4.
A város dél-nyugati végén laktam, úticélom pedig egy északi városrész volt, egy kis falu mely ugyan még közvetlenül nem kötődött a városhoz házakkal, de már a részének nyilvánították. Minden utca szinte néptelen volt, a főúton poroszkált egy-két autó de ezen kívül szinte semmi forgalommal nem találkoztam, így volt időm töprengeni a jövőről.
A vérfarkasrara gondoltam. Megölte a mostohaapámat, ha jól belegondolok haragudnom kellett volna rá, de ilyesmihez még hasonlót sem éreztem, mitagadás nem kedveltem az öreget, édesapám halála után egy évvel anyám már vele volt, és miután őt is elvesztettem egyedül maradtam, vele. Túl sokat nem törődtünk egymással, én úgy gondoltam mindig, hogy ő a szükséges rossz az életemben, talán ő is így vélekedhetett rólam. Tehát összességében a vérfarkasokra nem haragudtam, haaa… jut eszembe vérfarkasok? -Sóhajtottam- Elhittem ezt az egészet, bár egy "egyik pillanatban még vicsorgó állkapocs, a másikban már egy ember" dolog után ez azért annyira nem volt meglepő.
Aztán eszembe jutott az a fazon, meg az éjféli, -hát, hogy is fogalmazzak?- Találkozónk, bár nem tudom, hogy ott leszek-e egyáltalán és ha én ott is leszek, ahol a legjobban nem kéne, ő ott lesz-e? És egyáltalán ő mi? Talán vámpír? A nagy filmekben mindig a vérfarkasok és a vámpírok küzdenek egymással. Bár ez amúgy sem lehet azokhoz hasonló, hiszen azokhoz mindig varázserejű meg ahoz hasonló hősök tartoznak, ami hát valljuk be őszintén, én nem vagyok.
Valahogy eldöntött tény volt bennem, hogy el kell mennem oda, és az az út lesz életem útja. Hogy mért? Ne kérdezzék nem tudom, talán Tyni sugallta. Ja, Tyniről jut eszembe, ő az volt aminek vallotta magát? A sors? Beszélgettem a sorssal? Nem nagyon hittem volna el magam sem ha csak úgy elmesélik, de ebben valahogy biztos voltam, ő volt az a pont, amiben nem kételkedtem.
Közeledtem a város széléhez. Volt itt egy megvilágítatlan kilométer, a két lakott rész közt. Kiszáguldottam a városból, a műszerfalra pillantottam, először a sebességmérőre, 73-at mutatott, úgyhogy kicsit visszavettem a gázt, majd a beépített órára tévedt a tekintetem, 8:24 állt rajta. Három és fél óra, gondoltam. Azonban, mielőtt megint ezen hely kutatása kezdett volna a fejemben járni, eszembe jutott miért jöttem ide. Még el kellet intéznem egy dolgot.
Már jól ismertem az utat, a harmadik utcán jobbra, ott a másodikon ballra. Lassítottam befordultam a hídra, majd elfordítottam a kulcsot, és a motor leállt. Nagyot sóhajtottam. Majd a bejárati kisajtó elé gurultam, és megnyomtam a csengőt.
5.
Fél percig a szívem sebes verésén kívül, semmit sem éreztem. Aztán felgyúlt a villany a teraszon, és kulcs kattant a zárban. Az ajtó lassan nyílt ki.
Egy barna hajú lány lépett ki a házból, középmagas volt, velem egy idős. Mikor meglátott mosolyra húzódott a szája, s felém indult. Néha mikor így közeledett felém, azthittem egy angyal száll felém, súlytalan lépteit látva -ha nem tudtam volna, hogy nem- azt hittem volna, hogy nem is a földön jár.
A kisajtóhoz érve, abban is elfordított egy kulcsot, majd tovább közeledett felém, széttártam a karom, s ő olyan simán landolt köztük, mintha egész életében ezt csinálta volna, pedig csak egy hónapja voltunk együtt.
Két gyors szia után, lassan megtaláltam ajkait, s hozzájut tapasztottam enyémeket. Olyan volt mintha összeolvadtunk volna, ezt imádtam benne, más lányokkal, már rég unalmas volt minden, vele úgy éreztem egész életemben, együtt lehetnék, akkor is olyan messze lennék még a megunástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ez már több volt mint szerelem, egyszerűen imádtam. És úgy tűnt ő is így érez irántam.
Mikor ajkaink újra elváltak egymástól, még hosszú ideig szorosan öleltük egymást. Aztán sajnos szemem, a műszerfali órára tévedt, bár ne tette volna, 9:05 állt rajta, s erről eszembe jutott, idejövetelem célja.
-Gyere menjünk-súgtam a fülébe.
-Hova?-kérdezte.
Kis habozás után ezt mondtam:
-Majd meglátod.
-Oké, mindjárt jövök, két perc-felelte és elengedve, s elindult befelé.
Fogalmam sem volt hova fogom vinni, legszívesebben magammal vittem volna oda. De feltételeztem, hogy ennek egyikük sem örülne. Tehát meg kellett volna bennem születnie az elhatározásnak. De valahogy csak nem akart. Nagyot sóhajtottam, olyat amilyet ritkán szoktam, mélyről jött és szinte égetett belülről. Ha az eszemre hallgatok, akkor, ott szakítok vele. De sajnos, mint életemben oly sokszor, most is az érzéseim irányítottak. A halasztás mellett döntöttem, legalábbis a búcsú pillanatáig mindenképpen.
Aztán gondolkodóba estem, hova vigyem? Valami olyan helyre ahol még nem voltunk, egy megfelelően nyugodt, békés, de eléggé romantikus helyre. Jelen pillanatban, nem jutott semmi ilyen az eszembe. Az összes helyet átpörgetem a fejemen, mikor végre eszembe jutott, a tökéletes hely. Annyira megörültem neki, hogy arcomra bizonyára tekintélyes méretű mosoly ülhetett ki.
Ekkor megjelent az ajtóban újra ő, farmerban és kabátban. Most ha lehet még dögösebben nézett, ki bár a kabát eltakarta csodás idomait, de a farmer ráfeszült az alsótestére. Nem tudom melyik nemtársam mondott volna neki nemet bármire, amit csak kért.
Becsukta maga mögött a kisajtót, felült mögém a motorra, és csak ennyit mondott:
-Azt mondta fél tizenkettő.
Nyugalom lepett el. Csodás-gondoltam, miután hazahoztam lesz időm oda.. érni. Kitolattam a hídról, elfordítottam a kulcsot és most bal lábam hátranyújtásával rúgtam be a "gépet". Ismét elsőre indult, úgyhogy kezdtek elmúlni belőlem a műszaki állapotával kapcsolatos kételyek. Átkarolta a derekam és hozzám simult. Ahogy elhagytuk a falu határát, és átléptük 60-at kezdte jobban szorítani a derekamat. Nem szerette különösebben a motorokat, sem az autókat, pláne nem az motorsportokat, de mivel tudta, hogy imádom az ilyet, ő is elviselte. Többek közt ezt is szerettem benne, a toleranciát majdnem minden iránt, és a türelmét, amely ugyan közel sem volt ennyire végtelen, de megfelelően hosszú volt ahhoz, hogy ne lépjek át a határán soha.
Nem tudtam elképzelni sem, jobbat ennél: a hűs kora nyári szél az arcomba vág, a sebességet tökéletesen uralmam alatt tartom, enyém a távolság, a végtelen, és ott ül mögöttem az az ember aki az életemben a legfontosabb. Ilyenkor repült az idő, s hipp-hopp a városban voltunk. Ha lehet még kevesebb forgalom volt, mint az imént. Közeledtünk ahoz a helyhez, ahova menni akartam. Lassan fölénk tornyosult egy domb, a városban a legnagyobb, nem messze jártunk, az otthonomhoz, de a főútról nem ballra, hanem jobbra kanyarodtam. Átrobogtunk az új lakónegyeden, ki a domb szélére, a házak már ismét messze voltak. Az útnak vége volt, leállítottam a motort.
-Hol vagyunk?-kérdezte érdeklődve.
-Mindjárt megtudod-válaszoltam és gyorsan lepattantam a motorról, ő is követte példámat. Egy mozdulattal, rátettem járművemre a kormányzárt, kikaptam a kulcsot, zsebrevágtam, és megfogtam a kezét. Félhomály volt, egy szikla tövében álltunk meg. Valahonnan mögüle fény szűrődött ki. Arra vezettem őt. Végül kiértünk mögüle. Láttam rajta, hogy leesett az álla.
Tökéletes panoráma nyílt majdnem az egész városra. A fények csodálatosan látszottak messziről. Gyönyörű volt. Lassan beálltam mögé és átkaroltam, még nem eszmélt fel a látottakból. Ezek szerint még soha nem járt itt. Én néha-néha eljöttem erre. De tény, hogy én is régen voltam már itt, utoljára mielőtt összejöttünk. Hm, tényleg. Itt kezdődött (legalább is bennem), és hát itt kellene, hogy véget érjen. De mostmár biztosan tudtam, nem fogom neki azt mondani, hogy: bocs de vége, mert egyrészt úgy sem tudnám megindokolni, mit mondhatnék? Figyi úgy néz ki elmegyek innen örökre és vérfarkasok meg hasonló szerezetek közt fogok tovább élni. Bizonyára cseppet sem nézett volna hülyének. Másrészt pedig, mert belepusztultam volna. Valahogy majdcsak lesz, gondoltam, mert ugye "úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna".
Kezdett magához térni a "sokkból". De egyenlőre még csak ennyit tudott mondani:
-Gyönyörű.