Anna

Kisfaluban éltem én, tán annak is a széle felé. Szerettem, jó lelátás nyílt a pusztára. Bár annak a
lelátásnak híja csak annyi volt, hogy nem láttam be a hobbi földemet. Az messzebb volt, egész ki kellett menni, az utca legvégéig, ott a kútnál jobbra kellett fordulni, majd a kis csatorna árka mentén egyenest volt a járás. A gyerekek mind a csatorna szélén ültek, ottan horgásztak, nem sok szerencsével, hisz abban a csatornában, nem élt meg tán csak az öreg varangyos…
Hanem, az út végén terültek el a hobbi földek, az enyém nem volt sok, csupán pár holdat foglalt az egész, lóherét vetettem bele. Mellette tököt termesztettek. Az Anna és Lajkó földje volt. Hej, az a lány csuda fekete haja volt, szeme sötét barna, dereka karcsú, mindig énekelt a tökföldjükön, olyan szépen szólt a nóta a szájából:

„Csütörtökön virradóra
Megy a lányka a folyóra.
Kezét-lábát mossa meg, is szappanozza a folyóba.”

Tán, még a tökök is gyorsabban növésnek eredtek, mikor énekelt. Kint volt az pitymallattól, egész késő délutánig. Voltak gyerekek is, egy kislány, Pannika és az ifjabbik Lajkó. Ők ketten nem igen jártak ki a tökföldre, a többi gyerekkel horgásztak a csatornába. Az ura, Lajkó? Őt néha lehetett csak látni, ha nagyobb munka akadt a földön. Kubikos volt, sokat járt messze. Másból is keresték a kenyérre valót, jó falusi ember módjára teli volt a kertjük szilvafával, barackfával, kajszitól egészen az ősziig. Készült abból befőtt is, lekvár is, de amikor eljött a pálinkaszezon literszámra vették azt a szomszédok, utcabéliek, olyan híre volt annak, hogy a falu mind a négy szegletéből kapkodva vitték. Jó magam is kóstoltam azt, égette, csípte a torkomat, gyomromat, mint egy jó hazai paprika, de még is első ízre édes volt, pont olyan, mint egy igazi magyar asszony csókja. Ízes volt az emberi toroknak, mi tagadás, Lajkó is belekóstolt néha napján. A pálinkát, amit meghagytak maguknak, nevesebb alkalmakra tartogatták, mint a disznóvágás, ami nagy alkalom volt minden háznál. Napkelte előtt jött a böllér, meg a segítség, rokonok, szomszédok, férjek, asszonyok. Mindenkinek akadt tennivaló. A reggelt mindenki egy kupica pálinkával indította, hogy kipirosodott arccal lássanak neki a munkának. Ezt a pálinkát bütykös üvegekben tartották a kredenc tetején.
Egyik délután Lajkó bajszát simítva állt a kredenc előtt, s mint aki nagy, világot megváltó határozatra jutott, kijelentette:
– Anna, én elviszem a bütykös pálinkát.
– Lajkó kérem, minek az magának? – Kérdezte meglepve Anna.
– Dolgozni viszem.
– Biza, segít az magának Lajkó, még maga ássa, az árkokat a bütykös üveg megtolja a talicskát.
– Nehéz a munka, sok a munkás, s ha elfáradunk, jólesik majd az munka után.
– Úgy, úgy… – Mondta halk szinte megértő hangon Anna
– Hetes munka lesz, talán kettő, jó édes anyámhoz térek majd haza, ottan várom magát.
Jön majd a munkával a sok pénz is, és megvesszük a házat. – Bizakodva mondta Lajkó
– Úgy, úgy…
Lajkó eltette a bütykös üveget, aztán útjának eredt. Anna a kapuig kísérte, s nézett utána, míg ura alakja el nem kanyarodott a hosszú utca végén.
Anna megfordult s kézen fogta balról fiát, jobbról lányát, s a kút felé indultak, ki a tökföldre. A gyerekek megálltak a csatornaparton, ahogy mindig tenni szokták, s nekiveselkedtek a halak kifogásának, bár sötétedés tájt néha azt gondolták, hogy az öreg varangyos is megtenné vigaszdíjképpen.
Anna továbbment egész a hobbi földekig. Meglocsolta a tököket, énekelt közben. S így ment ez másnap, harmadnap, egészen tizenhat napig, bár volt öröm is az egyhangú napok között, hisz a tízedik napon az egyik gyereknek sikerült kifognia az öreg varangyost. Egy fél délután telt azzal, hogy elkapták a legyet, amivel kicsalogatták a vízből. Más egyéb nem igen történt, a tökök nőttek, Anna énekelt, a földekig vezető út, pedig sosem változott.
Az út viszont ma más felé vezetett, Anna alkalmi ruháját tette elő. Anyósához készült, hisz ma tért haza a nagy munkából Lajkó férje. Egy fehérruhát vett fel, piros virágok terültek rajta, olyan csuda volt az maga, mintha az ember pipaccsal teli mezőt szemlélne a nyári tikkadtságban. Derekát sötétkék selyemszalag ölelte körül, melyet hátul masniba fogott. A munkával megpecsételt, fáradt kezét hófehér kesztyűvel takarta, hozzá fehér cipőt vett. Ez volt az egyetlen alkalmi ruhája, ha jól vélem tán esküvője előtt kapta Lajkótól, mikor még csak udvarolni járt a házhoz. Biza, emlékszem huncut volt az már lány korában is. Mikor a Lajkó feleségének kérte, egy szép arany karikagyűrűt adott néki, de nem ám egy egyszerű gyűrű volt az, olyat tán még sose láttak szemeim, bele volt vésve gyöngybetűkkel: „Panni és Lajos”. Anna szülei nem igen szívelték a Lajkó udvarlását, mikor hírt kaptak a gyűrűről, erősen szándékozták, hogy Anna adja vissza azt Lajkónak. Jó lány módjára csendben bólintott anyjának is, apjának is, de az a bólintás olyan üres volt, mint a földek aratás után, melyekre lelátásom nyílt. Gyűrűjét zsebkendőbe hajtotta, csak mikor utcára lépett, húzta vissza ujjára.
Ez a gyűrű most a sifonérban hevert, hisz a munkához féltette azt ujjára venni.
Anna útnak indult, egy fanyar érzés szorította szívét, pont úgy szorította, mint ahogy ő jobb kezét a ballal, amikor tetszetlen helyre kívántatott menni. Így is volt az, hisz ő nem is kívántatott örömmel oda menni, csak muszájból, mert Lajkó férje oda várja. Régi ellentét az, ami Anna és anyósa közt találtatott. Még egészen gyerek volt mikor az ő anyja, meg a Lajkóé összezörrentek, hogy min, tán már azok sem emlékeznek. Anna anyja éppen emiatt nem eresztette lányát Lajkónak feleségül. Hanem, mikor belátták, hogy a két ifjat elválasztani nem lehet, beadták derekukat és engedtek az lánykérésnek. Anna azóta sem érzi a rokonszenvet anyósa iránt, s akárhányszor csak arra viszi útja, balkeze mindig szorítja a jobbat.
De, ha Annának csak maroknyi elgondolása lett volna, milyen eset vár majd rá, mikor oda ér, tán útnak se ered.
Lajkónak valóban nagy volt a munka, és kellett a pálinka, de hogy az olyan jókora lett volna, hogy egy teljes bütykös üveg elfogy, azt még Anna sem gondolta. Mikor belépett anyósa udvarába, döbbenetes látvány fogadta. Lajkó a verandán heverő krumplis zsákokon úgy terült el, akárcsak a Nagy- Alföld. Anyja pedig fia munkás ingjének zsebéből vette ki a pénzt, s matuzsálem kezeivel mohón számolta azt. Több se kellett Annának dühös, de egyszerre nyugodt szinte mesemondó hangon, mire a kis Lajkó és Panni elaludni szokott, így szolt:
– Az, a sok pálinka majd segít magának, meg jön majd a sok pénz, veszünk házat, ígérte maga a sok jót, én meg mondtam: „úgy, úgy…” Úgy ám, hát mostan meg már így?
Anna látta, hogy Lajkó se nem mozdul, se nem felel, olyan kapatos volt az, hogy arra se eszmélt volna, ha így augusztus közepén nekiindul havazni. Anyja, meg mint aki csak hivatalos dolgát végzi, elmerülten mázsálta Lajkó pénzét.
Anna ekkor bal kezével a jobbhoz kapott, de nem azért, mert azt a visszás hely miatt szorítani volt kedve, hanem hófehér kesztyűjét lekapta, s azon nyomba lendületnek emelte kezét, s azt anyósa felé lendítette. Közben egy szidalom se hagyta el száját, csupán ennyit szolt:
– Na, te, te…
Elég is volt ennyit mondania, mert ugyan nem voltak azok pertuban egymással, erre már Lajkó is felkapta kótyagos fejét, s ingatag mozdulatokkal feltápászkodott a krumplis zsákokról. A két nő közé sietett, még időben nyakon csípte Anna lendülő kezét.

S közben kiáltotta:
– Álljon meg!
– A jó Isten látja szavamat, sohasem! Azt hiszi maga, hagyom én ezt? Nem vagyok vásár szamara!
Anna kettőt rántott kezein, hogy kicsavarja azokat Lajkó erős szorításából. Nem is kellett több,
mert ura olyan borgőzös volt, hogy nyomban visszazuhant a krumplis zsákokra, s azon nyomban kikapta a pénzt anyósa kezéből, majd Lajkóhoz fordult, s nagy nehezen felmarkolta azt a krumplis zsákokról.
Anna pirinyó termetének nehéz feladatnak bizonyult Lajkót haza vonszolnia. Tán pont emiatt, vagy, csak mert folyvást az a kép villódzott fejében, ahogy ura a krumplis zsákokon magatehetetlen hevert, nem tudom, de megállt és szépen, mintha csak kisgyermeket bölcsőbe fektetne letette Lajkót az árok szélén.
Ura nem igen eszmélt fel a történésekre, csak mikor elterült, feje épp abba az irányba hullott, amerre felesége tartott, s szemlélte homályos nézésével Anna karcsú alakját távolodni.
Hirtelenkedve utána kurjantott:
– Várjon!
Anna, mint aki meg sem eresztette fülét a szónak, haladt előre.
– Hallja Anna, nem hagyhat itt! – ordította Lajkó.
Felesége lassan befordult udvarukba, tudomást sem vett uráról, sem arról, amit utána kiáltott.
A veteményes kert felé indult, gyerekei mindig ott játszanak, ha ő nincs a háznál, mert máskor nemigen rohangálhatnak arrafelé. Számtalanszor hallottam én is, mikor óbégat nékik:
– Panni, Lajkó, ne rohangáljatok a kertben, letapossátok a palántákat.
A gyerekek most is a kertben voltak, fenn ültek az öreg cseresznyefa tetején.
Anna most nem volt dühös, lehajtott fejjel szolt hozzájuk:
– Gyertek le a fáról. Kapjátok össze magatokat, eredjetek, nézzétek meg, hogy van a mama, de most másik úton menjetek, arra amerre a Feri bátyátok is lakik.
Mert biza az ellenkező irányba apjuk feküdt az árok mentén, olyan kapatosan, hogy tán első nézésre még fiára se ismert volna rá.
– Baj van édesanyám? – Kérdezte Pannika szorgosan lemászva a fáról.
– Nincsen. – Ballagjatok szépen, de arra, amerre mondtam.
Lajkó is lemászott a fáról, körül ölelte anyja derekát, s suttogva oda szolt néki:
– Ne legyen szomorú édesanya!
– Nem vagyok! – mondta mosolyogva.
Anna a kapuig kísérte őket intett nekik, s még egyszer utánunk kiáltott:
– Iparkodjatok szépen, de el ne eresszétek egymás kezét, s ne gyertek, haza még nem megyek elébetek! Majd bezárta az ajtót s dühösen ballagott a kamra felé.
A kredenc teli volt bütykös üveggel, szépen sorjában végig méregette mindet egytől-egyig.
Az elsőhöz lépett, s mint ha csak Lajkó lett volna így szólt néki:
– Kell a munkához, elkél a segítség. – S egy lendülettel, mintha csak anyósa lett volna felé suhintott, s nagy morajjal a földre zuhant a bütykös, a pálinka kiömlött az üveg apró szilánkokra esett.
– Jön majd a sok pénz, s majd édesanyámhoz térek haza. – S még egy lendülettel a második üveg is a földön landolt, s ami része egész maradt, arra Anna dühösen rátaposott.
S halkan suttogta:
– Úgy, úgy…
Így ment ez addig, míg Anna össze nem törte, mind a nyolc bütykös üveget. A kamra csordultig volt pálinkával, rajta pedig csónakként ringatóztak az apró szilánkok. Anna finom bőrét átitta a pálinka illata, kicsit meg is bódult attól. Összetakarított a kamrában, majd vizet eresztett a dézsába, hogy megmossa magát. A víz hideg volt, s ahogy elmerült benne, a dühe szomorúsággá fordult. Bántotta azt Lajkó anyjának modora, s az is, hogy urát ennyi nap után így kellett viszontlátnia. Anna a dézsában ülve azon merengett miképpen fogadja Lajkót hazatérésekor.
A végeláthatatlan tépelődés során arra az elhatározásra jutott, hogy, ha férje hazatérésekor, bocsánatát követeli, megadja azt neki, de ha nem, akkor összecsomagolja Lajkó holmiját a pénzzel együtt és elviszi azt az anyjához. Anna tán túlságosan is, tán nem, de minden bizonnyal szeretett Lajkónak ellent tenni. S talán néha roppant mód szigorú is volt vele szemben. Szó mi szó, sosem okozott neki gondot egy-egy nézeteltérés, de a végén mindig megtalálta Lajkó gyönge pontját, s kiharcolta az őt megillető bocsánatot. Nem csoda, Anna mindig vehemens lány volt, megesett egyszer, hogy hivatalosak voltak Lajkó főnökének lakodalmába, Annának ez nem volt épp kedvére való, hisz neheztelt urára, mert az nem engedte, hogy haját rövidre vágassa. Kikötötte, hogy csak akkor megy el, ha levághatja a haját. Lajkó nem enyhült meg, nem engedte a dolgot Annának, de az esküvőre muszáj volt mennie. Hanem Anna szemrevalóan kiöltözött, s mondta Lajkónak, hogy menjen előre nyugodtan, neki még dolga van, majd iparkodik utána.
Lajkó így is tett, Anna pedig amint ura kilépett a kapun rövidre nyeste haját. S azt Lajkó csak a lakodalomba látta meg, mikor felesége utolérte. Volt ott nagy lármázás kettejük közt, de Anna addig csűrte, csavarta a dolgokat, míg nem Lajkó bocsánatát kérte.
Így történt ez mostan is, mikor ura hazatért sajnálkozó tekintetet vetett reá, s így szolt:
– Ne haragudjon rám Anna, kérem! Maga nekem a minden.
Anna átölelte, s halkan megjegyezte:
– Úgy, úgy…
Lajkóra nézett megvizsgálta tetejétől a talpáig s, látta, hogy szennyes annak ruhája, arca, de még a haja is.
– Menjen, készítek vizet a dézsába, fürödjön meg. Én pedig elmegyek a gyerekekért édesanyámhoz.
Lajkó bólintott.
Miután Anna kiengedte a fürdővizet útnak eredt a gyerekekért.
Mikor odaért elbeszélte anyjának miként esett Lajkó nagy munkája. Aki szorgalmazta, hogy Anna rejtse el ura pénzét, hogy biztos legyen miből megvenni az új házat.
– Nem tudom édesanya, Lajkó bocsánatomat kérte, máskülönben miért is síbolná el azt? Mire az néki?
– A torkára, édes lányom, tudod a mondást „Az iszákosnak egy csepp is drága”.
Az öreg Pistát is az ital tette sírba. Szegény jó asszonya. Emlékszek sokat dolgozott nálunk az öreg Varga Pista, az is csak a pénzt meg az italt ismerte fizetségnek. Egyszer aztán se pénz se ital nem volt a háznál, húsz tojást adtam neki.
Amikor meg hazament, drága jó asszonyának így mondott: Erzsike kérem, Samuné üzente 5 fillérért adja a tojást. Az meg is vette, mind a húszat. Eladta saját nejének a tojást, amit fizetségként adtam. Aztán meg a kicsalt pénzt a kocsmába vitte, s úgy leborogatta a torkát, hogy nem találta még a hajlékukat se.

Anna szépen lassan ballagott haza, jobbján Pannikával, balján Lajkóval. Anyja szavai mondottak fejében. Nem tudta igaznak gondolja-e azokat, vagy sem. Arra az elhatározásra jutott, hogy nem fogja elrejteni férje pénzét, hisz ő nem Lajkó anyja, hogy rendelkezzen ura pénze felett, ha Lakó megígérte, hogy megveszik a másik házat, biza úgy is lesz!
Hazatérvén minden a régiben várta Annát. Ura éppen a jószágokat látta el, a gyerek pedig rohantak ki az utcára játszani a többi pajtással. Lajkó feleségéhez lépett és átölelte, majd így szolt hozzá:
– Tudja Anna, voltam a háznál, amit annyira szeretne sajátunknak. S a még mostani urának fizettem 1000 forintot, azt mondotta a többit meg majd akkor adjuk néki, ha már berendezkedtünk.
Anna egyszersmind olyan boldog lett, hogy madarat tudott volna fogatni vele Lajkó.
– Mit szól hozzá kedves?
– El sem tudja képzelni milyen boldog, vagyok, tudja maga is mennyire el akarom már hagyni ezt a házat, mennyi sok rossz emlék fűz ide. – Mondta Anna, s arcon csókolta urát.
– Tudja mit –kezdte Lajkó – igyunk örömünkre, hozzon egy bütykös üveget!
Anna hirtelenjében olyan sápadt lett, mit a frissen mosott fehér gyolcs. A szó torkán akadt, s nem is sejtette, miképp beszélje el urának, hogy a bütykös üvegetek mind az egytől egyik eltörte.
– Tudja Lajkó, már nincsenek meg a bütykös üvegek. – Szólta Anna lehajtott fejjel.
Lajkó meghökkenve állt a szoba közepén, s bárhogy töprengett, csak nem jutott tudatába, hogy vajon hova lett mind a nyolc üveg pálinka. Vakarhatta az fejét, pödörhette bajszát, elgondolni sem tudta, mi történhetett azokkal. Hanem ekképp mondott:
– Mondja, mi lett az üvegekkel?
– Összetörtem. – súgta halkan Anna.
Lajkó hirtelenjében így szolt:
– Akkor nincs mit tenni, lemegyek az Ostoros kocsmába, s iszok örömünkre. – s azzal útjának eredt.
Anna ott állt egyedül a szobában, s nem tudta mi tévő legyen, azt gondolta lemegy a tökföldre, ottan átjárja a friss levegő fejét, s attól majd tisztábban gondol. Pannika és a kis Lajkó most vele tartott, újabban kijártak ők is, gyűjtötték a lepkéket, hiszen mióta kifogták a csatornából az öreg varangyost, nemigen tudtak ott mit csinálni.
A gyerekek hálóval rohangásztak, s amelyik pillét elkapták, azt egy dobozba tették, Anna csak állt s fel alá poroszkált a tököket méregetve, s annyira figyelte azokat, mintha csak azt számlálta volna, hogy pillanatról pillanatra mennyit nőnek. A kis Lajkó a nagy pillangó vadászatban véletlen úgy ráugrott az egyik tökre, hogy az akkorát fröccsent, hogy teljes egészen tökmagos lett a ruhája, de még az arca is.
Anna oda fordult, s mint aki a szemmel láthatót észre sem vette, elfordította fejét. Pedig aztán ő úgy vigyázott a tökökre, mintha csak aranyból faragták volna őket, hisz szüret idején minden darab forintot ért.
De mostan csak a Lajkó forintjaira tudott gondolni. Hiába próbálta minden gondolatát helyben tartani, azok valahogy mindig csak ura felé botorkáltak. Nem tudott másként tenni Anna, haza kellett mennie, muszáj volt megbizonyosodnia arról, hogy édesanyja gondolatai nem helyén valóak, s hihet Lajkó szavainak. A gyerekek elindultak a csatornához, lelkesen követték a kiszemelt káposztalepkét, hiszen annak nem volt fekete a szárnya vége, s olyan ma még nem került a dobozukba. Anna is követni akarta a maga lepkéjét, ami fejében szálldogált, noha ő inkább szélnek eresztette volna azt, minthogy a dobozban tartsa. Nem érezte nyugtát, futásnak eredt, s gyors léptekkel távolodott a hobbiföldektől. Viszolygott attól, hogy ura a poharazóba viszi a félretett pénzüket. A gondolattól még a torka is kiszáradt, s a nagy sietségben elfelejtett megállni a kútnál. Futottak azok olyan iramban, hogy még az út is porzott lábuk nyomán.
– Nyert édesanyám! – ujjongott Lajkó.
Anna, mint aki meg sem hallva fiát, futott tovább, egészen be a szobákig. Sebtében keresni kezdte ura pénzét.
– Most milyet játszunk édesanya, valaki elbújt? – Kíváncsiskodott Lajkó.
– Igen, és itt keresem bent, ti pedig nézzétek meg hátul a kertben, és a fák tetején, de másszatok is fel és jól nézetek szét, mert a sűrű lombokban könnyű elbújni.
A gyerekek izgatottan szaladtak ki az udvarra, Anna pedig abban a pillanatban a sifonérhoz lépett, s kivette a pénzt. Megszámlálni sem kellett azt, első nézésre látszott azon, hogy hiányos, s nem is úgy állt a fiókban, ahogy azt ő otthagyta. Anna dühösen összeadta a pénzt, de még dühösebb lett, mikor ráeszmélt, hogy hiányzik nyolc darab Kossuthos százforintos.
– Hát igaza lett édesanyámnak. – sóhajtotta.
Felmarkolta a megmaradt forintokat, s a kályhához lépett, gondosan elrejtette benne Lajkó pénzét. Gondolta így augusztus végén úgysem nézi azt senki, hisz nincsenek még hidegek, hogy fűteni kelljen.
Mérhetetlen bosszúság tört Annára, s hirtelenjében úgy határozott, hogy ő bizony Lajkó után ered. Szégyenszemre, de nem volt más választása, csak nem engedhette, hogy ura megigya mind a nyolcszáz forintot. Szégyen volt az, hisz a borozó a férfiak találkozó helye volt, ahová asszony csak akkor lépett, ha urát igyekezett hazatérésre bírni.
Anna bezárta a gyerekeket a házba, s megbízta őket azzal, hogy most ők keressenek bent a házba, addig ő az utcán keres tovább. Majd lehajtott fejjel a kocsma felé indult. Annyiszor átjárta gondolatát, hogy miképp cselekszik majd, de mikor odaért minden gondolata, mint egy pettyes szárnyú káposztalepke, elszállt. Kurjongatás hallatszott ki a borozóból, Anna belépett az ajtón, még mindig a földre szegezte tekintetét, a férfiak, mikor megpillantották, erőteljesebben kurjantottak, Anna arca el is pirosodott. Lassan, szégyenteljesen felemelte a fejét, s Lajkót keresve körbenézett.
A kocsma egy nagyobb ivóból állott, sarkában egy lécekből felépített kármentő állt, ahol az üvegek még verekedés esetén is bántatlanok maradtak.
Anna meg is pillantotta Lajkót, kipirosodott arccal feküdt az asztalon. Odalépett melléje, s erőteljesen ébresztgetni kezdte.
– Jöjjön, még szépen szólok magához, nem akarok ramazúrit rendezni az egész borozó előtt!
Lajkó nem igen reagált felesége szavaira, feltápászkodott, s a még megmaradt fröccséért nyúlt.
– Na, még csak az kéne magának, jöjjön haza, a gyerekek is otthon vannak, s már nagyon keresik magát!
– Nem megyek én, inkább üljön ide az ölembe, s igyunk egyet. – Átölelte karjával Anna derekát, s magához húzta.
Anna arca parázslott a megalázottságtól és a méregtől. Suttogva, de határozottan így mondott férjéhez, miközben kibújt ölelő karjából:
– Szedelődzködje össze magát, most vagy olyan vihart csapok itten helybe, mint ami elől menekül a két szegény kocsis a százforintosokon, amiket kivett a sifonér fiókjából.
Lajkó elkomorodott, felállt összeszedte magát az induláshoz, de még utoljára a megmaradt fröccsért nyúlt. Anna gyors elkapta a poharat, ami épp úton volt ura torka felé, s visszatette az asztalra.
– De hát, csak ittam az új házunkra. – Habogta Lajkó
– Úgy, úgy… inkább itta az új házunkat.
Anna karon ragadta urát, s az ajtó felé iramodott.
– Tüzes a kend menyecskéje Szabó úr. – Szolt oda Lajkónak, egyik ivós cimborája.
– A magáé is az lesz, ha megmondom néki, hogy a legdrágább bort kortyolgatja, így késő délután. – Szolt vissza néki Anna, az ajtón kilépve.
A hazafelé vezető úton nem igen szóltak egymáshoz. Lajkó ebből érezte, hogy baj van, lehajolt s leszakajtotta az árok szélén virító százszor szépet. Átölelte Annát, s mint akit nyomában semmi gond nem jár, nótára fakadt:

„Szép virágot, violát, ismertem meg benned
Harmatcsepp ül szirmaidon,
Harmatcseppje fénylett.”

Lajkó fennhangon kétszer háromszor is elismételte nótáját, majd a százszorszépet beletűzte Anna tincsei közé. Úgy díszelgett az fekete hajában a hófehér szirmaival, akárcsak sötét éjjelen a fénylő telihold.
Anna hajához kapott, s dühösen kikapta a gyönge növényt hajából, s a földre dobta.
– Most azt hiszi ezzel minden rendben? – Kérdezte, s mutatott a földön heverő virágszálra.
Lajkó lehajolt, s felvette a lehullott százszorszépet.
– Nézze, olyan fehér, mind kend gyönyörű orcája, s olyan tiszta akárcsak a szeretetem maga iránt. Bocsásson meg Anna. Nekem maga a minden. – Súgta azt könnyes szemekkel.
Anna átölelte, s halkan megjegyezte:
– Úgy, úgy…
S kéz a kézben hazaindultak. Anna nyugodt volt, meg is békélt, hisz tudta a pénz mostan veszélytelen helyen van.
A soron lévő napok csendben teltek, Lajkó a házkörül tevékenykedett, Anna a tökföldet járta pitymallattól sötétedésig. Pannika és Lajkó pillangókat kergettek, hiábavaló volt az, hisz nem igen akadt már, amit nem zártak volna dobozba.
Augusztus végén sokszor esett az eső, Anna ilyenkor mindig azt mondta: „az ég siratja a nyarat”. Ő nem igen szomorkodott, miután elállt a zápor felvette barna kötött kardigánját, s egészen a nyakáig gombolta, hogy a hűvös szél ne érje azt. Sár volt bizony a tökföldön, de nyakukon volt a szüret, s akadt munka, ilyenkor mindig felmérte, hogy vajon mennyi kidobni való tök lesz. A gyerekek otthon maradtak, hisz rossz időben mindig a szobában játszottak. Pannika babáját fésülgette, Lajkó pedig az ablakon megmaradt esőcseppeket számlálta. Kettő el is indult lefelé, s versenyeztette őket, melyik pereg le hamarabb. A versenyt egy káposztalepke szakította félbe, mely az ablak előtt repült el. Lajkó olyan izgatott lett, hogy még a kötött pulóvert is elfelejtette felvenni, s nem törődve a hűvös széllel a pille után eredt. Követte egészen a kis csatorna partjáig, ottan megállt, szem elől vesztette lepkét. Csalódottan vissza fordult. Az eső a földutat teljesen feláztatta, s a lábnyomok kisebb nagyobb sárhegységeket alkottak az úton, s közöttük sötét színű tócsák pihentek, mit apró tengerek. Lajkó épp egy nagyobb tócsatengert akart átugrani, mikor megcsúszott s a csatorna hűvös vízében landolt. Beletelt pár percbe, míg sikerült kimásznia hisz a sártól sikamlós volt minden. Vacogva hazaindult. Sáros volt annak arca, keze, de még a ruhája is.
Anna óvatos léptekkel indult el a tökföldről, épp a csatorna mentén haladt, de ottan nyoma sem maradt Lajkó vízbepottyanásának. egészen a kútig ért, ottan megmosta cipőjét, amit teljesen betakart a sár, s közben megpillantott egy gyönyörű káposztalepkét fekete folt volt a szárnya végén s egy-egy fekete petty tetszelgett mellette. Anna most gyerekeire gondolt, hogy tetszene nekik ez a pille, s milyen kacagva kergetnék. A gondolattól olyan derűs kedve fakadt, hogy énekelni kezdett:

„Csütörtökön virradóra
Megy a lányka a folyóra.
Kezét-lábát mossa meg, is szappanozza a folyóba.”

Kedves nóta volt ez szívének, olyan örvendetesen tudta azt énekelni. Énekelte is, míg be nem fordult az utcájukba. A nóta torkán fagyott, mikor szeme házukat érte. Füstölt a kéménye, olyan nagy füsttel, hogy még az eget is borúsabbnak látta, mint eddig. Bal keze a jobbhoz kapott, s ringtak fejében a gondolatok, tán az is meg perdült benne, hogy visszafordul, s nem tér haza soha. Most annak is jobban örvendett volna, ha Lajkó megtalálja a pénzt. Nem mozdult, csak állott az út legközepén, s halkan suttogta:
– Ég a házunk, az új házunk…
Szembe kellett vetnie magát a dolgokkal, nem volt más lehetősége. Sietve lépett be a szobába.
S nem tudta elgondolni se mi történhetett. A kályha melegen égett, a fa és az alá rejtett pénz kánonba ropogott a tűzben. Lajkó, fia arcát törölgette, aki bebugyolálva didergett a kályha mellett.
– Mi történt? Jól vagy kisfiam?
– Nincs semmi baja, nyugodjon meg kedves. – Mondta Lajkó, miközben lesegítette Anna kötött kardigánját.
– Nincsen bajom édesanya! – Monda lesütött szemekkel – Csak megláttam egy káposztalepkét, képzelje, fekete volt a szárnya végén, s egy-egy fekete pötty. El akartam kapni, csak beleestem a csatornába. – Mondta szomorúan Lajkó.
Anna hallgatott, közelebb lépett fiához, s magához szorította. S könnyes szemmel gondolt a házra, ami szép lassan égett.
– Tudja édesanyám, olyan gyönyörű volt az a lepke, de nem tudtam elkapni.
A lepkék, mind gyönyörűek, de olyan kevés lehet belőle az enyém, pedig olyan sokat szeretnék. – Mondta Lajkó csalódott hangon.
– Tudod fiam, nem minden lepke lehet a miénk, néha még az sem, amit nagyon szeretnénk, s hiába kergeted, akár a tökföldekig is, elszállnak…
– Pedig én nagyon szerettem volna. – Csordult ki egy könnycsepp Lajkó szemén.
– Én is…
– Olyan meleg van édesanyám – Sóhajtott Pannika.
– Úgy, úgy…- suttogta Anna. – S eloltotta a tüzet.