Amiből kevés van 4.

Krisztina belekockázta az utolsó három szem krumplit a levesbe.
– Na, ezt is kell venni! – motyogta magában – és odalépett a bevásárló listához, amit egy hűtőmágnes szorított akaratosan a fehér fémlemezhez. Sovány, panaszos betűkkel felírta: „krumpli 2-3 kg.”
Így csinálta ezt már évek óta. Ha valami kifogyott, felírta a listára. Aztán hétvégén, mielőtt bevásárolni mentek volna, szőrös szívvel és remegő kézzel húzta ki a listáról a kevésbé fontos dolgokat.
Valamikor jó hosszú volt a lista. Tele finomságokkal, gyümölcsökkel. Két-három éve azonban arra kényszerült, hogy egy-két dolgot feleslegesnek ítéljen meg, és vad satírozással spóroljon a konyhapénzen.
– Ez is hülyeség! – gondolta – Mi az, hogy konyhapénz?
Nekik Zsolttal csak egyfajta pénzük volt: a kettőjük keresete. Az volt az összes pénz, az volt a minden pénz. Abból kellett fizetni a lakás- és kocsitörlesztést, a különböző rezsiket, a kis Balázs iskolai kiadásait, esetleg egy-egy égetően szükséges ruhát vagy cipőt venni, és a maradékból éltek. Akkoriban még tűrhetően. Ám a következő fizetésig mindig elfogyott a minden pénzük.
Aztán jött a tanárok létszámleépítése. Ő munkanélküli lett. A maga részéről kétharmaddal kevesebbel járult hozzá az összes pénzhez. Ott fogta meg, ahol tudta. Először csak a fagyik, csokik kerültek le a listáról. Később már a joghurtok, pudingok, üdítők is száműzve lettek a papírról. Aztán lekerültek a sütemények, kész ételek. Olcsóbb, rosszabb minőségű mosóport használt, semmit érő tusfürdőt, és mosogatótablettát vásárolt. A fodrászhoz se járt többet. Két-három havonta, ha már nagyon hosszúnak tűnt izgága, fekete haja, mosás után maga vágott le belőle, próbált valami értelmes frizurát kreálni. Bár nagy értelme nem volt, hisz úgyis csak a négy fal vette észre a változást. Akkoriban egy jó darabig a fodrászon megspórolt pénzen banánt vett Balázskának.
Aztán a banán is eltűnt, kellett a pénz a húsra, arra nagyobb szüksége van a gyereknek. Zsoltot abban az időben bocsátották el. A tönkrement építőipari cég jogutód nélkül szűnt meg. Nem kellenek már a mérnökök se, hisz senki sem akar építeni ebben a világban.
– A túlélésre kell berendezkednünk! – mondta Zsolt akaratosan – Csak ki kell húzzuk ezt a silány időszakot. Ha összehúzzuk magunkat, a munkanélkülikből elleszünk egy darabig.
– Az enyém három hónap múlva lejár – jegyezte meg feketén Krisztina – Tudod mi lesz utána? Kapom a szociális járadékot. Azzal a huszonpárezer forinttal aztán kint leszünk a vízből.
– Ne láss ilyen sötéten, kicsim! Biztos, hogy kapok állást előbb-utóbb. Jó szakember vagyok, sokáig nem lehet meg az ország jó szakemberek nélkül. Addig meg lemondunk egy-két dologról.
Úgyhogy lekerült a bevásárló listáról a mindennapi tej, elég abból egyszer inni egy héten. Elmaradtak a jóízű felvágottak, a margarinos kenyér teával majdnem olyan finom. Gyümölcs is csak egy hónapban egyszer került az asztalra. A zöldségek hiányát hamar megszokták. Olcsóbb alapanyagokból készültek az ebédek. Balázsnak megszüntették az iskolai menzáját, fölösleges neki a suliban enni, amikor itthon várja a meleg étel.
Krisztina mániákusan odafigyelt, hogy ne égjen a villany fölöslegesen sehol. Azelőtt főzés közben a konyhai kis tévét mindig bekapcsolta háttérzajnak, azt is elhagyta, úgyis csak telebeszélik az ember fejét mindig valamivel.
Szépen lassan, egyesével mentek lefelé a lépcsőn, úgy, hogy észre sem vették, mert nem akartak foglalkozni vele.
Esténként óriásit beszélgettek hárman, és a két felnőtt meglepődve vette észre, hogy még mindig tudnak jóízűen nevetni. Balázs jókat bohóckodott nekik. Meglehetősen jól tudott ismert embereket utánozni. Kilenc éves létére igazi kis tehetségnek ígérkezett.
Aztán beütött a krach: a devizaalapú kölcsönök brutálisan megemelkedtek. A kocsi- és lakásrészlet együtt több volt, mint a kettőjük összjövedelme.
– Eladjuk a kocsit! – mondta határozottan Zsolt – Úgysem igen megyünk vele sehová. Ilyen benzinárak mellett, meg a biztosítás, a műszaki csak mind-mind viszi a pénzt. Én mondom, a kocsitulajdonosok lassú kínhalálra vannak ítélve.
A hitelkiegyenlítés után négyszázhúszezer forint maradt a hétéves Opelből.
– És még jól is jártunk! – dörzsölte a markát Zsolt – Tudod, hogy a volt kollégáim mind sorba állnak, de nem tudják eladni a méregdrága mercijüket, meg BMW-éjüket.
– Meddig lesz ez elég? – szaladt ki a száján a bánat Krisztinának – Mit kell még eladnunk, hogy felnevelhessük a gyereket?
– Nyugi kicsim, okosnak kell lenni! Ezt a pénzt átváltjuk euróra, romoljon másnál a forint, ebből fizetjük majd a lakástörlesztést, de csak minden harmadik hónapban utalunk. Három nem fizetett hónap után jön csak a felszólítás. Így kihúzzuk majdnem egy évig.
– A jövő hónaptól te is csak szoc. járadékot kapsz. A havi bevételünk nem fogja elérni az ötven ezer forintot. Mit csináljunk? Együnk vagy fizessük a rezsit? – kérdezte csüggedten Krisztina.
– Most már biztos találok állást! Ha kell, elmegyek utcaseprőnek, a francba a diplomával.
Krisztina nem szólt, csak szép fokozatosan húzta ki a listáról a nélkülözhető dolgokat. Csontos húsokat vett egy héten kétszer. Egyszer csirkefarhátat, egyszer sertés húsos – csontot. Ezreket takarított meg, de mindjárt volt neki helye. Balázs úgy nőtte ki a ruháit, cipőit, hogy nem lehetett követni. Sokszor készült ragú, meg csontos pörkölt kenyérrel, utána két pohár tiszta víz, és a családi beszélgetések, bohóckodások. Még mindig szép volt élni. Volt egy lakásuk, amiben télen aránylag meleg volt. Gondosan ügyeltek arra, hogy minden harmadik hónapban törlesszenek. Eladták a számítógépet, meg a hálószobai plazma Tv- t. felruházták Balázst és kifizettek kéthavi távfűtés díjat.
Balázs hamar hozzászokott, hogy csak a suliban tud a gép elé ülni. A gyerekek nagyon jó alkalmazkodók. A mindennapi margarinos kenyérért sem nyafogott soha. Megette tízóraira és kész, nem csinált belőle nagy ügyet.
Zsolt csak nem talált munkát, még mindig szeretett volna a szakmájában elhelyezkedni, de ez lassan – lassan lehetetlennek tűnt. Kudarcaiból, ha hazatért Krisztinának nem kellet kérdezni semmit se, az arcára volt írva a nélkülözöttség.
Most azok a dolgok következtek, amelyek nélkülözhetetlenek, de a minőségük lehet silányabb. Nagyon jó az egyrétegű WC papír is, nem kell a szalvétának meg a papírtörlőnek sem három rétegűnek lenni, úgyis eldobja az ember használat után. Abba a papírzacskóba csomagolta Balázsnak a tízórait, amelyikbe a kenyeret vette az üzletből. A kenyérszeletelőt már vagy fél éve száműzték, a konyhakés nem fogyaszt áramot. Leszoktak a Kávéról is minek a sok koffein. A fűtést is lejjebb tekerték, pulóverben is lehet a lakásban élni. Az étolaj is lekerült a listáról, azt a havi két rántott húst, ki lehet sütni zsírban is.
Egyik nap aztán Zsolt nem bírta összehúzni a száján a mosolyt, ahogy előszobában ledobta a kifakult kabátját:
– Képzeld drágám! Munkát kaptam!
Egy maszek zöldséges vette fel a közeli piacon, amolyan árurakodónak.
– Jó kis munka! Ötven a zsebbe feketén.
– És ha ellenőriznek?
– Vásárló leszek! Jól ki találtuk az öreggel. Majd alaposan figyelem az embereket, ezek úgyis mindig jól öltözöttek. Az öreg is nyugtatott. Hozzá csak törzsvásárlók járnak, az idegeneket azonnal kiszúrja.
Hajnali háromkor kelt, délre ért haza. Fáradt volt és mocskos, de elégedett. Mégiscsak van haszna az életének. Esténkét borotválkozás közben még fütyörészett is. Krisztina rég nem látta ilyen jó kedvűnek.
Három hétig tartott. Egy svájci sapkás, munkáskabátba bújt ellenőr buktatta le. A büntetés elvitte a mosogatógépet meg a faragott tölgyfa étkezőgarnitúrát. Lassan ürült a lakás és gyarapodott az adósság.
A lista már olyan nyúlfarknyira csökkent, hogy abból nem lehetett lehúzni semmit.
Ám Zsolt nem adta fel. Minden nap nyakába vette a várost, és minden nap bocsánatkérő üres kézzel tért haza.
Nem veszekedtek. Az nem old meg semmit. Viszont nem is igen beszéltek. Már rég elmaradtak az esti bohóckodások. Nem volt hozzá energiájuk. Balázs is ösztönösen vette fel a némaságot. Csak néha – néha vágott egy grimaszt, vagy eresztett el egy- egy jó beszólást, de hangos nevetést felváltotta a félmosoly, a félszeg „csináld ha van még hozzá kedved” tekintet…
A gázon hangos lobogással forrni kezdett a krumplileves.
Krisztina ámulva vette észre, hogy még mindig a hűtő előtt áll, és bámulja a cetlit: „2- 3 kg krumpli”.
Odalépett a leveshez. Takarékra zárta a gázt és megrázta a fejét, mint aki szabadulni akar az előbbi gondolatoktól.
Ebben a pillanatban ért haza Zsolt. Krisztina csak ránézett a szeme sarkából és már tudta is az eredményt.
– Szia kicsim! Mi lesz ebédre?
– Krumplileves.
– Az jó. Mi lesz benne?
– Krumpli.
– Az is jó.
– Az utolsó három szem, hétvégén vennünk kell egy keveset.
Hát veszünk – bólintott belegyezően Zsolt.
Megcsörrent a kulcs a zárban. Balázs jött haza.
– Sziasztok! Éhes vagyok.
– Mindjárt kisfiam, csak moss előbb kezet.
– Jaj, tudjátok mi történt a suliban?
Zsolt és Krisztina kérdőn néztek a gyerekre.
– Ákos, tudjátok a faterjának, van az az éjjel- nappalija a sarkon, szóval Ákos megdobott egy szenyóval. Azt mondta, a muterja négyet csomagolt neki, és nem tudta megenni… Tudjátok mi volt a zsemlében? Pick szalámi, jó vastag szeletek. Nagyon finom volt… Mondtam neki, hogy holnap majd én hozok… –
– Úgyhogy – fordult beszéd közben a gyerek az anyjához – holnap ne csomagolj… A margarinos kenyeret úgysem enné meg… Majd azt mondom, hogy itthon felejtettem a szenyókat.
Krisztinának két üvegszínű könnycsepp gördült le az arcára.
Zsolt nem szólt semmit, de fogta ütött-kopott kabátját és viharsebesen kiment a lakásból.
Már ettek, amikor visszatért. Az egyik kezében, egy zacskóban hat zsemlét lóbált, a másikban meg egy egész rúd Pick szalámi volt.
Ünnepélyesen rakta le az asztalra:
– Anya, holnap ebből készíts szendvicseket Balázsnak. Kezet mosok, és veletek eszem én is.
Vidáman ült le az asztalhoz. Feltűrte pulóvere ujját, és jó adag levest mert a tányérjába.
Krisztina azonnal észrevette a bal csuklóját körbeölelő fehér sávot.
Kérdőn nézett a férjére.
– Ne is törődj vele – mondta Zsolt két kanál leves között – majd nyáron lebarnul, és akkor nem látszik.