Angyali mese.

Angyali mese-felnőtteknek, s nagyranőtt gyerekeknek…-

Láttam őket… nem voltak függetlenek… függtek a Világtól, ahol éltek, függtek a körülményeiktől – amit persze saját maguknak teremtettek mindketten-, függtek a Világ anyagi dolgaitól, függtek más emberektől, olyanoktól is, akiket a családjuknak kellett tekinteni. Szóval, nem voltak függetlenek… de szerelmesek lettek… ha lehet ezt így nevezni.
Történetük ugyanis még számukra is örök rejtély maradt. Hogy szerelem volt-e kapcsolatuk, vagy két Lélek egymásra találása, ahol a Földi világban, oly ritkán a Lélektársak találkoznak? Vagy csupán szenvedélyeik, vágyaik kiélése volt kettejük kapcsolata? Ne találgassunk… nem érdemlik meg… ezt Ők biztosra tudják… Én csak láttam őket… Sőt, mondhatni azt, hogy egyiküket ismertem is… talán… de lehet, hogy csak láttam Őt, vagy Őket, s messze nem ismertem meg sem Őket, sem az Érzéseiket…
Angyalok voltak mindketten, ez bizonyos. Vagy ha nem is angyalok voltak, akkor Igaz Emberek… olyanok, akiket nem tett lóvá a Világ minden fényűzése ellenére. Olyanok, akik mindent feladtak, s szembeszálltak az egész Világgal, hogy szerelmüket beteljesítsék… vagy legalábbis megpróbálják. Mindenesetre egy papírdarabbal kezdődött az egész történet:
„Találkozzunk Berlinben
Ott ahol a tüzek égnek
Perzselik a láthatatlan falat
Mely soha le nem dől
Együtt játsszunk majd
A láthatatlan falnak romjain”
Ezt a papírdarabot sodorta felém a szél egy mappából kicsúszva. Elolvastam, s mivel nem az enyém volt, hát siettem, hogy visszaadjam tulajdonosának. De nem tudtam neki odaadni. Pedig gyönyörű volt. Nőiessége kitűnt mindenből, mi körülvette, szépsége pedig semmi földihez nem volt hasonlítható. Ha hasonlítani kellett volna, valami természeti csoda szépségéhez hasonlítanám, mint a naplemente, vagy a telihold szépsége, vagy bármi más. Hiába siettem, próbáltam visszajuttatni, de tényleg nem sikerült.
Találkozott egy férfival. De a férfi sem volt hétköznapi jelenség. Magassága, s testtartása végett szintén kilógott a sorból.
A feltűnő, viszont nem is ez volt számomra, hanem az az érzés, az a harmónia, mely kettejüket körülölelte. Látszott rajtuk valami. A szerelmesekről- mondják az okosok- messziről látni, hogy boldogok, s szeretik egymást. Amit én láttam, az teljesen más volt. Valami csodálatos nyugalom, harmónia, s egész másfajta boldogság ölelte körül őket, mint amit lehet tapasztalni.
Eztán figyeltem őket minden nap. Szándékosan. Valahogy az érzés, mely kettejükből áradt, kisugározták, s átadták akaratukon kívül is más embereknek. Rám is rám ragadt. Szerettem őket. Nem voltak hétköznapiak. Szeretem a nem hétköznapi dolgokat, a Világot pedig, mely minket embereket körbevesz mélységesen megvetem, s gyűlölöm az emberek többségével egyetemben.
Mint később kiderült a férfi művész volt. Festőművész. Próbált érvényesülni tehetségével a Világban, de természetesen, mivel világunk nem értékeli a művészeket, így Őt sem értékelték. Sőt, ha volt egy kiállítása, arról is csak negatívul emlékeztek meg.
Megtaláltam a naplóját. Idézek belőle, biztos nem volna ellenvetése.
Megismerkedésük történetét írja le.

„Január 3.-a. Nincs hó, száraz, hideg idő van. Rossz időpont, rossz időjárás egy kiállításra. Mindenestre nem tehetem meg, hogy lemondom, sőt, nem is akarom lemondani. Még ha olyan is lesz, mint a többi, akkor sem… egy utolsó kiállítás mindenképpen szükséges. Hogy nyomot hagyjak a Világban. Elvégre is ezért születtem. Ma minden kiderül. Bárcsak lenne mellettem Valaki, aki támogatna mindebben, s lenne kinek festenem. De ez az érzés is kerül, mint ördög a tömjénfüstöt. Pedig valahol kell lennie Valakinek, aki engem keres, akinek én kellek, s meg tudok felelni. Érzem, egyedül nem tudom megvalósítani Önmagam. Kell hozzá a Társam, aki veszettül, vagy éppen elveszettül rohangál idegenként a Világban, mint én magam.
Rögtön indulok. Ha olyan lesz ez a nap, mint amit várok, akkor nincs miért maradnom. Visszatérek oda, ahová tartozom… majd festek ott, ahol szeretnek, s ahol kíváncsiak rá.”

Eddig az idézet, hogy beletekintsünk abba a bizonyos január 3.-ba.
Aztán, ha elolvassuk az esti bejegyzést, láthatjuk, valami történt.

„Nem bántam meg amit tettem. Még akkor is, ha Ő azt mondta, szépek a képeim. Kedvességből bárki szívesen mondana ilyet. Történt ugyanis, hogy miután a sokadik újságíró is lemondott képeimről, hogy valami pozitívat írjon, s még a kérdéseikkel csak bántani, kötekedni tudtak, az összes aznap kiállított képemet ott a helyszínen semmisítettem meg. És most magamat semmisíteném, ha Ő nem jön oda hozzám, s nem karol fel. Megláttam. Ismerős volt, s ahogy nézett, s beszélt hozzám, tudtam, hogy Ő az. Nem azért mert azt mondta amit mondott. Azt mondta kár volt azt tennem, amit tettem. Mert Neki tetszettek a festményeim. Gondoltam, s gondolom magamban most is, hogy csak és kizárólag azért mondta ezt, mert együtt érzett velem, vagy sajnálatból, vagy nem is tudom… De azok a szemek… ahogy néztek, nem tudtam elfelejteni, s úgy érzem, beleszerettem egy pillanat alatt. Magával ragadott a lénye, a szeme csillogása, a mosolya, s a hangja… Megkért arra, hogy az egyik festményemet (amit életem főművének tartottam) fessem Neki újra. Egy angyalt ábrázolt a festmény az erdő közepén egy tisztáson, a lenyugvó napban haldokolt éppen. Nem tudom, mi tetszett neki benne, de mindenesetre megígértem Neki, hogy újrafestem. Közöltem Vele, hogy ugyanolyan nem lesz, csak hasonló, de azt mondta, hogy Neki kell mindenképpen egy olyan, vagy hasonló festmény.
Próbáltam közeledni Felé, mint Nőhöz, de sajnos ilyen az én formám, férjezett, gyerekes anya, így sajnos az a pillanat, ami azt sugallta nekem, hogy Ő az, csak én vetítettem ki magamból… Sajnos nem Ő az.
Nem is tudom, hogy áltathattam magam vele, még ha csak egy pillanatra is. A lényeg, hogy holnap azért iszunk egy kávét, hogy a részleteket megbeszéljük. Szerintem nem lesz mit megbeszélni. Elmegyek, megiszom egy kávét, megköszönöm a kedvességét, aztán lelépek. Onnan is, meg innen az életből is. Ez így lesz a legjobb. Legalábbis nekem.

Valahogy így indult kettejük közt ez a fajta kapcsolat, melynek, mint a végén kiderült nem a vége, hanem csak egy átmeneti állapota volt az a földöntúli, nyugodt- boldog- harmonikus érzés, mely lépteiket követte.
Tehát mint mondtam, elkezdtem Őket figyelni. Nem zaklattam Őket, csak mondjuk úgy, amit a Magukból a Világ fele mutattak, azt próbáltam lehetőségeimhez képest nyomon követni. Egy nagyvárosban éltek, ahol természetszerűen az élet úgy felgyorsult, s oly módon zajlott, hogy az emberek elfelejtettek élni. Nem tudták, mit jelent egy éjszakai séta, mit jelentenek a természet szépségei. Néha-néha, mikor szerelembe estek, akkor felvillantak bennük ilyen dolgok, de nem volt jellemző. Sokkal jellemzőbb volt a Világra az önzés, az anyagi javak hajszolása, no persze már rég nem a megélhetésért, hanem a kivagyiságért. Aztán szépen, hullottak is egymás után az emberek. Futószalagon haladtak a Kaszás szerszáma elé, úgy, hogy az anyagi javakon kívűl semmit nem hagytak maguk után, maximum egy-két embergyereket, akiket addigra már a saját képükre formáltak. Zajlott az élet a nagyvárosban. Mégis volt egy hely, ahol ez a két szerelmes angyal-ember találkozott. Egy húsz emeletes acélszürke tömbház legfelső emeletén volt egy lakás. Belátható volt az egész város, ami mindig szép látványt nyújtott, főleg naplementekor, mivel az ablak Nyugatra nézett. Maguk közt Toronynak hívták. Oda elmenekülhettek a Világ elől, s élhették Szerelmüket. Nem zavarta Őket semmi. Kettejük Világa volt a Torony, ahová senki más nem mehetett. Úgy gondolták, ott a Toronyban békében, boldogságban élhetnek majd, s élhetik szerelmük minden percét.
Persze nem mehet történhet minden egy karikacsapásra, így az együttélésüket sem lehetett volna egyszerűen véghezvinni. Mindketten függtek. A függőség ebben az esetben már leszűkült a férjre, illetve a feleségre. Már a gyerekek sem játszottak szerepet. (mert persze gyerekei is voltak mindkettejüknek, mint az utólag kiderült) De ezt a függőséget volt a legnehezebb levetkőzni is, s egyben megszabadulni is tőle. Persze az angyal-emberek sem egyformák, főleg gondolkodásban, s tulajdonságaikban nem, így ebben például nem értettek egyet. A festő úgy élte akkor már az életét elég régóta, hogy mindig mindent egy lapra tett fel. A földöntúli szépséggel megáldott szerelme pedig megfontolt volt, minden lépését háromszor meggondolta, tízszer körbejárta. Erről tanúskodik egy naplóbéli feljegyzése is:

„Április 21.-e. Nem tudom felfogni, miért nem élhetünk együtt. MI olyan nehéz ezen? Ha Ő mondaná, már aznap elmennék a jelenlegi otthonomból, hogy végre Vele lehessek. De ezt a lépést Ő nem meri megtenni. Nem tudom, meddig akar váratni, vagy mire vár?! Vagy lehet, nem is karja? Lehet, hogy Neki ez így jó, így természetes… s nem is akar változtatni az életén, s nem akar ÉLNI?! Ez sem lenne szörnyű, csak mondaná meg. Remélem nem áltat. Tele vagyok kétségekkel. Ha Vele vagyok, tudom, hogy szeret, de abban a pillanatban, mikor kikerül a látókörömből, s elindul egyedül a saját Világába… kicsúszik a talaj a lábam alól. Boldog vagyok Vele. Soha senkit nem szerettem ennyire, s szilárd meggyőződésem, hogy ember nem szeretett így, mint én. S Ő is ezt mondja. Mégis fél az együttéléstől. De bízom benne. Azt mondja, Ő sem szeretett így soha senkit. Elhiszem Neki. De csak azért, mert szeretem…”

Szinte nap mint nap láttam Őket. Nem volt nehéz. A lakásom ott volt abban a háztömbben. Író vagyok, s akkor is írással foglalkoztam. Volt a ház mögött egy csodás park, magas fákkal körülvéve, s csodálatos ihletem volt mindig, mikor a lemenő nap sugarai arany fényükkel borították el a parkot. A parkba is sokat jártak le sétálni. Szinte köszönő viszonyba kerültünk, s néha mikor valamelyikük egyedül volt, még pár szót is váltottunk. Mindig meg akartam Őket kérdezni, hogy hogyan tudják ennyire látványosan, rajongva imádni egymást, de merszem nem volt hozzá sosem. Ez az ő magánügyük, gondoltam, én, s semmi közöm hozzá. Valaki ezt az érzést, vagy éli, vagy sem, de elmondani, megtanulni ne lehet. Csakis egymástól tanulhatja ezt két ember, azok, akikről szól a Szerelem. A férfi naplójából utólag sok minden világossá vált számomra. Egy későbbi feljegyzésében írja:

„Május 17.-e. Még mindig nem vált el, sőt, semmit nem tett azért, hogy hivatalosan is elszakadjon attól a férfitól, akihez tartozik. Fáj ez az érzés, de el kell viselnem. Ma rájöttünk, hogy egymás nélkül nem tudunk élni. Tehát kell valami megoldást találni, mert ez sokáig így nem mehet. Mondtam neki, hogy ez számomra elviselhetetlen. Féltem Őt nagyon. Nemcsak féltékeny vagyok Rá őrülten, de féltem is. Féltem attól az élettől, amit most él, féltem, mert nem akar, vagy nem mer Boldogan élni, pedig a lehetőség itt van. És féltem az elkurvult világ mocskos férfijaitól is, akik állandóan, mint éhes kígyók tekeregnek körülötte, hogy akár csak egy éjszakára megkaparintsák gyönyörű testét és elmondhatatlan szépségét. Nem tudja megérteni, hogy egyik sem szeretni akarja, csak a vágyai kielégülésének tárgyát látják Benne. Én a Lelkét látom. Azt a Valakit szeretem, aki ennek a csodásan szép testnek a mellkasában él. Azt a Valakit, aki a Világ legszebb emberi szempárából kifelé tekinget. Én ŐT szeretem. Sajnos nem érti szegény, de majd megfestem neki, ha itt lesz az alkalom.”

Hát igen, mint oly sok minden ebben a Világban az angyali-emberi szerelem sem olyan gömbölyű, ahogy azt mi földi halandók elképzeljük.
De a férfi meg volt róla győződve, hogy az Ő szerelmük az más. Hogy kibír mindent. Ellopott szavak voltak, vagy szándékosan hagyták a szavakat hozzám gurulni egyetlen egy esetben a parkban.. A mellettem lévő padon ültek, s épp a házasságukat tervezgették. Szerettek volna férj feleségé válni. Próbáltam megérteni ezt a hirtelen gyorsaságot, de az én emberi agyammal ez szinte felfoghatatlan volt. Akkoriban. Ma már nem. Ma már úgy vélem én is, ha két Lélek egymásra talál egy ilyen Világban,.. Nem szabad kérdezni, kételkedni. Akkor ÉLNI kell, s BOLDOGNAK LENNI! Ők éltek, s boldogok is voltak. De csak pillanatokra, mivel a körülmények áldozatai voltak. De, hogy mennyire szerették egymást, milyen mélységekben, arról tanúskodjon itt egy ismételt idézet ama bizonyos naplóból:

„Június 13.-a: Régóta így szeretkezünk. Ilyen fokon. Az első szeretkezésünk alkalmával valami történt, valami más volt, ami nem az addig megszokott dolgot tükrözte sem Neki, sem nekem. Szeretkezésünk egy utazáshoz hasonlítható. Olyan utazáshoz, mintha beülnénk egy űrhajóban, ami az első szeretkezés alkalmával elindul fölfelé, s minden szeretkezéskor egyre nagyobb magasságokban szárnyal, s nem látni, hol az út vége. Én magam sem tudom ezt megmagyarázni saját magamnak sem. Belenézek a szemébe, megcsókolom…s máris belépek Kettőnk Világába, ahol minden csak a miénk. Elragad magával egy szenvedély. Ami nem a földi vágyak kiégését szolgálja, hanem a két lélek összetapadását hivatott előidézni, hacsak pillanatokra is. Abban a pillanatban, mikor meleg öle magába fogad, s elmerülök egyszerre a szeme csillogásában, öle mélységében, azt érzem: otthon vagyok. Hazaértem. EGY vagyok VELE! Ami oly régen kettévált, most újra egymásra talált, Újra EGYÜTT vagyunk, s Egyé válunk. Sejtjeink is kapaszkodnak egymásba, s nem engedik ezt az összetartozást szétválasztani még nekünk sem. Karjaink akaratlanul is úgy szorítják egymást, mintha az életünk függne tőle. (Drága szerelmem még nem tudja, nem fogja fel, hogy ez mennyire így van, de próbálom Vele érzékeltetni. ) Ahogy izzadt testünk összetapad, s utazok a szemében lelke legmélyére… Nincs semmi máshoz fogható érzés ezen a Világon. Ezért érdemes élni. Ha a Világ összes kincse az enyém lenne, mindenem odaadnám EGYETLEN ilyen pillanatért. Csak egy pillanatért! Ami nem megvásárolható, ami nem kikövetelhető, s nem kényszeríthető. Vagy van, vagy nincs. De egy ilyen pillanat többet ér minden földi kincsnél.”

Szóval így éltek ŐK. A Toronyban. Aztán, hogy pontosan mi történt, azt nem tudom sem leírni, sem elmondani, az írói képzelettel pedig nem szeretnék élni jelen esetben, mert Kettejük szerelmét szentnek, s sérthetetlennek tartom. A naplóból sem derül ki pontosan, csak ennyi feljegyzés van:

„Július 18.-a: Nem tudom magamnak sem megfogalmazni mi történt velem, vagy az érzéseimmel, érzéseinkkel?! Furcsa, fájdalmas, s egyben felemelő is. Minden egyes alkalommal, mikor el kell válnunk, a Világ fájdalmát kapom ajándékul. Hallom az Ördög kaján röhögését: na, most elment Te pedig itt maradsz egyedül, egymagad. Nesze itt a kereszt, cipeljed csak! Fájdalmad keresztjét viseld válladon, mint a terhet, melytől soha nem szabadulsz! Ez a Sorsod Angyal, nem emlékszel? Ezért lázadoztál! Neked kellett a Szerelem, nem nekem! Itt van! Cipeld! Remélem bele is döglesz minél előbb, mert ezt érdemled! Angyali mivoltod feladni a földi szerelemért!? Kellett? Akkor tessék, itt van! Viseld az összes fájdalmat, melyet a Szerelem, szül benned! A féltékenységet, a másik hiányát, az önzést, mindent, amit a Szerelem hordoz magában, mert tudd meg: Minden éremnek két oldala van! Így a Szerelemnek is… Én bukott angyalom! Vígasztaljon a tudat, hogy nékem jó tanítványom voltál, mert amit én akartam, azt elértem! Nem panaszkodhatsz, a szerelmet is megkaptad, amit annyira óhajtottál….
Ilyen hangokat hallok a fejemben, de a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy mostanában, mikor elválunk, végtelen szomorúság önt el, rám zárul a depresszió, mert érzem, s tudom: Nélküle nem tudok, s nem is akarok, nemhogy élni, de Létezni sem! Inkább várjon rám a semmi halálomkor, semmint, hogy Nélküle kelljen élnem, s Léteznem! Vagy az egész, vagy a semmi. Egyre jobban érzem ezt a késztetést magamban.”

Sajnos eljött ez a nap is. Hogy mi történt akkor ott fennt, a Toronyban, azt soha nem tudja meg senki. De, hogy aznap valami csoda történt az biztos. A lemenő nap fényében üldögéltem a parkban. Pont egy olyan helyen, ahonnan láttam az ablakot. Amit biztosra tudok, az a következő: A férfi úgy gondolta, hogy meglepi Szerelmét egy festménnyel. Nem akármilyennel. Nem volt a tudatában annak, hogy Ők igazából Angyalok, s csak a vágyaik kiélése, a Szerelmük megvalósítása űzte Őket a Földre. Egyszerűen csak vonzódott az Angyalokhoz, ezekhez a nemes lényekhez, akik minden felett járnak, s szárnyalhatnak kedvükre. Olyan képet festett hálószobájuk falára, ami minden emberi képzeletet felülmúlt. Az egész fal, egy nagy festményből állt. Szerelme volt a kép közepén, egy réten, hófehér földig érő selyemruhában. A képen napfelkelte volt. Két apró gyermek előtte térdelve hozták Neki a szárnyakat, amiket kiérdemelt, mert megvalósította a Lelkében keletkezett szerelmet…a Háttérben a festő saját maga, mint fekete Angyal, fekete ruhában, megtépett szárnyakkal zuhanta semmibe… Ez csak egy festmény. Nyugtatta magát a férfi. Épp ehhez volt ihlete. Az egész képben nagy szerepet kapott az ibolya lila szín, melytől valahogy a festmény olyan földöntúlian igaznak tűnt.
Gondolom egy csodás szeretkezés után valami történhetett. A lemenő nap sugarai bevilágítottak a szobába, simogatva kettejük testét. Azután pedig búcsúzkodni kellett, ahogy lenni szokott. De nem ment. Valami érzés akadályozta a búcsú Szent pillanatát. Meztelenül álltak az ablak előtt. A férfi simogatta, csodálta szerelme gyönyörű arcát. Megcsókolta, s kérte, maradjon vele. Maradjanak együtt, ahogy az meg van írva Mindkettejükben. (Soha nem felejtem el azt a napot. Emlékszem arra is, hogy augusztus 20.-a volt.) Szinte véletlenül, vagyis inkább akaratlanul néztem fel a magas ablakra. Nem tudom, hogy mi történt pontosan, mi volt a valóság, s mi volt képzelet. Egy könyv zuhant ki az emeletről. (mint később kiderül, a férfi naplója volt az) Felnéztem, s hatalmas fényességet láttam az ablakban, ami aztán elkezdett zuhanni. A mai napig nem tudom, képzeletem játszott-e velem, vagy a VALÓSÁGOT láttam-e? A fényesség elkezdett zuhanni, s ahogy a föld felé közeledett vettem ki a fényességből a Férfi alakját, s arcát, s a földet érés előtti másodpercekben, hatalmas ezüst szárny nőtt ki testéből, s mielőtt földet ért volna, már csapott is fölfelé. Ahogy szememmel követtem az Ég felé, hirtelen egy másik fényességet vettem észre az ablakban. Szintén zuhanni kezdett, szintén a földet érés előtti másodpercekben, aranyszín szárnya nőtt, s fölfelé csapott a Szerelem után! A NŐ volt az! Elnéztem Őket, ahogy Boldogan szárnyalnak a felhők közt, s Szerelmesen ölelkeznek össze, betakarva egymást arany s ezüst színű angyalszárnyaikkal. Rágyújtottam, s abban a pillanatban, ahogy az első adag füstöt fújtam ki, vettem észre a földön sokasodó tömeget. Először ügyet sem vetettem rájuk, még mindig a szerelmes angyalokba voltam temetkezve, de aztán ahogy felnéztem, már nem láttam őket. El is indultam, hazafelé. S amikor a tömeg mellett haladtam el, akkor láttam meg a földön a két meztelen testet egymás mellett, ahogy a földet érés után élettelenül hevertek. Próbáltam továbbsietni, de nem ment… Valami nem engedte… Néztem az Égre, a felhőkre, aztán a két testre…. Aztán ez ment percekig… Végül elindultam. A ház sarkánál vettem észre a könyvet. „Egy Igaz Szerelem története”… volt ráírva.
Teltek a hetek, hónapok, évek is azóta.
A festmény tényleg szép, de valami furcsa borzongás fog el, ha ránézek. Megvettem a 20. emeleti lakást. Késztetést éreztem rá.
Arra, hogy ezt a történetet megírjam, semmi más nem vezetett, mint az, hogy láttam Őket ismét. Naplemente volt, s már a Nap elúszott a felhők mögött. Minden nap megnéztem s egyszer csak valami furcsa kacagást hallottam a távolból…Hát nem egymást kergették a távolban a sötétedő felhők alatt szerelmes szívvel?!

Epilógus:

Az már teljesen más, s remélem, csak a véletlenek játéka, hogy ma éppen nincs hó, száraz, hideg téli nap van. Rossz idő egy könyvbemutatóra, főleg azok után, hogy annyi sikertelen cikk, és vers után már le is mondtak rólam a szakmában, én meg erőltetem.
Sebaj, ha nem úgy lesz, ahogy elterveztem, akkor ez lesz az utolsó.
Ja, kedves Olvasó! S január 2.-a van….
Véletlenek nincsenek….

Első kézirat lezárva: 2007.06.22. 23:10 Nyári Zsolt