Amíg beérik a gyümölcs 6/4

Melinda másnap reggel is megjelenik az osztályon, de csak üdvözli a gyerekeket és aztán céltalanul kószál a kórház folyosóin. Zsebébe csúsztatta a telefonját, aminek használata ugyan tilos az osztályon, viszont nem tudhatja, mikor fogja Janka hívni őt és nem akarja elszalasztani a hívását. Körbenéz az emeleteken, amely osztályokon még nem járt. Nézelődik, ráérősen bámészkodik, amikor váratlanul valaki a nevén szólítja.
– Melinda…
Kissé megborzong. Martin. A háta közepére sem kívánja a vele való beszélgetést.
– Jó, hogy látlak, úgyis szeretnék veled beszélni. Ráérsz néhány percre…
Melindának torkában dobog a szíve. Bólint.
Martin megfogja a karját, csak úgy alig érintve, könnyeden, s a szemben levő ajtóhoz vezeti, majd benyit. Otthonosan mozog a helyiségben, valami ülő alkalmatosságra mutat, mintegy hellyel kínálva Melindát, de ő a fejét rázza, s megáll az ablak előtt. Így hát Martin is ott áll szemben vele.
– Olyan furán tűntél el az életemből, semmit sem tudok rólad. – kezdi Martin. Melinda csodálkozva néz a fiúra, a hangja simogató, az arca is lágy. Keze ott van az övé mellett a fűtőtesten, a szomszédos bordát markolja. – Tudod, én téged sose vettelek komolyan. Kedveltelek, tetszettél nekem, szívesen voltam veled, de egy percig sem hittem azt, hogy szerelmes vagyok…
Melindának összeszorul a torka.
– Akkor mért mondtad?
– Talán azért, mert tudtam, hogy ezt várod tőlem, vagy azért, mert így szokás… Nekem meglehetős sikereim vannak a nőknél, megszoktam, hogy nem utasítják vissza a közeledésemet… Te sem utasítottad vissza. Miért ne mondtam volna, hogy szeretlek?
– Persze, mért ne mondtad volna… – A fűtőtest már sütött Melinda keze alatt. Mint egy film, úgy jelentek meg annak a régi nyárnak a képei előtte. Ismerős képek, mégis újak, idegenek.
– Valamiben tévedtem, azon a nyáron. – mondja Martin és közelebb hajol a lányhoz – Most, hogy pár nappal ezelőtt megláttalak, sokat gondolok rád. Valószínűleg szerelmes vagyok beléd, most jöttem rá, egy félórával ezelőtt. Meglepő fordulat, nemde-bár?
A fiú csinos arcán furcsán fest a fölényesnek szánt, torz kis mosoly.
– Kár volna kihagyni egy ilyen nem várt fordulatot. Ugye, kár volna, Linda?…
Az asztal nagyot reccsen, ahogy Martin nekitántorodik. Látszik rajta, hogy nem számított ellenállásra. Melinda arcán két piros folt tüzel, szaporán kapkodja a levegőt.
– Pardon – mondja Martin, s megigazítja magán köpenyét. – Ha jól emlékszem, azon a nyáron nem voltál ilyen visszautasító. Ha jól emlékszem, azon az éjszakán, amikor nálunk voltál, több ember szeme láttára csókolóztunk. Most meg úgy viselkedsz, mintha egy aszfaltbetyár állna veled szemben.
Melinda úgy érzi, menten megfullad, olyan elviselhetetlen hőt áraszt a fűtőtest.
– Linda… – a fiú egy ujjal a lány álla alá nyúl, és maga felé fordítja a kipirult arcot – gondold azt, hogy most találkoztunk és most kezdődik köztünk minden. Mosolyogj már, hallod? Ugye, nem haragszol?
Melinda állja a fiú pillantását.
– Nem haragszom – maga is meglepődik, milyen nyugodt a hangja. – Egyáltalán nem haragszom, sőt örülök, hogy újra találkoztunk, és összehasonlíthatlak azzal, akit szeretek. Most tudom, mennyivel különb ember, mint te.
– Boldoggá tesz, hogy hozzásegítettelek ehhez a nagy horderejű felismeréshez – szól Martin és könnyedén meghajol.
– Én nem tudok olyan szépen beszélni, mint te, de én is őszinte leszek. Azon a nyáron, azért hagytam, hogy megcsókolj, mert szerettelek. Legalábbis azt hittem, hogy szeretlek. Ma már inkább azt mondanám, hogy imponáltál nekem. Nagyon fájt, amikor vége lett. Aztán elmúlt. Most szeretek valakit, úgy, ahogy te még soha nem szerettél, és talán nem is fogsz, és számomra minden más fiú vadidegen. Az is, aki valaha megcsókolt. Érted?
– Nem. Engem csöppet sem érdekel, ha más is udvarol neked, én csak a régi barátságot kívántam feleleveníteni.
– Martin, te olyan okos vagy, és mégsem értesz valamit. Olyan vagy, mint aki vak, vagy süket… én úgy, de úgy sajnállak téged!…
Megcsörren zsebében a telefon. Melinda faképnél hagyja Martint. Fut ki a lépcsőházba, hogy ne sokáig várakoztassa Jankát.

Ott áll a lépcsőfordulóban még egy ideig. Újra és újra végiggondolja azt, amit Jankától hallott. Tehát holnap reggel… holnap reggel dől el a sorsa. Oda kell mennie. Talán azonnal beállhat. Előbb hajmosólány lesz a fodrászatban, amíg beletanul a kozmetikába, de legalább megszabadul ettől a leprateleptől.

Mosolyogva indul lefelé a lépcsőn, s újra felvillan előtte Martin kővé dermedt arca.
Mennyit ábrándozott akkor, azon a nyáron… Fájt, nagyon fájt a hiánya. Aztán később gyűlölni kezdte, arra várt, hogy Martin felkeresi őt, és ő becsapja előtte a kaput…
Ez az előbb olyan volt, mintha becsapta volna mögötte az ajtót. Végérvényesen. Egészen eddig kellett erre várnia, de ma megtörtént…
Arra lett figyelmes, hogy valaki kettesével szedi a lépcsőfokokat mögötte. Le is előzte pillanatok alatt. Bertalan doktor. A lépcsőfordulónál visszanézett, visszavett a lendületből és bevárta őt.
– Nővérke, hogy is hívják magát?
– Melinda. Pál Melinda.
– A neve is gyönyörű. Figyelem magát egy ideje, azt, ahogyan a gyerekekkel bánik. Magából jó nővér lesz kedves, mert maga a szívével tanulja meg azt, amit másnak az eszével kell megtanulnia. Annak a fiúcskának, Bencének, még sokáig szüksége lesz magára, attól tartok, nagyon sokáig…
– Mi a baja Bencének, doktor úr? – kérdezi Melinda bátortalanul.
– Már sejtem, de még tartanak a vizsgálatok, majd ha beigazolódik a gyanúm, megtudhatja, de tartok tőle, hogy hosszú időt fog még itt tölteni. Kincset ér egy ilyen kisnővér a Bence-féléknek is. Mikor is végez? Most a tanév végén? Szuper. Ha végzett, keressen meg. A jó nővérekre mindig nagy szükségünk van.
– Köszönöm – motyogja maga elé Melinda, amikor az orvos már leér az első emeletre s eltűnik a folyosó lengőajtaja mögött.

Céltalanul lézeng a folyosón, amikor hirtelen eszébe jut, hogy meg kell keresnie Anna nénit, az osztályfőnököt. Valahogy közölnie kell vele, hogy holnap elmegy. Itt hagyja a főiskolát, a gyakorlóórákat. Vizsga sincs többé. Vége!
Mit szólt volna Bertalan doktor, ha ezt elmondja neki. Ha elmondja, hogy sohasem lesz nővér, elhagyja a pályát még mielőtt elkezdhette volna. Alig várja, hogy megszabaduljon ettől a borzalomtól.
Anna néninek hogyan mondja meg? Mit mondjon neki. Abban a pillanatban nyílik a 10-es kórterem ajtaja. Vilma nővér és Anna néni lép ki rajta. Vilma tovább megy, Anna néni jön vele szemben. Hát, itt az alkalom.
– Anna néni kérem…
– Hát te, hol vagy elveszve? Egész nap nem bukkanok a nyomodra.
– Szeretnék Anna nénivel beszélni – dadogja Melinda.
– Én is veled. Gyere, bemegyünk a nővérszobába. – A nővérszoba szerencsére üres. Anna néni hellyel kínálja, s mivel remegni kezdenek a lábai, gyorsan le is ül.
– Anna néni kérem, én el akarok menni!
– Micsoda? Hová akarsz elmenni, és mikor? – csodálkozik rá az osztályfőnök.
– Holnap kell jelentkeznem a kozmetikában, ugyanis kozmetikus leszek. Itt hagyom az iskolát Anna néni kérem. Ne tessék azt mondani, hogy nem lehet. Hagyjon elmenni, Anna néni kérem.
Az osztályfőnök elgondolkodva nézi a lány izgalomtól kipirult arcát.
– Természetesen el lehet menni – hangja nyugodt, még csak nem is rendreutasító. – A szüleid tudnak róla?
– Nem, még nem… de majd elmondom nekik, és egészen biztosan nem lesz kifogásuk ellene. Én nagyon szépen köszönök mindent, de ne tessék engem lebeszélni, én el akarok menni…
– Sokat beszéltem már arról nektek, hogy ápolónőnek lenni nem foglalkozás, hanem hivatás. Ha nem érzel kedvet hozzá, ha nem szeretted meg a kórházi munkát, akkor jobb is, ha elmégy. Senkit sem tarthatunk erőszakkal vissza. Azért szeretném, ha még gondolkoznál rajta.
Te voltál a legjobb tanítványok egyike. Mi történt veled Melinda? Sok panasz volt rád az utóbbi időben.
Melinda egy papír zsebkendővel babrál, hogy ne kelljen Anna néni szemébe néznie. Erjed belőle a dacos ellenkezés, de sehogyan sem tud kitörni.
– Szóval, elmehetek? – kérdezi végül.
– Természetesen, miután alaposan meggondoltad. – bólint Anna néni – Azt ugye tudod, hogy az állam sokat költött a tanításodra, ha lesz kereseted, ezt vissza kell fizetned.
– Ne tessék félni, visszafizetem! Lesz miből! – mondja indulatosan.
– Nem félek. Most pedig menj.
Melinda zavarában nem találja a kilincset. Anna néni nyitja ki az ajtót.
– Gondolkozz még két-három napot, aztán jelentkezz nálam újra. Szeretném, ha addig megbeszélnéd a szüleiddel, és az osztálytársaiddal is a dolgot. Az ilyesmit nem szabad elhamarkodni.
Anna néni azt hiszi, hogy két-három nap alatt meggondolja magát. Anna néni nagyon téved. Okos asszony, sokat látott már életében, de most az egyszer téved.