Angyali mese II.

– felnőtteknek, s nagyra nőtt gyerekeknek. –

II. rész

Az utolsó felvonás

Már megint nyűgösen ébredtél, ahogy szoktál. Már rég nem csodálkozol rajta. Hozzászoktál. Mint ahogy a kezdődő migrénedhez is, amit most kezdesz érezni, ahogy kilépsz a teraszra, kezedben a reggeli kávéval. A kávé tetején visszatükröződik csodaszép arcod, tekinteted, ahogy a reggeli nap fénye beragyogja arcodat, s a hajadat. Belekortyolsz a kávédba, s egy alig hallható sóhaj hagyja el ajkad, miközben a kergetőző lepkéket figyeled a virágok szirmainál. Vajon mi lehet vele? Vajon merre jár, mit csinál Ő? Nem tudod már. Semmit nem tudsz róla lassan 10 éve, csak annyit, amennyit a sajtóból megtudtál. Meg persze a híradókból. Híres ember lett. Sikerült neki. Ünnepelt író, színész egy személyben. Jobbára saját maga által írt színdarabokat ad elő, természetesen minden esetben Ő a főszereplő. nem adja más kezébe még csak a lehetőséget sem. Ezt a drámát csak Ő tudja így eljátszani. Amint eszedbe jut a mondat, hogy „de jó lenne…bárcsak…”, hirtelen el is hessegeted. Új életet kezdtél már te is, lassan 10 éve. Nem sokat bánkódtál és szomorkodtál Utána. Hamar rádöbbentél, hogy nem tudsz egyedül létezni, társ nélkül. De hiába kerested, nem tudtál neki szólni. A levelekre már nem válaszolt. S utolérhetetlen lett számodra. Hamar vígasztalódtál valakivel a múltadból, de nem kellett volna ezt sem. Késő bánat. „Teljes mértékben igaza van”- gondolod magadban. Egyszer sem mentél el a színházba megnézni a darabjait. Vajon miért nem? Féltél szembesülni az érzéseiddel? Vagy azzal, hogy újra meglátod? Mitől féltél? Most már mindegy. Már nem számít. Leülsz a konyhába. Unottan nyitod ki az aznapi helyi újságot. Címlapon olvasod:

2019 január 15.-én a Rózsaszín Bohóc utolsó előadása, melyben egy soha nem látott darabot fog előadni szintén ismert, s híres színésznővel az oldalán. Az előadás címe: Angyali mese. Helyszín Budapest sportaréna…

Majd a szokásosan ismert sablon szöveg, jegyek hol, mikortól kaphatóak, stb…stb…

Hirtelen könnybe lábad a szemed. Megrohannak az érzéseid. Az elmúlt szerelem érzései, mint valami forró zuhany fut át minden porcikádon. Emlékek törnek rád. Könnyeid folynak… elmosódnak a betűk… Miért sírsz? Örömödben? Hogy megcsinálta? Vagy bánatodban? Siratod azt, amit 10 éve elveszítettél, s most megérintett, úgy mint a 10 év alatt egyszer sem? Nem tudod megmondani. Gondolkozni sem tudsz rajta. Az általad választott régi-új társad álmosan nyit a konyhába, s csókkal akar köszönteni. Nem sikerül neki. Semmit nem szól a könnyeidre. Észre sem veszi. Gondolhattad volna. Jobb is. Minden esetre eldöntött tény lett számodra, hogy elmész megnézni az előadást. Minden bemutatójára küldött nektek tisztelet jegyeket. Soha nem menetetek el egyikre sem. Erre el fogtok. Legalábbis te biztosan. A mai napig hiányzik. megrohannak az emlékek, mint már annyiszor. Leküzdöd őket. Szerinted ez amúgy sem valós dolog, s felesleges az érzelmekkel foglalkozni. Felöltözöl. Munkába mész. Hirtelen észreveszed, hogy megjött a postás. Kimész, s meglátod a kezedben a borítékot. Meghívó a családod számára az előadásra, az első sorban. Most már biztosra veszed, hogy el fogsz menni. Ott a helyed.

Délután, mikor „kedvesed” megtudja, hova akarsz menni, féltékenységi rohamot kap, s a veszekedés hevében nem egy pofon is elcsattan. „Kedvesed” lelkéig hatol a fájdalom, tudja, hogy miért akarsz elmenni. Aztán persze, mint eddig annyiszor, most is kibékültök, s természetesen el fogtok menni.

Izgatott vagy. Elérkezett a nagy nap. Nem tudod eldönteni, mit vegyél fel. Végül, magad sem tudod miért, egy hófehér kosztümöt választasz. Hajadat feltűzöd, enyhe sminket dobsz arcodra. Tovább készülődsz, mint szoktál. Vajon kinek akarsz bizonyítani? Meg akarod mutatni neki múlhatatlan szépséged? Talán. Konkrétan te magad sem tudod.

Elindultok. Útközben jókat beszélgetsz „kedveseddel” , mit sem törődve azzal, hogy hova mentek. Aztán hirtelen megint megrohannak az emlékek. Jéghideg csönd telepedik közétek. Nem érzed az autót. Egy szót sem szóltok egymáshoz aztán. Megérkeztek. elfoglaljátok helyeteket az első sor közepén.

Elkezdődik az előadás. Elcsodálkozol a díszleten. A számodra oly ismerős torony, ahol annak idején kezdődött minden, ahol rád köszönt a szerelem, ahol kiteljesedtél, s boldog voltál, most állt a színpadon. Rózsaszín ködbe burkolózva. Elkezdődik az angyali mese. Már megbántad, hogy eljöttél. Újra feltörnek belőled a régi érzések, szinte a hatalmukba kerítenek, s majd megőrülsz, hogy Ő, akivel a csodát átélted, ott van a színpadon, karnyújtásnyira tőled, s nem lehet a tiéd. Már nem. Lehetett volna, akár életed végéig, de nem akartad. Már nincs ott. Most úgy játssza a főszerepet, hogy neked fáj. Látod rajta azt, amit más nem lát. Hogy nem játszik. Ő ezt nem tudja eljátszani. Az igaz szerelmet nem lehet eljátszani. Most döbbensz rá, miközben Őt nézed, hogy ez az ember, még most is csak téged szeret. Észre sem veszed, folynak a könnyeid. Minden jelenet megérint, s felforgat benned valamit, amiről azt hitted, s úgy vélted, hogy már nincs, hogy elmúlt. Rá kell döbbenned, az érzéseid, nem múltak el. Most eszmélsz rá 10 év után. Ma, január 15.-én, ma van pontosan 10 éve, hogy elköszönt tőled. Hagytad, hogy elmenjen, utána sem szóltál. azt hitted, mint annyiszor, most is vissza fog jönni. Nem jött. Nem tudtad elérni aztán. S most itt van. Legszívesebben felrohannál a színpadra, lelöknéd onnan azt az ócska kis színésznőt, aki a te szerepedet játssza, s kiabálnál, hogy emberek, én én vagyok az akiről szól ez a történet, s engedjék el, hogy ne eljátsszuk, hanem megmutassuk, hogyan kell szeretni. Persze nem teszed meg. Ezek csak gondolatok. Tudod, hogy ez az utolsó előadása. Többet nem fogod látni. Legalábbis színpadon nem. Teljesen felkavar az élmény, amit látsz, már nem vagy ura önmagadnak. Időközben elengeded, „kedvesed” kezét,s eldöntöd, hogy az előadás után megkeresed, odamész hozzá, s elmondod neki, hogy szereted. Ránézel „kedvesedre” s elkap az undor. Undorodsz saját magadtól, hogy 10 éven keresztül olyan valakinek adtad a tested, s a gyönyörödet, akit soha nem is szerettél. Nézed a színpadot, lassan vége az angyali mesének. Előadás után a Rózsaszín Bohóc fog one man showt adni a megjelent közönségnek. Azt mondta az utolsó interjújában, hogy előadás után még szeretne az emberekhez beszélni. Lángok borítják a színpadot, miközben a függöny legördül. Vége az angyali mesének. A színészek kijönnek a színpad elejére, meghajolnak, s eltűnnek a függöny mögött. Pár perc múlva jön Ő. A Rózsaszín Bohóc. Két hatalmas kerekes bőröndöt húz maga után. A Rózsaszín Bohóc fehér öltönyben, mindenféle maszk nélkül jelenik meg a színpadon. Húzza maga utána két kerekes bőröndöt, majd rózsaszín köd borítja el a színpadot, s egy felhő ereszkedik alá a színpad tetejéről. Természetesen rózsaszín a felhő. Megáll a Bohóc a színpad közepén, mindkét oldalán ott a nagy, kerekes bőrönd, háta mögött a rózsaszín felhő. Nem szól semmit, csak néz. A sötétben összetalálkozik a tekintetetek. Nézed a szemeit. Ismerős tekintet. Hiányzott nagyon. De valami furcsa fátyol borítja szembogarát. Akkor volt ilyen, mikor anno a pszichiátrián, mikor a gyógyszerek hatására, teljesen kába volt. Most is olyan a tekintete. Csak nézitek egymást. „Szeretlek” –üzeni a szemével… „Én is szeretlek”- üzened vissza. Odarohannál, megcsókolnád, s legszívesebben ordítanád: „Sajnálom kicsim, nem így akartam! Szeretlek, s csak Téged szerettelek, csak későn jöttem rá! Rendbe lehetett volna hozni, de nem akartam. Ne haragudj rám!” Te viszont csendben maradsz. Nem tartozik ez senkire. Ez csak kettőnkre tartozik, s előadás után meg is mondod neki. A Bohóc elkezd játszani. Felül a rózsaszín felhőre,s a láthatatlan kötelek 1 méter magasra emelik. Elővesz egy cigarettát. Rágyújt. Nagyot szív a cigarettába a színpad sötétjében, csak úgy izzik a parázs.

-Kedves Hölgyeim, és Uraim!- szól a Bohóc. Engedjék meg, hogy megköszönjem Önöknek, hogy jelenlétükkel megtiszteltek engem,s a kollégáimat! Remélem tetszett az előadás. Jól hallották, nem tréfa volt, ez volt az utolsó előadásom. Többet nem is játsszuk ezt a darabot, legalábbis nem velem. Most azért szeretnék szólni Önökhöz, mert utoljára vagyok színpadon. Nem lesz több könyvem sem. Visszavonulok teljesen. Elkészült az utolsó könyvem is. Holnap kerül kiadásra. Címe: 3650 nap szerelem nélkül. Érdekessége, hogy pont ekkora terjedelmű is az írás, tehát 3650 oldal. Minden nap írtam egy szerelmes verset, 10 éven keresztül, s kizárólag olyanokat, amiket soha sehol nem jelentettem meg. 10 év keserűsége, s reménytelen szerelme van összesűrítve ebben a kötetben. Természetesen ezeket a verseket is egy valakinek írtam. Neki. Bizony kedves nézőim, ugyanannak a Nőnek szól mindegyik írásom, akiről az Angyali mesében is írtam. Tudják, most egy számadásra készülök, saját magam előtt Önök előtt. Az Önök szeme és füle hallatára. Egy dolgot nem tudtam elérni ez alatt a 10 év alatt. Tudják mi volt az? Akárhányszor is próbáltam, ennek az Angyali mesének a második részét nem tudtam soha megírni. Pedig, Isten látja lelkemet, én nem egyszer megpróbáltam. De nem sikerült. Szóval, Kedves Hölgyek és Urak! Ma este egy vagy több nagy titkot szeretnék Önökkel megosztani. Olyan dolgokat szeretnék megosztani Önökkel, ami könyv formájában lenne az igazi, de írni sem fogok többet. Nem lesz több színdarab, nem lesz több könyv, nem lesz semmi sem. Utolsó könyvem történetét szeretném Önökkel megosztani, itt és most. Nem írásban, hanem szóban. Akkor kezdjük is el. Ígérem, nem fog sokáig tartani. – a Bohóc nagyot szív cigarettájába, s lassan nehézkesen fújja ki a füstöt. – Szóval megtörtént, nagy fájdalmak árán, hogy elszakadtam attól az embertől, aki annyira szerettem. Akinek az összes versemet, színdarabomat írtam. S olyat mondok most, amit az újságokból soha nem tudhattak meg rólam. Nem volt hova mennem. A hajléktalan szállón kötöttem ki, ez volt napra pontosan 10 éve. Dolgoztam, próbáltam életbe maradni, s alkottam. Csak neki. eladtam mindenem, a ruháimon kívül semmim nem volt. S ekkor, mire tavaszodott, változott meg az életem. Pályázatot nyertem az egyik színdarabommal, s egy csapásra elkerültem onnan, ahol addig éltem. elkezdtek foglalkozni velem, az addigi írásaimmal is, s egy csapásra „nagy embert” csináltak belőlem. A többit tudják. Már mint ami az életutamat illeti. Viszont, hogy én belül, milyen változásokon mentem keresztül, azt senki nem tudja. Most ezt szeretném elmesélni. először is egy vallomással szeretném kezdeni. Minden, amit velem kapcsolatban láttak, olvastak, az hazugság volt, csupa-csupa illúzió. Én nem laktam nagy budai villákban, nagy házban. Én 10 éven keresztül mindig a barátaimnál húztam meg magam, néha amikor ki akartam kapcsolódni, akkor mentem mondjuk szállodákba. Egy dolog volt igaz, hogy az autókat, mint a zoknikat úgy cseréltem. De hát megtehettem. Volt miből. Viszont semmi luxus életben nem volt részem, mert nem volt rá igényem. Nem utazgattam külföldre, nem szórtam ész nélkül a pénzt. Tudják, hol van a pénzem, amit kerestem 10 év alatt? Itt van Önök előtt a színpadon. Nem játékpénz. Igazi. Összesen 1 millió euro. ennyit sikerült 10 év alatt összegyűjtenem. Hogy miért van itt, majd nemsokára megtudják. Szóval jött a hírnév, jöttek- mentek a nők az életemben, de Őt nem találtam meg. Soha, senkiben. Pedig nekem csak Ő kellett. – ekkor a Bohóc Rád néz hűvös, mélybarna tekintetével. Kerestem a boldogságot, csak épp nem találtam. Azt hittem, ha híres leszek, s felduzzad az egom, s pénzem lesz, majd nem fog annyira hiányozni, sőt, egyáltalán nem fog. Bármily hihetetlen,a nők keresték a kegyeimet. Soha egyszer sem kellett a 10 év alatt ismerkedést kezdeményeznem, mert akarva akaratlanul jöttek. Volt ki csak azért, hogy szeretkezzen velem, volt aki miattam, volt aki a pénz miatt. Mindenkinek adtam lehetőséget, mert nem tudtam, ki lesz az, aki felejtetni tudja velem Őt. senki nem tudta. Most, 10 év után, már ki merem jelenteni. S minden nap, minden alkotásom mellett írtam egy verset csak Neki. S ez a 10 év gyűjteménye lett, legújabb, s egyben legutolsó könyven, amit már említettem Önöknek. – a Bohóc újabb cigarettára gyújt.

– Tudják, mire jöttem rá az elmúlt 10 évben? Hogy semmi nem számít, csakis szerelem, s a szeretet. Minden más illúzió. Ez a való világ. az érzéseké. Nem az amit Önök többségében élnek. Az nem élet. Az az igazi vegetálás, s boldogtalan lét. Letölteni egy életet úgy, hogy csak a pénzt hajszoljuk, az érzéseinkkel nem foglalkozunk, s úgy meghalni, az a szánalmas,s egyben fájdalmas. Nem az érzelmeink. Mit viszünk innen magunkkal? Semmit. De az sem mindegy, hogy mire gondolunk, mielőtt meghalnánk. Kit tenne boldoggá az, ha tudja, hogy holnap meg fog halni, s van a számláján 1 millió euro? S mit érezne az, aki tudja, hogy holnap meg fog halni, de tudja, hogy Ő szeret, s Őt is szeretik. Miközben nincs megtakarított pénze? Ki látja vajon szebben a világot, s ki él valójában? Ki él igazi életet? Én mondom most Önöknek, de ne hallgassanak rám, ez csak az én mottóm: Haljak meg boldogan, szerelmesen pénz nélkül, mint gazdagon, de úgy hogy fogalmam sincs, mi az igazi szerelem, s boldogság. Mi magunk, az emberek tettük ilyenné ezt a világot. rajtunk áll, hogy gyermekeink, unokáink hogyan fognak élni, milyen életük lesz. Mindemellett nagyon elbaszott ez a világ. Soha nem tudtam megérteni, felfogni, hogy milyen lehet az a világ, ahol megszületik két ember gyerek, egyszerre, semmijük sincsen, pucéron jönnek a világra, s az egyiknek minden megadatik, a másiknak meg semmi. Csak azért, mert pénz van a háta mögött több joggal is születik meg? Hát nem! De mi tettük ilyenné a világot, hogy már a születésünkkor eldőljön, hogy kiből mi lesz. Lehet az ország legokosabb embere, egy kétkezi munkás lesz, pedig lehet, hogy a tudása, képessége alapján a legjobb szívsebész lenne. De nem lehet, mert nincs mögötte pénz, s a szülei nem tudják taníttatni. De akinek pénze van, ugye, az lehet akármilyen tökelütött hülye, mégis nagy embert faragnak belőle a szülei, ha mást nem, hát politikust. Ezért tartunk ott ahol, tartunk, de nem szeretnék politizálni. Ez csak egy kis kitérő volt részemről. Annyi mindenről tudomást sem veszünk, észre sem veszik. Tudják mit jelent az, hogy szeretkezni valakivel? Nem, kedveseim, nem arra gondolok, mikor az egész napos robot után, este a kedvenc sorozatunkkal a háttérben a nő szétteszi a lábát, a pasi meg belerakja a farkát, aztán elfordul és alszik. Én most nem a kefélést, hanem a szeretkezést kérdeztem. Amikor valakit annyira szeretünk, hogy az már fáj. Amikor sejtszinten is testileg-lelkileg egybe akarunk vele forrni, s megszűnik a világ, csak Ő van és Te vagy aztán semmi nincsen, csak Ti. Erről beszélek. Amit láthattak az angyali mesében is. Mert az olyan volt Kedves nézőim. – Micsoda baromságokat beszél ez a pofa! Igazad volt szívem, ez nem ezen a földön jár. S soha nem is fog!- szól hozzád a „kedvesed”, miközben a múlton merengsz, s így közel a hatvanadik évedhez, belátod, s elismered, hogy ennek a Bohócnak igaza van. Azóta sem szeretkeztél. A toronyban szeretkeztél életedben utoljára. Hiába jöttek mentek a férfiak még negyvenesen is az ágyadban, olyat soha nem éreztél azóta. Most döbbensz rá, ennyi idősen, ennyi év után, hogy szeretnéd. Hogy újra akarod élni. Újra boldog akarsz lenni. – csak legyen már vége! Meddig beszél még? Be akarok hozzá menni, s elmondani, hogy szeretem. – fut rajtad végig a gondolat.

Most pedig Kedves Hölgyeim és Uraim! Kérnék szépen pár Önként jelentkezőt, aki boldogtalannak érzik magukat! Hadd segítsek nekik! Ki mer kijönni ide mellém a színpadra, s elmondani a boldogtalanságát? Jelentkeznek páran, a Bohóc bőven válogathat. De nem a felemelt kezeket nézi, hanem a tekinteteket. Ki az, akinek süt a szeméből a boldogtalanság? Meglát egy harmincas nőt. Kihívja a színpadra. – Ne féljen, nem kell bemutatkoznia. – mondja a Bohóc nyugodt hangon. Pattanjon fel ide mellém a kis felhőmre, s meséljen. Miért boldogtalan maga? – Tudja, van egy férjem, van 3 gyermekem is. Egészségesek is, nincs velük semmi baj. dolgozom én, s a férjem is. Nincs időnk a családra, sok a munka. kell a pénz, hogy boldoguljunk valahogy, mert annyi az adósságunk. S igazából ez rányomja a bélyegét a családunkra. Pedig mi még szeretkezni is szoktunk. – mondj a nő. –Értem. feleli a Bohóc. Akkor maga most úgy érzi, hogy tökéletesen boldog lenne, ha mondjuk nem kéne törlesztenie a lakás hitelét, s maradna egy kis pénz is, s ki merné jelenteni, hogy boldog? – Nagyjából, igen. – feleli a nő. – de a bohóc nem adja könnyen magát. S a pénzét sem. És miért nem tud attól a tudattól boldog lenni, hogy van 3 egészséges gyereke, van egy szerető férje, s van tető a fejük felett? Ettől a tudattól nem tud boldog lenni? S az élet szépségeitől? Hogy van szeme, s tud csodálkozni a naplementében mondjuk, vagy a csillagos égben? Annak nem tud örülni, s nem teszi boldoggá, ha a családjával sétálhat az erdőben, s van füle hallja a madarakat, s a természet dalát? –Tulajdonképpen lehetnék… eszembe se jutott feleli a nő. – Pedig kérem szépen van olyan ember az országban, higgye el nekem, aki az összes pénzét odaadná, ha lehetne 3 egészséges gyermeke. s ez csak egy példa volt. soroljam?

-Köszönöm, nem szükséges, megértettem. s a nő szeme elkezdett csillogni. Még nem a boldogságtól, hanem a készülő könnyeitől.

– Nézze asszonyom, én nem azért gyűjtöttem a pénzt, hogy most például kifizessem az Önök lakását, nem is fogom kifizetni. De játszunk egy kicsit kérem. Odaadom magának az összes pénzt. Cserébe semmi mást nem kérek, csak váljon el, hagyja el a családját, s éljen egyedül. Boldogan. Még dolgoznia sem kell! Mit szól hozzá? 1 millió euro. Soha többé munka, bárkit megvehet magának, csak a családját hagyja el. Rendben van?

– Nem! Nincs rendben. És soha semmi pénzért, s senkiért nem vagyok hajlandó elhagyni a családomat!- felei a nő, szinte ingerülten.

– Értem, de azt mondta, hogy nem boldog. Én csak segíteni akartam Önnek. Tudja mit? Nem is mondok már semmit. Én két dolgot kérek Öntől. Az egyik, hogy soha ne legyen emiatt boldogtalan, s néha ha kezd kicsúszni a talaj a lába alól emlékezzen a beszélgetésre. A másik dolog amit kérek Öntől, az az, hogy fogadja el tőlem azt a kis pénzt, – s azzal a mozdulattal a Bohóc egy köteg bankót nyoma Nő kezébe- s vegyenek ki egy hét szabadságot a férjével, fogják meg a gyerekeket, s menjenek el valahová nyaralni, vagy telelni, mit bánom én, csak azt kérem. Figyelje közben az élet apró örömeit. Ami igazán emberré tesz bennünket. És soha ne feledje, hogy a boldogság nem pénz kérdése, még ha abból élünk is! Minden jót.

Döbbent csend a nézőtéren, miközben a Nő, visszamegy a helyére. A Bohóc fürkészi a tekinteteket. Ki akar mondani magából mindent. Mindent, amit benne érlelt az idő, mindent, amit az utolsó szó jogán elmondhat. miközben ő figyeli a tekinteteket, egy öreg néni szó nélkül feláll, s elindul a színpad felé. Lassan komótosan jön kifelé. Nem tudod, vajon mit akar. Mindenki őt nézi. A „kedvesed” halkan megjegyzi feléd: – Bezzeg engem hívna ki az idiótája. Biztos elküldeném a francba, a hülyeségeivel együtt! Mit képzel ez magáról? – közbe a néni felér a színpadra, s szó nélkül helyet foglal a rózsaszín felhőn. A Bohóc veszi az adást, leül mellé. s megszólal:

-Csókolom! Mit szeretne mondani? Maga is boldogtalan?- mire a néni elkezd mesélni.

– Dehogy vagyok én boldogtalan. Én boldog vagyok, s ezt szeretném megosztani mindenkivel. pedig lehetne okom a boldogtalanságra. Eltemettem a férjem, a fiam, elég beteges is vagyok, ráadásul alig tudok megélni a nyugdíjamból. De nem panaszkodom. Van unokám, akinek a lényétől, attól, hogy van, már elönt a boldogság, s azt érzem, megérte élnem, s megéri mind a mai napig. Templomba járok imádkozni, esténként az Istennel beszélgetek. S az elhunyt szeretteimmel. hiányoznak nagyon, de nem aggódom, tudom, hogy várnak rám odaát, s akkor majd velük lehetek. És boldog vagyok a sok együtt töltött év miatt, amit a férjemmel tölthettem el, s néha, mikor eluralkodik rajtam a hiánya, csak szomorúságot érzek, s bánatot, de akkor sem vagyok boldogtalan. Tudomásul vettem, hogy az élet most neki eddig tartott, nem tovább, de az érzéseimet nem feledem. Ma is szeretem, s bármilyen furcsa is, vele is szoktam beszélgetni. Sokszor meglátogat, csak az ölelése hiányzik. A hosszú ujjai erős szorítása a hátamon, a derekamon. De képzeljék el, hajlott korom ellenére, ma is szerelmes vagyok. Ugyanolyan hévvel, mint fiatalon. Megőriztem az érzéseimet, nem hagytam, hogy a világ eluralkodjon rajtam, s elfelejtsek szeretni. Mert szeretni kell, míg élünk. Mert más nem számít. És ha bárki bármi mást mond, az hazudik! Soha nem szabad elfelejteni, hogy szeretni kell. … csak ennyit akartam mondani, kedves uram, s ne haragudjon, hogy közbeszóltam. A viszont látásra.- és a néni úgy, ahogy jött, szó nélkül . A Bohóc némán ül a felhőjén, döbbent csend honol a nézőtéren, majd a Bohóc folytatja:

– Hát, igen kérem, szeretnünk kéne. Nem holnap, nem holnapután, nem jövőre, hanem itt és most. Mert a múlt elmúlt, a holnap még nincs itt. Csak az itt és a most van. A jelen. Most kell szeretnünk. Képzeljük csak el, hogy egy nő összeveszik a szerelmével, például. S nem hívja, nem szereti, mert mondjuk a párja megcsalta őt. Persze haragszik rá nagyon, s megalázva, becsapottan érzi magát, de ott belül a szívében, lelkében érzi, hogy ettől még szereti. Csak nem mondja ki, nem érezteti, elkezdik a hűvös hétköznapokat. Nem elég száz és száz bocsánatkérés, az asszony pedig nem enged, pedig szeret. Ez az állapot tartóssá válik. S mondjuk, történik egy baleset. Meghal a pasi. Nem tud visszajönni odaátról, a nő nem tud odaátra üzenni, bármilyen hangosan is kiabál. Milyen élete lesz ezután? Hogy a megcsalás óta leélt x időt vele, s nem mondta neki, nem éreztette, hogy igen, szeretlek! S milyen élete lesz a nőnek? Élete végig egy sebet cipel a lelkében, amit nem kéne, de ő cipeli, a makacssága, az önzése, az önérzete végett. Felesleges fájdalommal kell szembesülnie. Nem elég, hogy gyászol, most már örökre végre. S ha világ kettészakad, sem tudja mondani többé annak, akit szeret, hogy szeretlek. Vagy ha a nő hal meg történetesen. Mit hagy maga után egy ilyen ember? Nem csak gyászt, hanem szintén az örök fájdalmat s örök lelkiismeret furdalást egy másik emberben, akit valójában szeretett. Nem elég, hogy szerencsétlen vezekel a hátralévő életében, mert bűnös lett, s nem kapott megbocsájtást, még gyászolni sem tud nyugodtan. Akkor hogyan fog ez az ember boldogan élni tovább? Biztos vagyok benne, hogy a kedves néni, aki az előbb itt ült mellettem, ha néha veszekedtek is a férjével, soha nem váltak el haraggal. Mert nem szabad. mert nem tudjuk, mit hoz a következő pillanat. Ugye senki nem szeretne örök lelki ismeretfurdalásban élni közülünk? Ha nem, akkor rajta. Tegyék meg az első próbát! Miután hazamennek, közöljék a szeretteikkel, hogy mennyire szeretik őket. semmi mást. Csak ezt mondják ki nekik. Higgyék el nekem, sokkal boldogabb, s meghittebb lesz akkor a mai este a többinél. Megér egy próbát nem? Tegyék fel maguknak a kérdést, vajon mit veszíthetek vele?! Most pedig megkérdezem, van egy kis időnk még, ki szeretne beszélgetni, itt a színpadon velem?- sok jelentkező volt, s egy lányra esett a Bohóc választása. Rövid fekete hajú, dacos tekintetű, ámde törékeny huszonéves lány lépett a színpadra. semmi különleges nem volt benne a Bohóc számára, amolyan átlagos nő volt. Felült a felhőre, s azonnal a lényegre tért:

– Mit tehet az, aki reménytelenül szerelmes? Akinek nem viszonozza az érzelmeit a másik ember? – láthatóan szíven találta a kérdés a Bohócot. nem is leplezi. 10 év sebeit szakította fel benne ez a lány egy kérdéssel. Megint elkezdett vérezni a szíve.

– Nos, hölgyem,- felelte a Bohóc zavarodottan- az attól függ. Párkapcsolatban él, vagy élt e a másik valakivel, vagy soha nem volt semmi közük egymáshoz, s úgy viszonzatlan? Mert ez utóbbi is nehéz dolog, de könnyebb átlépni rajta.

– Több mint két éve vagyunk együtt. S, bár nem élünk együtt, mégis csak szenvedek, s fájdalmat kapok.

– Miért?

– Mert azt mondta, feleségül vesz, s nem vett. Azt mondta, együtt fogunk élni, s nem akar már velem élni. S nemrég közölte velem, hogy ő mellettem már nem boldog, s már nem is szerelmes belém. S minden közeledésemre, csak elutasítást kapok. Nincs egy normális percünk együtt. Én nem bírom ezt tovább, s nem tudom kezelni ezt a helyzetet? Ilyenkor mit lehet tenni?

– Próbált ön megváltozni? Próbált esetleg egy új arcot mutatni a társa felé, amit érdemes lehet szeretni? Mit gondol, csak a társa a hibás a kialakult helyzetért, vagy önbe is van hiba?

– Természetesen nem vagyok szent. Nagyon rossz természetem volt, míg meg nem változtam. Féltékeny voltam mindenre, s mindenkire. Még az autó rádióra is, hogy ne azt hallgassa, hanem csak engem. Csak rám figyeljen, Aztán megváltoztam. Nem mutattam ki a féltékenységemet, próbáltam önzetlen lenni, kimutatni, hogy mennyire szeretem, de nem akarta észrevenni. nem is foglalkozott, s foglalkozik vele ma sem. Közbe ő is hibázik, hibázott, mert sokszor rajtakaptam hazugságokon, összejár a volt barátnőivel, amit nem tudok elviselni. S még azt is meg tudtam, hogy a hátam mögött másnál próbálja keresni az elmúlt boldogságát. Nagyjából ennyi.

– Ettől ön most boldogtalan?

– Meglehetősen.

– És ha adok, mondjuk százezer eurót, hogy menjen, költekezzen, kapcsolódjon ki, utazzon, próbáljon felejteni, s keresni valakit, aki tudja önt szeretni. Elfogadná? Megtenné? Megtenné a kedvemért, hogy segít magán, s próbál felejteni, s új életet kezdeni?

– Nem. Mert nekem ő kell. Nem kell más. Inkább én fizetek önnek ennyi pénzt, ha tud segíteni nekem abban, hogy újra megszeressen a társam!- vágta rá a lány

– Nézze. Én nem vagyok varázsló. Én csak annyit tudok önnek elmondani, hogy egy ilyen helyzetben én mit tennék. Mikor mondta neki legutóbb, hogy szereti?

– Most a szünetben.

– És ő mikor mondta ezt magának legutóbb?

– Nem tudom megmondani sajnos.

– Nézze, ha ön valóban megtett mindent, akkor sajnos nem tehet mást, mint elfogadja ezt az adott tényt, megérti, elfogadja, s lépjen tovább. javaslom, köszönje meg neki az együtt eltöltött boldog időt, s lépjen tovább. Ne szenvedjen! Nem szabad! Senki miatt sem szabad szenvedni!

– Mondani könnyű! Tudja maga, milyen érzés az, hogy érzelmileg függünk valakitől? Még meg is akartam ölni magam miatta, annyira nem bírtam elviselni a szeretetlenségnek azt a fokát, amit éreztetett velem.

– A szeretetlenségnek azt a fokát?! Miért nem rúgta még ki azt a pasit? Hát azért született maga a világra, hogy egy pasi, kénye kedve szerint megalázza önt, s boldogtalanná tegye?

– De szeretem.

– Igen? Nézze hölgyem, akkor további jó és kellemes önmarcangolást kívánok önnek, és sok boldogtalan időt. Mert, hogy maga emellett az ember mellett már nem lesz boldog az biztos. Ön egy sokkal jobb társat érdemel, úgyhogy hajrá! Menjen, keresse meg! Induljon el! Tegye félre a függőségét, és keresse meg azt az embert, aki tudja magát szeretni azért, amiért olyan amilyen. S ne fecséreljen több időt a boldogtalanságra!

– De…

– Nincs de, s nincs pardon ebben a kérdésben! A maga boldogságáról van szó! Nem az enyémről. azt én már elveszítettem 10 éve. – hirtelen csönd támad… a Bohóc rágyújt, megkínálja a lányt is, s könnybe lábadt szemekkel mondja neki, halkan, szinte suttogva:

– Tudja… ha maga igazán ennyire szereti ezt a férfit, akkor.. akkor nagy baj van… Mondhatok én itt akármit. Higgye el, tudom, mit érez. 10 éve én is ebben a helyzetben voltam. De továbbléptem fizikailag. Csal érzelmileg, s lelkileg nem tudtam tovább lépni, s szenvedés azóta minden napom. Minden nap ugyanaz a fájdalom, minden éjjel ugyanaz a rémálom, és nem érem utol magam. Minden tiszteletem az öné hölgyem, de sajnos én nem tudok segíteni. Amit mondtam, kimondtam, nem változtatom meg a véleményem. Egyetlen dolgot tudok mondani. Legyen boldog attól a tudattól, hogy ön, tud szeretni tökéletesen. Maga hölgyem, tökéletesen tud szeretni, s egy ilyen embernek nem is kell olvasnia a szeretetről, s a szerelemről semmit, mert ez az ember, Hölgyeim és Uraim, éli a szerelmet, s a szeretetet. Benne él. Úgy él, ahogy mindnyájunknak kéne élnie… Mást nem tudok mondani. – s némán szívták egymás mellett ülve a rózsaszín felhőn a cigarettát…

A következő beszélgetőpartner egy jól öltözött úriember benyomását próbálta kelteni, kisebb nagyobb sikerekkel. Amint felment a színpadra, osztani kezdte a Bohócot, aki csak némán figyelt.

-Mit képzel magáról uram?! Hogy merészel ilyen fennkölt gondolatokkal felzaklatni az emberek lelki világát? Ossza az észt itt a boldogságról, s valójában azt sem tudja mi az! Maga egy álmodozó. Maga nem ezen a világon él, fogja már fel. Tudja milyen ez a világ? Vagy maga zabál fel másokat, vagy mások zabálják önt. ennyi. Ez a világ erről szól! Talpon kell maradni öregem! Megmondja önnek, mi a boldogság? Boldogság az, ha reggel felkelek, beülök az új autómba repesztek az autópályán, szóróm a pénzem két kézzel, megkefélem az összes utamba kerülő nőt, este jó nagyot zabálok és szórakozom a haverokkal. Meg gondolok egyet, s másnap már a világ másik táján lógatom a lábamat, és kortyolgatom a koktélomat. Élem világom, és szórom azt a pénzt, amiért megdolgoztam. Erről szól az élet. Valaki vagy megtanul úszni, vagy elsüllyed barátocskám! Ez a k.rva nagy igazság! Nem az, amiről maga beszél itt össze- vissza! ehhez mit szól?

– És maga boldog ember?- kérdezte a Bohóc

– Nézze, ha éhes vagyok, megyek a fullos éttermekbe, ha nőhöz van kedvem, ott az asszony, ha meg nem, akkor olyan nőt veszek magamnak, amilyet akarok. És igenis, az én gyerekeim iskolázottak. Belőlük is olyan ember lesz, mint amilyen én vagyok! De maga, maga mire megy ezzel a fene nagy érzelgős lelkével, meg az érzelmeivel? Tönkreteszi saját magát, s a hozzátartozóit is. Ahelyett, hogy ezt a rengeteg pénzt rájuk költötte volna!- mondta szemrehányóan a férfi.

– Kedves uram! Én megtiszteltem azzal, hogy meghallgattam, kérem, akkor most ön is hallgasson meg engem is!- szólt a Bohóc. Először is, ha jól tudom, hazánkban szólásszabadság van, tehát jogom van arról beszélni, amiről én akarok. ezt nem vitathatja el tőlem. Nekem, pedig ha ilyen gondolataim vannak, igenis kimondom azokat. Azt viszont vitatom, uram, hogy én ne tudnám, hogy mi az a boldogság. Tény és való, hogy mindenkit más tesz boldoggá, de abszolute boldogság csak egy van, s az mindenkinél ugyanazt jelenti. Maga maximum halmozza az élvezeteket, ami k.rva nagy örömöket okoz magának, de köze sincs a boldogsághoz. Tudja maga, mi az otthon melege? Milyen érzés, ha valakit szeretnek? Mert ez az egy számít. A pénzét, a hatalmát, az ingatlanjait nem viheti el innen. Csak azt viszi magával, amit érzett. És Odaát, nem azt kérdezik majd, hogy mekkora vagyont halmoztál fel, hanem azt, hogy tudtál e szeretni, s ha igen, akkor mennyire!? Erre mit tud ön mondani? Ülhet maga akármilyen autóban, lakhat akármekkora házban, ha a szíve üres marad közben, semmire nem megy vele. Vegyen magának nőt amennyit akar, szeretni egyik sem fogja megtanítani. Bár, ah jobban belegondolok, lehet maga jobban tud szeretni, mint én, mert maga nagyon szereti a pénzt. Gondolom, boldogabb lenne, ha magának adnám ezt az egymillió eurót, akkor is, ha ezt meg sem érzi.A baj világban pedig éppen az, hogy az ilyenek, mint maga, mindnet megad a gyerekének, és ha tök hülye gyereke van, akkor is megveszi neki az iskolai bizonyítványokat, s mivel a kedves gyermeke semmihez nem ért, kénytelen lesz elmenni politikusnak, s az a baj, hogy az ilyen hülye semmihez nem értő emberek ülnek ott, amilyen a maga gyereke is lesz. Persze ezzel nem önt akarom bántani, távol álljon tőlem, de pont az olyan emberek miatt tart ott a világ, ahol tart. Hogy elsodorjuk az autónkkal azt az autóst, aki betartja a szabályokat, mert mivel magának pénze van, kiváltságosnak érzi magát, s úgy gondolja, hogy ezt megteheti. Megteheti, igen, de a következményekért vállalnia kell a felelősséget. Könnyen kifizeti a bírságot, persze csak akkor, ha nem vesztegeti meg a bírságoló rendőrt, de ha halált okoz ezzel, azzal hogyan fog elszámolni?!

-Mondhat maga bármit, akkor is nekem van igazam! A családomat pedig ne sértegesse, mert a bíróságon veszek elégtételt. Különben is, honnan tudja maga, hogy mi van odaát? Honnan tudja, mi lesz velünk, ha meghalunk? ez mind-mind csak fikció, ábránd, képzelgés, s maga pont ezáltal a humbug szöveg által nyugtatja magát, s bújik egy vélt valóság boldogság álcája mögé. Maga egy istenkáromló, s arra kérdésemre, hogy mire megy maga a fene nagy lelkével, még mindig nem válaszolt.

-Nézze uram! Mindegyikünknek igaza van a saját szempontjából, ezen nem óhajtok vitatkozni. Hogy mi van odaát, azt inkább sejtem, mint tudom. De az biztos, hogy valaminek kell lennie, egy magasabb erőnek, ami kézben tart mindent. Nevezhetik Istennek, vagy Allahnak, vagy Tejes doboznak, valami van, ami irányít és felügyel mindent. ha nem lenne, értelmetlen lenne az életünk, nem gondolja? És az biztos, ha maga, most ilyen ember, akkor ennek a következményét egy másiki életében kell learatnia, mert tudja, ki mint vet, úgy arat. S mi itt ésmost vetünk, s egy másik életünkben aratunk. Mindenki a maga érdemei szerint. ha ez nem így lenne, ha nem lenne isten, vagy csak egy élet lenne, mit gondol, igazságos lenne ez a világ? Hogy lehet az, hogy Afrikában 30 másodpercenként éhen hal egy ártatlan gyermek? Ártatlan, aki még soha senkinek nem ártott. És betegen születik rengeteg gyermek, aki élete végéig csak vegetál. És igazságtalanul hányan halnak meg?! Ha e mögött nincs semmi, abban az esetben magának van igaza. Mindenben. Akkor fejet hajtok, visszaülök a felhőmre, s befogom a pofámat. De ahogy én, úgy maga sem tudja bizonyítani a saját igazát. Amíg viszont így van, nekem is , s másoknak is jogunkban áll hinni bármiben, amitől úgy érezzük, hogy jobb lesz az életünk. Ha magának a pénztől lesz jobb, s ebben a hitben él, akkor ámen, ám legyen, de ne befolyásolja másokat a saját hitükben. Uram, maga mennyivel lenne boldogabb, ha magának adnám ezt az egymillió eurót?

– Nézze, tény és való, hogy boldogabb lennék. Természetesen.

– Megkérdezhetem, mekkora a vagyona?

– Inkább, ne.

– De gondolom ez az összeg nem oszt nem oszt, nem szoroz? Csepp a tengerben, igaz?

– Igaz.

– És maga mégis boldogabbnak érezné magát, ha önnek adnám ezt az összeget?! Látja, ez a probléma önnel, s magához hasonlókkal, hogy az isten pénze nem lenne elég nekik, s nem teszik önöket igazán boldoggá, ugyanis minél több van, annál több kell, s az anyagi javakban sem talál kielégülést, mert vesz egy új autót, s hazaér, már nézi a katalógust, hogy lehet jobbat venni, stb.. Állandóan hajszolja az anyagiakat, s valóban, lehet ön boldog a pénztől, de ha önnek az anyagiak jelentik a boldogságot, akkor maga állandóan az után fut. Mert a fejlődés, mindig egy lépéssel maga előtt lesz, s nem tud maradéktalanul boldog lenni. És, hogy az utolsó kérdésére válaszoljak, mire megyek én, a fene nagy érzékeny lelkemmel? Nézzük. Ha maga meghal, mit hagy maga után? Vagyont, gyerekeket, pénzt. Ki fog önre emlékezni, s hogyan? A gyermekei biztosan, s azt mondják, meghalt az apám, aki állandóan pénzelt engem. Ennyi. Hagy maga után x embert, akik önnek dolgoztak,s mind hálás lesz, hogy végre elpatkolt. Ettől függetlenül a családja biztos jó szívvel emlékszik majd magára, de ennyi. S mindaz, amiben hitt, szertefoszlik. Ha én meghalok, az érzékeny lelkemnek hála, azt hiszem tudtam maradandót alkotni a világnak, hagyok olyan dogot hátra magam után, ami néhányaknak vígaszt nyújt, vagy épp megkönnyíti az életét. Nekem sikerült valóban maradandót alkotnom, amit pénzen nem lehet megvenni, s rám emlékezni fognak, s én halálos ágyamon ki tudom mondani azt, hogy megtanultam szeretni. S ha teljesen magának van igaza ami a hitét illeti, nekem akkor is könnyebbé tette az életemet, az én hitem. Erre megyek a fene nagy, érzékeny lelkemmel. – és beszélgettek tovább, már nem vitatkoztak, csak beszélgettek, majd az úr visszaült helyére. a Bohóc megkezdte az utolsó monológját is.

– Nézzék. teljesen mindegy, hogy én miben hiszek. Maguknak ebben nem kell hinniük. Mindenki higgyen valami olyan dologban, amitől úgy érzi, hogy, ha bajba van, akkor segít neki, s megkönnyíti az életét. Én a vallásokat elutasítom, mert itt ezen a földön, az Istenek,s a szeretet nevében több embert öltek meg, mint az összes diktátor együttvéve. Innentől kezdve, nekem ezek a vallások, nem felelnek meg. Mert nem tudok hinni semmi olyanban, ami arról szól, hogy öljük meg egymást. Inkább szeressük egymást. – még egy cigarettára gyújt a Bohóc. S mondja, mondja a magáét a rózsaszín felhőjén üldögélve, miközben csak rád néz szomorú tekintetével. Hogy miket mondott eztán a Bohóc, az már egy másik történet. Leugrik a felhőjéről, s megszólal.

– Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Köszönöm szépen , hogy meghallgattak. Pár mondatot szeretnék még mondani. Ez a pénz, nagyon sok mindenre elég, ami itt a lábam előtt hever. Sokat gondolkoztam rajta, mi legyen a sorsa. Ha szétszórnám önök között, akkor itt tömegverekedés lenne. Gondoltam, kifizetem a három gyermekes családanyának a lakását. De ha ezt megteszem, akkor, itt sokan felháborodhatnának, hogy nekik miért nem, s az asszony, hiába lenne egy hitellel kevesebb, rövid időn belül megint új hitele lenne, s ugyanitt tartana. Gondoltam adok a kedves néninek is, de neki nem számít a pénz, neki tökéletesen megfelel az élete úgy, ahogy van. Nem lenne boldogabb. A fiatal hölgy is el küldött a francba, mikor pénzt ajánlottam neki. Az úr, akivel utoljára beszéltem, boldogabb lett volna tőle, de neki nem adom, egyrészt azért, mert akkor megint mindenki felháborodna, másrészt nem akarom a halálát okozni, ugyanis, ha elvinné innen a pénzt, hazafelé, mikor megállna egy benzinkúton, nyitva hagyná a kocsi ajtaját, s valaki ellopná a pénzt. Az úr pedig futna utána, s halálra gázolná egy autó. Ezt sem akarhatom. Végül úgy döntöttem, hogy beteg gyerekek gyógyítására, s gyermekekkel foglakozó alapítványoknak ajánlom fel ezt az összeget. – a Bohóc elgyúrja a cigarettáját. – Már csak annyit mondanék, hogy most, miután lemegyek a színpadról, kérem, ne tapsoljanak még meg, mert nem fejeztem be az előadásomat. Kérek szépen egy perc csendet, miután lemegyek a színpadról, s mikor tényleg befejezem az utolsó előadásomat, tudni fogják. – szomorúan néz a Bohóc a szemedbe- Egy vallomással tartozom még Önöknek. Ajándékként, mindenki, aki itt volt ma este, ingyen kap egy kötetet az utolsó könyvemből a kijáratnál. A másik dolog: nagyon szépen köszönöm annak az embernek- s itt a szemedbe néz – akinek megírtam az összes művemet, hogy valaha közöm lehetett hozzá, s megtanított szeretni. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, s nem úgy, ahogy terveztük. Végezetül, hogy idézzek egy írótól, mindaz, amit én ma este itt önöknek mondtam, lehet tévedés is…- eztán a Bohóc mélyen, méltóságteljesen meghajol, kiegyenesedik, majd egy csókot dob neked, s elindult az öltözője felé. Ami eztán történik, mindenkit meglep. Egy perces néma csend, s a csendet, egy dörrenés szakítja meg a haláli, fagyos csendet. megtörtént, vége egy előadásnak. szó nélkül rohansz a színfalak mögött az öltözők felé. Érdekes módon, senki nem állja utadat. Mindenki előzékenyen enged. Ez volt a kérése. Találkozni akart veled. Rohansz, s reménykedsz, hogy lehetsz még vele, hogy ölelheted, hogy vele élj… Belépsz az öltözőbe. A látványtól megdermedsz. Ott ül a Bohóc a tükör előtt, látod, fehér zakójából patakokban folyik a vér. Szomorúan néz rád a tükörből. mentőért kiáltasz, miközben rohansz hozzá, kezedben tartod a fejét.

– Sajnálom, sajnálom, nem akartam! Gyere vissza! – kiáltod kétségbeesetten. A Bohóc még rád néz félig halott szemeivel, majd minden erejét összeszedve mondja:- Köszönöm. – majd piros csíkban folyik a vér a szája szélén, s karjaid közt lecsukja szemét. Véget ért egy élet, véget ért egy előadás. Te pedig csak tartod az élettelen testet, s elönt a bűntudat, hogy még most sem mondtad neki azt, amit érzel. Hogy szereted. Semmit nem értettél a mai meséből.

Epilógus:

A Bohóc asztalán volt egy dedikált könyv neked, s egy levél is. Mikor elolvastad, döbbentél rá, mit veszítettél, s miből maradtál ki az elmúlt 10 évben, amit másoktól nem kaphattál meg. Hiába adtad magad másoknak szenvedélyesen, hiába kezdtél új életet, csak egy lufi volt az egész, ami most kipukkant, mert rájöttél, hogy igazán te is csak egyszer szerettél. Az utolsó versét megtanultad:

Gyenge faként láttam meg a világot

Erősödtem, s nagyra nőttem

Szép lombot növesztettem.

Te voltál a napsütés, mely olykor áldott

Te voltál az éltető esőcsepp, bús leveleimen

Te voltál a fejsze a favágó kezében

Te voltál a kéz, mely áld és átkoz

Te voltál az, ki rám halált hoz.

Már kiszáradtam, korhadt,vén fa lettem, S fejfád a földtengerben.