Anyasors

Anyasors

Amikor vállalta őket, tudta, hogy mit vállal. Sírós, nyűgös, álmatlan éjszakákat. Mosolyba burkolt aggodalmat, lelket szaggató félelmeket.
Azt hitte, hogy mindez mulandó, ki lehet nőni, mint a gyermekcipőt.
Hatalmasat tévedett.
Az aggódás, mint a búvópatak, elő-előtört, csobogva elbújt, majd folyóként zuhogott.
Akkor, ölelésétől elcsitult a gyermek, most neki lenne szüksége a két férfivállra, hogy rájuk csimpaszkodva erőt merítsen.
Mert az erő nagyon kell.
A két fiú, két nemes szirti sas, távol az otthontól bontogatja szárnyait, képességeit.
Hozzájuk csak a gondolat ér el, és a rajongó szeretet.
Két óceán hullámverése a két fiú között.
Még az anyai kar sem olyan hosszú, hogy egy ölelésre, egyszerre átkarolja őket.
Kell az erő a várakozáshoz, a hallgatáshoz, az ígérethez: „menj bátran, én, támogatlak”.
Kell a hit az esti imához, amikor markába szorítja a Sztálingrádot-megjárt apró Mária érmet, és halkan súgja: segítsed haza, védjed Őket Mária-anya.