Sietős léptekkel jött derék legény, az Április. Nem jött ám egyedül! Csendes esőt hozott magával. Nagyon várta már az erdő, a mező. Léptei nyomán kipattantak a rügyek a fákon, kikandikáltak a csírák a földből, színes virágkoronát tűztek fejükre a fák, illatos virágok nyíltak. Aztán tovább úszott az égen a felhő.
– Sietek tovább, ahol szükség van rám! – mondta. Meghallotta ezt a Nap, előbújt a bongyor felhő mögül és megcirógatta aranyos bársonyból szőtt stólájával a földet, aranyport szórt rájuk mosolyával. Hirtelen nyüzsgő élettel telt meg a mező és a rét. Előbújtak a hangyák, a méhek és sebesen dolgozni kezdtek. Méhek gyűjtötték a virágnektárt, hangyák élelmet vittek a bolyba. A fényes napkorong előcsalta a madarakat a fészkükből. Madárkórus hangversenyre hangolt. Hamarosan csiviteléstől, trillától, füttyszótól volt hangos a berek, a liget. Hernyó araszolt a levélen, csiga csúszott a földön, bodobácsok tapadtak össze gondtalan. Az egyik kicsi felhő, aki épp akkor érkezett, üzenetet hozott. Egy fecske üzent neki, aki a tenger felől igyekezett.
– Hamarosan megérkezek! Vidd a hírt kedves felhő, a hazámba! – kiáltotta fáradtan, mert nagy utat tett meg. Ráadásul nem jól figyelte a csillagokat az égen és eltévedt. Az ereszalján a régi kedves fészke elmosolyodott. Már úgy vártam! – fakadt ki és fellélegzett. A kis hangyák sietve hozták a fűszálakat, varrták, szabták, javították a fészket, ahol az időjárás megkezdte. Mire megérkezett az eltévedt kis fecske, készen is lettek. Örömmel nézték, ahogy a megfáradt apróság megtalálja és birtokba veszi. Hálásan köszönte meg szorgos kis segítőinek a kedvességet, majd egy könnycseppet ejtett a szép, újjávarázsolt fészke láttán és bekuckózott lepihenni. Vidám lett az élet az erdőben és a réten, hisz végre megérkezett régen várt kis barátjuk. A pillangók táncra perdültek önfeledten, mert már látták a közeledő Májust ki az aranyat érő esőt hozza magával. De erről majd máskor mesélek.