Amit nem lehet elveszíteni

Elvesztettem valamit, ami fontos volt nekem. Egy lehelet finom cérnaszálon függött. De lehet, hogy nem is cérnaszál volt, csak ahhoz hasonlatos. Mindenesetre elszakadt és messze gurult tőlem az a valami. Igazából meg sem tudom mondani mi volt az, mert mindig másképpen nézett ki. Vagy nem is nézett ki sehogy. Nem lehetett látni, inkább csak érezni. Érezve látni.
Ködből gyúrták, tejfehér, gomolygó ködből. Néha halvány rózsaszínben játszott. Ilyenkor ámulattal néztem. Megigézett. Bizseregtem tőle. Máskor zöld pompában fénylett. Szerettem volna belesimulni, de nem tudtam megérinteni. Igaz, érintés nélkül is éreztem, hogy milyen puha és kellemesen hűs. Aztán amikor nyugodt fehérségében tündökölt, azt hittem a mennyország költözött a földre. Az illata jázminnal és tömjénnel töltötte meg a körülöttem lévő teret. Tisztaság volt mindenhol. Számban éreztem ízét. A frissen szedett bazsalikomhoz hasonlított. Természet íze volt.
Ahogy most róla elmélkedek, mintha körvonalazódni látnám valahol a tudatom mélyén.
Mégsem vesztettem el? Itt lett volna végig velem?
Régóta nem gondoltam már rá. Talán ezért bújt el. Azt akarta, hogy kíváncsi legyek rá, hogy érezzem a hiányát, hogy érezzem az űrt.
Kétségbeestem.
És íme, elég visszaidéznem a múltból, és máris újra tudom, hogy itt van. Nem veszítettem el, mert képtelenség lett volna elveszítenem. Tudom, hogy hozzám van láncolva. Hiszen ő tart össze. Nélküle szétestem volna, és rég szétszóródtam volna az univerzum végtelenségében. Nélküle nem is lennék. Pontosabban a semmivel lennék azonos. Elvesznék, elgurulnék, mint valami fontos dolog, ami egy lehelet finom cérnaszálon függött.