Amikor a fal adja a másikat…

(A Variációk pofonra sorozatból)

Csípős, hideg volt az éjszaka, és a szél is azonnal befurakodott még nyitott kabátjuk alá, ahogy kiléptek a kapun. Mindketten a sálat tekerték a nyakuk köré összébb húzták magukon a kabátot, s szótlanul ballagtak a parkoló felé. Márk arra gondolt, milyen jó, hogy Bütykös hazaviszi, kinek van kedve ebben a ronda időben csatangolni. Bevágták magukat a kocsiba, akkor szólalt meg Bütykös.
– Te tudod hány óra van? Meg sem néztem, csak azt érzem, hogy kutyául elfáradtam.
– Csodálod? – közben előhalászta zsebéből a telefonját – Hajnali fél négy!
– Egek! Csak legalább ne kellene Üllőig mennem.
– Nézd milyen kihalt a város, egykettőre hazaérsz. – Aztán Márk hátradőlt s arra gondolt, hogy talán rögtön el tudna aludni. Aztán arra, miért száguld egyre gyorsabban Bütykös? Azért mégsem kellene itt a belvárosban. Oda sandított kollégájára, hát éppen leragadni készültek a szempillái.
– Hééé, Bütykös! – miután látta, sikerült felébresztenie beszélni kezdett – Még sosem kérdeztem, miért hívnak téged Bütykösnek?
– Ez meg most, hogy jutott eszedbe? Hát mit mondjak, alkalmasabb időt nem is választhattál volna.
– Hááát, én is úgy gondolom – nevetett Márk – vagy titok?
– Dehogyis titok. Tudod te egyáltalán a valódi nevem?
– Lehet, hogy néhány évvel ezelőtt bemutatkoztál, de már nem emlékszem – hahotázott Márk.
– Bütyök Sanyi a becsületes nevem. Aztán ebből alkotta az a kókler Demizson a Bütyköst.
– Még szerencséd, hogy nem „f” betűvel kezdődik a neved – kacagott újra Márk – de ne búsulj haver, majd én ezután Sanyinak szólítalak.
– Te, tényleg? Rendes tőled!
– Neked holnap már nem kell jönnöd, ugye?
– Miért? Neked kell?
– Hát persze! Majd tíz-tizenegy felé bevánszorgok, ha össze tudom magam kaparni. No, itt állj meg valahol, kiszállok! A Deákról már egykettőre hazaérek… – Amikor a kocsi megállt, még egy jó nagyot belebokszolt Sanyi karjába, az fel is jajdult:
– Nem vagy normális! Tudod, hogy fáj?
– Tudom. Remélem kitart hazáig. No, vigyázz ám magadra, aztán két napig ki ne kelj az ágyból! – intett, s elindult a Deák tér felé.

Szóval, mégis gyalog kell hazamennie. Jó félóra gyaloglás, ebben a ronda időben, az ördögnek sem hiányzott. Újra beburkolózott a kabátba, fülére húzta sapkáját, s akkor meglátta a taxiállomást. Ott sorakoztak a vadonatúj sárga taxik, már-már New York-ban kezdte érezni magát, füttyentett egyet, és meg is ütközött rajta, hogy nem fékezett máris, közvetlenül az orra előtt legalább egy sárga taxi. Tán mégis jobban tenné, ha hazavitetné magát, csak nem kérnek olyan horribilis összeget azért a két kilométerért…
Az egyik taxis éppen kinn álldogált a kocsijának támaszkodva, oda ment hát, s megkérdezte:
– Elvinne ide a tizennegyedikbe?
– Uram, hívja a központot!
– Hogyan?
– Ahogy mondom. Hívja a központot, akkor majd elviszem.
– Ugye csak viccel? Itt állok önhöz fél méterre, miért hívnám a központot?
– Mert ez a szabály, fiatalember!
– Ugye csak ugrat? Itt a taxi, itt áll ön, s itt vagyok én, az utas. Vigyen haza még mielőtt összeesem.
– Nem tehetem. Hívja a központot! – Márk megrázta a fejét, azt hitte nem jól hall. Ez mégsem lehet igaz, éppen ráfutott egy zakkant sofőrre?
– Miért nem ön hívja a központot, ha már úgy kell, ne az utasokat macerálja. Tudja meg, hogy be sem ülnék a kocsijába… Meg sem érdemli az ilyen, hogy munkája legyen. Nehogy sírjon ám, ha felkopik az álla, én ugyan nem fogom sajnálni! Ezt a tökéletlen világot… – morgott még az orra alatt Márk, sarkon fordult és bandukolt tovább gyalog.
Csak éppen a maradék jókedve is elszállt. Bár lehet, hogy az eddig sem volt. A cégben is szívatják őket, már napok óta túlóráznak. Sanyi az előbb majdnem elaludt a volánnál. Tényleg, rá kellene csörögni, nehogy útközben elaludjon. Látta mennyire fáradt, nem akarta, hogy még miatta körbejárja a tizennegyedik kerületet. Jobb, ha egyenesen hazatart, remélhetőleg nem fog elaludni. Ez a csörgés talán felébresztette, majd később még rácsörög… Tegnap éjfélig, ma hajnali fél négyig… aztán az ünnepeket tuti végigalussza. Az az idióta meg csak áll a taxinak támaszkodva… Hívja a központot!… Micsoda agyament szabályok?… Kiért, vagy inkább ki ellen vannak ezek az eszement szabályok, törvények. Lassan már élni sem hagyják az embert. Húzza az igát, mint az állat, aztán még rongyos ezer forintja sincs, hogy taxival menjen haza hajnali fél négykor. Hívja a központot… Pihent agyúak, akik kitalálnak mindent mások bosszantására. Nehogy már még telefonra is költsön, amikor ott áll előtte a taxi. Most ez jól felhúzta!
Mi van, ha csak az öregnek nem volt dolgozhatnékja? Akkor meg minek állt ott? Képtelenség. Nem tud egy hülye öreg ilyesmit kitalálni. Ehhez pihent agy kell. Ezeknek meg egy szavuk sincs hozzá?… Mindent megkajálnak? Ezeknek minden jó? Állított már le taxit az utcán, nem is egyszer. Mi, és mikor változott? Ezt ép ésszel fel sem lehet fogni. Ha ide tévedne egy New Yorki, hát igen csak csodálkozhatna. Itt mindenki megőrült?… Ja, már neki sem sok kell… ott van a határon. No, meg itt a ház előtt, végre! Jól ki dühöngte az álmot a szeméből, de csakhogy hazaért.
Tényleg, Sanyi hazaérhetett már? Még a lépcsőházból felhívta.
– No, hol tartasz, öreg?
– Éppen most álltam meg a kapu előtt. Mi van? Az előbb is te csörögtél?
– Aha. Nincs semmi, csakhogy hazaértél. No, aludj jól! – Hát ezt megúszta!
Megúszni, minden napot, minden percet. Csak ennyi az élet?