Ámodj! (7. Fejezet)

A jóslat és a legenda

Észrevétlenül nyomott el az álom. Csak akkor riadtam fel, amikor Angel becsukta maga után az ajtót. Felültem az ágyban, csodálkozva vettem észre, hogy alkonyodik. Átaludtam az egész napot. Mióta lehetek már itt? Teljesen elvesztettem az időérzékem. Apa és Brandon biztos értesítette már a rendőrséget. Vajon az a két szerencsétlen emberrabló hagytak maguk után nyomot? És ha igen, mennek vele valamire? Amennyiben nem, én meg tudnék innen észrevétlenül lépni? Meddig jutnék?
Alaposan szemügyre vettem a szobát. Kopár, fehér falak, nagy ablakok, rajtuk nehéz, vastag függönyök. Egy kis éjjeliszekrény, na meg az ágyam. A sarkokat is megnéztem, és megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor nem találtam kamerát. No, igen, attól még lehetnek, hogy nem látom.
Mosoly terült szét az arcomon, mikor a szekrénykén megpillantottam a vacsorám. Forró zöldség leves, rántott gomba-, karfiol és sült krumpli. Összefutott a nyál a számban. Felültem, a hátam mögé halmoztam a párnákat, majd az ölembe vettem a tálcát. Jóízűen, mohón neki lát-tam bekebelezni az ennivalót. Mennyei volt. Miután végeztem, felhajtottam azt a pohár narancslét is, amit utóbb fedeztem fel. Elégedetten hátradőltem, s legnagyobb örömömre, a nap-lemente utolsó sugaraiban gyönyörködhettem.
Amikor a nap teljesen eltűnt, a szobát már csak az utcai lámpák világították be. Nem bántam, hogy egyedül vagyok a csöndben, nem féltem. Elégedett voltam, bár a kilátásaim cseppet se voltak szívderítők.
Elhessegettem a kellemetlen gondolatokat, és inkább eddigi életem legszebb pillanatait idéztem fel. Kagyló-keresés nagyapával a tengerparton, a nagy kirándulások a közeli erdőben, megismerkedés Brandonnal.
Épp azt a pillanatot idéztem fel, amikor nagyapától megkaptam Louise-t, a zsemleszínű Labradorom, amikor egyszerűen csak elsüllyedt a tudatom.

A tűz narancsszínű lánggal lobogott, s halkan pattogott az égő fa. A jobb oldalamnál egy ezüstszürke farkas feküdt nyugodtan, szemét a tűz túloldalán törökülésben meditáló nőre függesztette. Követtem pillantását, végigmustráltam az átszellemült nőt. Különös ruházata, frizurája elképesztett. A természet színeiben pompázott az a lepel, amit a teste köré tekerve viselt, vastag, kékesfekete haja egyetlen copfba fonva a derekáig ért. Arca alapján a húszas évei elején járhatott. Hosszú pillákkal árnyékolt szeme csukva, szája vékony csíkká préselve.
A csönd belepett. Olyan volt, mintha nem létezne másik világ, másik élet, csak az, ami a tűz körül volt.
A farkas elaludt, már én is az álommal küzdöttem, mikor a nőnek kipattant a szeme. Jégkék szemét egyenesen az enyémbe fúrva, rekedt hangon szólt:
– Közeleg az idő – suttogta. Lélegzet visszafojtva figyeltem – A Bölömbika-hegynek új boszorkányra van szüksége…Utódot kell találnom! – elhallgatott, merőn nézett rám.
– Mit tehetnék én? – reszketett a hangom. Tudatában voltam annak, hogy ebben a látomásban ÉN vagyok.
– Álmokat látsz – pillantása a mellettem heverő farkasra esett –, segítőim pedig gyorsak. Én nem hagyhatom el a Körömet, így szólt az egyezség. Neked és a farkasaimnak kell megkeresnetek azt a lányt, aki átveheti a helyemet.
– Nem értem miről beszélsz – hebegtem.
– Küldetésed van. Csak Te segíthetsz. Én elmondom, hogy mi a feladatod, a legendát pedig Shayenne adja tovább.
Nagyot nyeltem.
– Miért kellene nekem segítenem?
A nő mindentudóan elmosolyodott.
– Az én kezemben összpontosul a Múlt, a Jelen, a Jövő; az Élet és a Halál; a Természet. Meg van írva, hogy amint az Álomlátó többet lát a közelgő halálnál, az én időm a következő ősszel lejár. Ha az Álomlátó megleli az utódom, úgy közelebb kerül saját rejtélyéhez, az Élet körforgása pedig sértetlen marad. Amennyiben küldetésében elbukik, eljő a Szenvedés.
Elakadó lélegzettel hallgattam. Éreztem belül, hogy nem egy kuruzslóval állok szemben.
– Az Álomlátó, a Sápadtarcú, Kicsi Patak és Bölömbika lánya együtt indulnak az Utód keresésére. Útitársaitok lesz a könny, a vér, a verejték.
Előredőlt, s a tűzön átnyúlva megragadta a kezem. Valami hideg tárgyat tett a tenyerembe. Egy átlátszó folyadékkal teli üvegcsét. Mikor újra a nőre néztem, már nem volt ott. Pislogtam, mire a tűz, az erdő, a farkas halványulni kezdtek. Összeszorítottam a szemem, mert hányinger tört rám.

Ismét a szobában voltam, félig fekvő, félig ülő helyzetben. Az ágy szélén Shayenne ült, aggódás csillant szemeiben.
– Peregnek a szemek – mutatott az éjjeliszekrényre, amin egy nagyobb fajta homokóra állt, benne arany csillogással zúdult az alsó tartályba a homok.

– Kezdd az elejétől! – szólítottam fel Shayenne-t.
– Hosszú történet lesz és kevés az időnk – sóhajtott fáradtan.
– Jövő őszig van időnk. Egy teljes év! – kötöttem az ebet a karóhoz.
– Jól van – egyezett bele. Elnézett mellettem, próbálta rendezni mondanivalóját. – A nevem Shayenne Andrew O’Scare, népemnek Kicsi Patak, Úrnőmnek Ezüst Farkas.
– Sok neved van – szúrtam közbe. – Mégis hogy szólítsalak? – Elmosolyodott, amitől úgy éreztem magam, mintha napsugár simogatná az arcom.
– A barátaim Shaynek hívnak – nézett rám reménykedve.
– Én nem vagyok a barátod – mutattam rá.
– Még… – tette hozzá. Beletörődőn bólintottam, majd intettem Shaynek, hogy folytassa.
– A Bölömbika völgyében, egy kis indián faluban születtem, s nőttem fel. Huszonegyedik évemet betöltve változás ment végbe mind a testemben, mind a szellememben. Apám, Sebes Folyó a Hegyre küldött, oda, ahova indián férfi nem teheti be a lábát, csak akkor, ha… – elhallgatott.
– Ha? – nógattam.
– Csak akkor, ha kiválasztott – fejezte be Angel a mondatot.
– Kiválasztott? – néztem rájuk értetlenül. A lakás kis étkezőjében ültünk egy négyszemélyes asztalnál. Már jócskán benne jártunk az éjszakában, de cseppet se éreztem magam fáradtnak. Eleget aludtam. Mikor az önkívületemből magamhoz tértem, s Shay a homokórára mutatott, mintha egy méhkasba kerültem volna. Behívta Angelt, aki megmutatta a fürdőt, kezembe nyomott egy törülközőt és tiszta pizsamát. A gyors zuhany remekül felfrissített.
Miután kijöttem a fürdőből, Angel az ebédlőbe terelt. Az asztalnál már ott ült Shay is, arca merő gond volt. – Mit jelent ez? – kérdeztem.
– Úgy körülbelül háromszáz évvel ezelőtt a Bölömbika-völgy indiánjai ki lettek tiltva a Hegyről. Nem mehettünk oda se vadászni, se kirándulni.
– Miért? – kérdeztem közbe újra.
– Azért, mert a Hegy boszorkánya szerelmes lett egy indián férfiba.
Hitetlenkedve húztam fel a szemöldököm.
– EZ lenne az OK? – horkantam.
– Ha nem vágnál folyton közbe, nem értetlenkednél annyit! – torkollt le ingerülten Angel. Szégyenkezve hallgattam el.
– Nos, a boszorkány és az indián három évig élt együtt. A boszorkány nem hagyhatta el a Hegyet, és egy ősi szabály szerint, a választottja sem. De az indiánnak hiányoztak a szülei, a barátai, egy kis szabadság, így egy éjjel elhagyta a boszorkányt. A boszorkányt, aki gyermekkel volt akkor már megáldva. Fájdalmában és dühében Tiltó-kört húzott a Hegy köré. Emiatt a kör miatt nem mehet indián a hegyre.
– És akkor hogy jutottatok élelemhez, húshoz? – tettem fel a kérdést.
– Őseink 9 hónapig azt ették, ami a völgyben termett. Főleg zöldséget. Majd megszületett a boszorkány és az indián gyermeke. Egy kislány.
Elnyílt szájjal hallgattam a történetet.
– A boszorkány gyermeke születése után megenyhült, így a Tiltó-kört kissé átrendezte. Tíz kiválasztott indián nő mehetett fel vadászni. És miután az a tíz nő meghalt, lány utódaik vették át a helyüket.
– Szóval csak a nőkben bízott azután – vontam le a következtetéseimet.
– Igen – bólintott Shay.
– De még nincs vége – találgattam.
– Nincs. A boszorkány lánya nem örökölte anyja mágiáját, halandónak született, halandó érzésekkel, vágyakkal. Mikor a lány nagykorúvá érett, a boszorkány az egyik kiválasztott asszonyért küldetett. Rábízta a lányát. Az asszony azután sajátjaként nevelte tovább a gyermeket, évekkel később pedig kiházasította. Az egyik ősapám felesége volt. A házasságuk első évében fiúgyermekük született, aki elérve a 21. évét átváltozott…
– Farkassá – szóltam közbe. Shayenne és Angel egyszerre bólintottak.
– Igen. A boszorkány mágiája így öröklődött tovább.
– Szóval Te vagy az egyik élő leszármazott? – álmélkodtam.
– Igen – bólintott ismét.
– És akkor ki a boszorkány Utódja?
– Pontosan nem tudjuk – vette át a szót Angel. – Sejtéseink vannak.
– Mondd el – kértem.
– A lánygyermekek születését annak idején nem jegyezték fel, így nem lehetünk biztosak a dologban – kezdte -, de feltételezzük, hogy Fekete Szélnek, így hívták a boszorkány lányát, szóval, hogy neki nem csak fia született. Úgy gondolom, hogy vannak nőági leszármazottak is. Nekünk egy olyan lányt kell keresnünk, aki már nagykorúnak számít, de harmincon még nincs túl. A vállalkozás szinte lehetetlen – sóhajtott elkeseredetten, mire Shayenne gyengéden megszorította a vállát.
– A jövendölés kijelenti, hogy ketten nem boldogulnánk feladattal, Angel.
– Miféle jövendölés?
– Egy tekercses prófécia. Kimondja, hogy a víz és a szél nem működhet együtt.
– Micsoda? – értetlenkedtem.
– Én – mutatott Shayenne önmagára – a víz jegyében születtem, ezért is Kicsi Patak a nevem, míg Angel a szélében, az ő indián neve pedig Forgószél.
– Érdekes – dünnyögtem. – Folytasd, kérlek.
– Mint tudod, a szél csak felkorbácsolná a vizet, nem jutnánk sehova. És ez igaz is, mert… hát, nos, Angel és én jegyesek vagyunk – pirult el Shay.
– És ez nem jelent gondot a Kiválasztottságodban?
– Nem, mert én is az vagyok. – szólt közbe Angel.
– Hogyan?
– Én az egyik kiválasztott asszony leszármazottja vagyok. Visszatérve a próféciára – vette fel újból a fonalat – a Víz és a Szél nem érhet el együtt eredményeket, kell a Föld és a Tűz is.
– A Négy Elem – dünnyögte Shay.
– Így van, a Négy Elem – bólintott Angel. – No mármost. A Víz és a Szél, Shayenne és én, a Tűz Te vagy – mutatott rám.
– Honnan tudod ennyire biztosan? – vágtam közbe.
– A boszorkány szerint a Tüzet a szenvedélyéről és a fájdalmáról ismerjük fel. A Te múltad és jelened tele van mindkettővel.
– Ismétlem: honnan tudod?
– Nemcsak Neked vannak különös képességeid – hunyorgott Shay. Értetlenül bámultam rá. – Emlékszel, hogy mikor itt ébredtél fel, hosszan néztünk egymás szemébe?
– Aha – bólintottam kicsit bizonytalanul. Olyan régen volt az már, egy egész életnek tűnik.
– Abból a pillantásból láttam mindent. Értsd úgy, hogy tényleg mindent: az éles képű múltad, nem csak a tiéd, hanem a felmenőidét is; a jelened; és a homályos jövőd, melyben több lehetőség is feltűnt. És ebből már tudtam, hogy ki vagy… hogy TE vagy az, akit keresünk!

Némán bámultam magam elé. Öröm, kétség és félelem öntött el. Öröm, hogy valakinek, illetve valakiknek rengeteget jelentek, hogy fontos személy lettem; kétség, hogy ez talán valami őrült álom, hogy megbetegedtem, és lázasan fekszem otthon, az igazi ágyamban és ilyen víziók gyötörnek; és félelem attól, hogy ha ez valóban igaz, akkor még milyen nehézségek kerülnek utamban. Ahogy a boszorkány is megmondta, ’utunkat könny, vér és veríték kíséri’. Félek a nehézségektől, konfliktuskerülő vagyok. Talán eljött az ideje, hogy másfajta magatartást tanúsítsak? Hogy kiharcoljam az érvényesülésem; hogy tegyek valamit másokért?
Egyre csak bámultam reszkető kezemet, és a percek múlásával kikristályosodott előttem a megoldás. Nem én vagyok az egyedüli, aki különbözik az átlagtól. Hisz különbözik mindenki mindenkitől. Ki jobban, ki kevésbé. És nem én vagyok az egyetlen, akinek, mondjuk úgy, kissé természetfeletti és hátborzongató képességei vannak. És majd hülye leszek kihasználatlanul hagyni ezt az örökségemet. Elszántan néztem Shayennere és Angelre. Rájöttem a megoldásra.
– Rendben – hangom szokatlanul erősnek és határozottnak hangzott. – Még egy kérdésem lenne.
– Mondd! – mosolygott Angel.
– Mikor kezdjük a keresést?
Shayenne ugatva felnevetett. Kicsit sértődötten néztem rá.
– Odébb van az még – paskolta meg a kezem. Felvontam a szemöldököm. – Előbb még meg kell keresnünk a negyedik emberünket.
– A Földet – egészítette ki Angel, látva értetlen arcom.
– És őt hogy fogjuk megtalálni?
– A víznek mindig van partja, a tűznek talaja. Én foglak elsodorni benneteket hozzá.
– Szóval Neked is van valamiféle képességed? – firtattam.
– Igen – nevetett most ő is – felkavarom a vizet, életet illetve halált hozok a tűznek – magyarázta.
– És ez mennyiben segít nekünk?
– Elfújom a tudatod – komolyodott el.
– Tessék? – ráncoltam a szemöldököm.
– Egyszerűbben fogalmazva, álmot küldök Rád. Az én varázslatom összetettebb. Tudod, minden emberben megvan az egyik elemre jellemző tulajdonság. Vagy épp mind a négy. És attól függően, hogy mi dominál benne, plusz egyéb emberi jegyeit figyelembe véve, befolyásolni tudom őket. Például, egy víz-jegy szülöttét, össze tudom zavar-ni, vagy feldühítem, attól függően, hogy épp mi a célom. Kicsit bonyolult.
– Az – hagytam helyben. – És akkor, engem, mint tűz-jegyűt, konkrétan kioltasz, mint ahogy mondjuk nagyapa fújta el a gyertyát? – próbáltam egyszerűsíteni.
– Igen, de nem kell megijedni, az állapotod átmeneti. Élet és halál fölött nem rendelkezhetek, akkora hatalommal csak Isten bírhat.
– És hogy fogok magamhoz térni?
– Én ébresztelek – szólt közbe Shay.
– De ezzel nem veszik el a képességem? – riadtam meg.
– Nem, dehogy – legyintett Angel. – Az öröklött dolog; és a tüzet nem csak gyufával vagy gyújtóval lehet életre kelteni. Vannak képletes tüzek, amiket érzelmek gyújtanak, illetve tartanak életben. Úgymint szenvedély, düh satöbbi.
– Kavarog a fejem.
– Sok ez egyszerre – értett egyet Angel.
– Még egy kérdés – nyújtottam fel a mutató ujjam. Várakozva néztek rám. – Mikor ’fújod el a tüzem’? – elég banálisan hangzott, de nem nevettek rajtam.
– Ha már késznek érzed magad rá. – válaszolt Angel.
– Fájni fog? – nyüszítettem.
– Nem, dehogy. Olyan, mintha nagyon hirtelen aludnál el, észre se fogod venni – mosolygott.
– Akkor fél óra múlva – határoztam el magam.
– Biztos? – aggódott Shay. Bólintottam.
– Rendben – állt fel az asztaltól Angel. – Most menj vissza a szobádba, pihenj egy keveset, addig előkészítem a festékeimet.
– Festékek? – visszhangoztam.
– Törzsi jeleket kell festenem a homlokodra. Ez az ’elfújás’ egy rituálé, aminek meg vannak a maga eszközei és lépései. Nem kell félned. – nyugtatott.
– Hát jó, úgy sincs más lehetőségünk. Előtte kell valamire koncentrálnom?
– Nem, a jelek mindent tartalmaznak majd, amire szükségünk van – rázta meg a fejét.
– Oké. – Felálltam és beballagtam a kopár szobába.
Nem volt kedvem lefeküdni, ezért az ablakhoz léptem, homlokom az üvegnek támasztottam, s csak bámultam kifelé az éjszakába