyköli, anya a konyhában az ebédet főzi, a hétéves Klárika a szobájában játszik. Százszor végigjátszott, unalmas játékok. A babák nem szólnak vissza.
A kislány elunja, és kisomfordál a konyhába.
– Anyuci, ráérsz egy kicsit?
– Klárikám, látod, hogy az ebédet főzöm!
– De közben beszélgethetünk.
– Hallgatom a rádiót, épp a kívánságműsor megy. Menj, játsszál a babáiddal.
– Azok olyan buták! Nem beszélnek velem, és nem is szeretnek engem! Engem senki se szeret!
– Ugyan már, ne beszélj szamárságokat! Apa is, meg én is szeretünk téged.
– Akkor játsszál velem!
– Most nem lehet, ebédet kell csinálnom.
– Sohasem lehet! Soha nem értek rá!
– Igen? Hát ha tudni akarod, miattad dolgozunk ilyen sokat, hogy neked meglegyen mindened. És akkor még hálátlan is vagy. Úgy látszik, szélmalomharcot folytatunk apáddal.
– Mi az, hogy szélmalomharc?
– Á, te ezt még nem érted.
– Anyuci, én nem vagyok hálátlan. Rakd félre az ebédet, menjünk be a szobába, és úgy, de úgy megszeretlek téged.
– Most nem lehet – mondja az asszony sietősen.
– De akkor mit csináljak?
– Mondtam már, hogy menj játszani! Nem hallom a locsogásodtól a rádiót!
– És mikor érsz rá, hogy megszerethesselek?
– Majd egy óra múlva – mondja az anya.
– Jól van – szól a kislány, és mint akinek valami jó ötlete támad, besiet a szobájába.
Megfogja a szőke járóbabáját, és kioktató hangnemben beszélni kezd hozzá:
– Tudod, most te vagy a kislányom, és játszani fogunk! Eljátsszuk azt, hogy hogyan kell szeretni… Tudod, most van egy órám, úgyhogy gyakorolhatunk, hogy amire az anya is ráér, jól tudjam csinálni – mondja, és magához öleli a babát.