Apám sorsa (Apák napja apropóján)

Még javában dübörögtek a tankok a környéken, mikor nagymamám hasában mocorogni kezdett egy újabb magzat. Harmadik volt ő a sorban. Akkoriban még nem tudták előre megmondani, hogy milyen nemű lesz a gyermek, de mamám sejtette, hogy csakis fiú lehet, mert ugyanolyan erősen rugdalódzik, mint bátyjai tették ezt annak idején. Nem is csalódott, amikor március idusán előbújt apám a védelmet adó anyai méhéből.

Apám cselédsorban felnövő anyjától nem sok mindent tanulhatott, hacsak azt nem, hogy sokat kell dolgozni azért, hogy ne haljon éhen az ember. A háború után nagy szegénység dúlt az ország északi részén, még ipari üzemek sem voltak ezen a vidéken. Csak saját háztájiban lehetett gazdálkodni, már akinek volt hozzá elvetni valója, az tudta kitermelni a mindennapi betevőjét. Erősen meg kellett fogni a kapa végét, ha enni akartak egész évben, és akkor még az egyéb megélhetéshez szükséges dolgokról nem is beszéltem. Nagyapám egyszerű földműves ember volt, aki kétkezi munkával kereste a kenyerét. Fia születésekor már közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Az új jövevénnyel nem sokat foglalkozott, elég volt neki a napi robot, utána már nem volt kedve gyermekével bajlódni. Felnevelték őt a szomszéd nagyobbacska srácok, akikkel szintén nem értek rá játszani a szülei. Meg is látszott a későbbiekben, hogy elmaradt a családi nevelés és a szülői minta követése, mivel nem volt előtte semmiféle otthonról hozott minta. Csupán egyetlen mintát látott nap, mint nap, mégpedig azt, hogy a szülei igencsak kedvelték a jó házi pálinkát, amelyből jócskán fogyasztottak. Testvérei és ő is már fiatal korában rászokott az alkoholra.

Apám figyelme két év katonaidő letöltése után a női nem felé irányult. Mulatságokba jártak akkoriban a fiatalok. Nem volt belőlük hiány, az évszakoknak és az ünnepeknek megfelelően majdnem minden hónapban szerveztek ilyen-olyan zenés, táncos rendezvényt. Sötétbarna, göndör haján, igéző tekintetén, magas sudár termetén sűrűn megakadt a lányok szeme. Mindig mosolygó arca vonzotta a csinos fruskákat. Egy őszi szüreti bálon gabalyodtak egymásba anyámmal. Sokszor mondtam régebben magamban, hogy bárcsak ne tették volna. Ma már nem mondok ilyen butaságot, hiszen ha ők nem esnek szerelembe, akkor most nem lennék itt ezen a meseszép világon.

A következő év tavaszán összeházasodtak, aztán gyors egymásutánban született két lányuk. A második voltam én. Szüleim a nagyszülőkre bízták a gyerekeiket és a távoli megyeszékhelyen keresték további boldogulásukat. Gyári munkásként dolgoztak, hétvégén pedig hazatértek kicsiny kis falujukba, hogy gyermekeikkel lehessenek. Az ilyen kétlaki életmódot azonban nem lehet sokáig folytatni. Dönteniük kellett a falu és a város között. A városi életet választották. Először albérletben, majd saját házban laktak anyai nagyszüleimmel együtt. Nemsokára bővült a család, kis húgocskám született. Szűkösen éltünk a szoba-konyhás lakásban. Lehet, hogy ezért vagy éppen másért, de apám jobban érezte magát a haverjai között a kocsmában, mint otthon. Jöttek a csúnya, veszekedős hétköznapok, melyeket belengett az alkohol bűze, ami apám testéből gőzölgött. Csattantak a pofonok, reszketett anyám és rettegtek a testvéreim is, velem együtt. Viharfelhős gyermekkorom volt emiatt, de a felhőket anyám szeretete igen gyakran szétoszlatta. Ilyenkor mindig vidáman sütött ránk a Nap az összes sugarával árasztotta ránk szikrázó melegét. Anyánk hősies, már-már majomszeretete tudta csak feledtetni apánk nemtörődömségét és italozó életmódját. Amikor apám, nagyon ritkán, néhány hétig nem nyúlt a pohárhoz, akkor kenyérre lehetett kenni. Játszott velünk, segített a házimunkában, élte a munkásemberek mindennapi csendes életét. De ez az időszak nem tartott sokáig. Fizetés tájékán, amíg tartott a pénze, addig csak ivott és ivott egyfolytában.

Édesanyám a városi létet megunván húsz küzdelmes év után úgy döntött, hogy visszaköltözünk arra a vidékre, ahol az ő gyermekkorában éltek. Bízott benne, hogy apámnak is jót tesz majd a környezetváltozás, elszakad ivócimboráitól, és talán véget vet italozó életmódjának. Sajnos ebben nagyot tévedett. Harminc kilométerrel arrébb egy vidéki falucskában kezdtek új életet három gyermekükkel. Új ház, új gyermek, tartja a mondás. Nálunk valóban így volt. Egy év múlva megszületett legkisebb húgom, negyedik nem várt gyermekeként szüleimnek. Volt helye a pénznek, annál is inkább, mert nővérem és én is eladó sorban voltunk már akkor, és két éven belül férjhez is mentünk. Anyám vért izzadva teremtette ki a stafírungunkat és rendezte meg szerény lakodalmunkat. Apám csak rész vett rajtuk és jól berúgott ott is. Hogy miért nem vált el édesanyám tőle hosszú házasságuk alatt azt mai napig nem tudom. Aztán jöttek sorban az unokák, majd nemsokára a két húgom is házasodásra adta a fejét.

Házasságuk első negyven évében mindent, de mindent édesanyámnak kellett megoldania a favágástól kezdve a kenyérre való előteremtéséig. Egyszer aztán megelégelte ezt a kegyetlen sorsot a jó Isten. Hatvanhat éves korában apám rosszullétre panaszkodott, annyira szédült, hogy nem tudott felkelni az ágyából. A háziorvosa nem ismerte fel a bajt. Másnap mentővel szállítottak kórházba és stroke-ot állapítottak meg nála. Azután egy korty alkoholt sem ihatott többé. Tizenkét évig nyomta az ágyat és közben átélte a kínok kínját. Kiszolgáltatott volt a betegségének, állandó segítség nélkül nem tudott volna létezni. Édesanyám és nagyobbik húgom gyámolította hosszú éveken keresztül. Ez alatt az idő alatt volt ideje átgondolnia az életét. Megtanult imádkozni, és hálás lenni minden ajándékba kapott napért, óráért. Bocsánatot kért az elkövetett bűneiért és mi, a gyermekei, és még anyám is megbocsájtott neki. Talán ezért kapta a betegségét is és ezért kapott ilyen hosszú időt a sorstól, hogy le tudja vezekelni vétkeit. Utolsó hónapjának napjai emberfelettien fájdalmasak voltak számára és számunkra is. Sajnáltuk őt, mert életmódjától függetlenül szerettük őt. Elfeledve minden hibáját és bűnét. Talán a szenvedő Jézus arcát láttuk benne, amikor etettük, simogattuk, betakartuk, együtt imádkoztunk vele. Beszélni már nem volt ereje, csak a szeméből legördülő könnycseppekkel tudta kimutatni szeretetét, ami többet ért minden kimondott szónál.

Hetvenhét évesen szenderült át a másvilágra. Nyugodj békében Apám, legyen számodra könnyű a föld!