2004. augusztus 11-én, a XI. Királysági Év tizedik napján,
Déli tizenkét óra után néhány perccel még minden a megszokott, békés keretek között zajlott az Országláson.
Hirtelen azonban felemelkedett helyéről Shinna Dzsin, Machiavelli volt Király és Ali Habdei Rushed jelenlegi Királyi Tanácsadó.
Shinna csettintett – mindenki néma és öntudatlan. Mindenki – kivéve persze ők hárman.
A Királyi Tanácsadó szólalt meg, miután lassú léptekkel Tufa királyhoz ment és leemelte fejéről a koronát, majd saját arabkendős fejére helyezte.
– Köszöntsétek az új uralkodót, I. Ali Habdei Rushed kalifát!
Ezután az öntudatlan Néptől beszolgáltattatta az összes Aranyat, ami fellelhető volt náluk.
Érdekes módon most nem hiányzott negyvenöt Arany, mint a legutóbbi számláláskor tapasztaltuk.
Most kilenvenkét Arany vándorolt I. Ali Habdei Rushed kalifa zsebébe. Kettő elveszett, egy Negro zsebében volt, aki kibelezve feküdt az Országházban. Tehát mindössze öt (azaz 5) Arany hibádzott.
Shinna Dzsin bejelentette, hogy I. Ali Habdei Rushed kalifa rendelkezésére tizenkét óra áll; amennyiben ez alatt az idő alatt nem sikerül megszereznie a maradékot is, a Nép azt tesz vele, amit akar.
Hamarosan mindenki visszanyert öntudatát, és Tufa ki akarta hívni felháborodásában (mely teljesen jogos volt) Gyűrűpárbajra.
Azonban mégis megkegyelmezett neki – futni hagyta. Az elüldözött Ali Habdei Rushed ellen hajtóvadászatot indított Tufa – több okból is. Ezek közé tartozott például az, hogy Országláson (miután már megtörtént az erőszakos hatalomátvétel) az őrület jeleit mutatta.
Megerősítést nyert – de legalább tovább erősödött – az a feltevés, miszerint Ali Habdei Rushed, Birodalmunk hű polgára éjszakánként és néha nappal is warronná változik.
Többen bevették magukat az erdőbe, hogy megtalálják a menekülő Ali Habdei Rushedot, de voltak kalifapártiak is nagy számban.
Szieszta után megrendezésre került szigorú szabályokkal és az azokat betartató szigorú bírákkal a Várvédő, mint olimpiai szám. Győztese Frajo, mint várható volt.
Este, sötétedés után leültünk a vacsoraasztalhoz; nehéz szívvel, aggodalmakkal tele, mivelhogy mindannyiunk által nagy tiszteletben tartott és sokak által szeretett Ali Habdei Rushed még mindig nem adott magáról életjelet.
Elgondolkozva, magunkba mélyedve rágcsáltuk az egyébként ízletes étkeket – amikor az erdőből vérfagyasztó ordítást hallottunk, az ArcFa irányából: Nem! Nem! Nem akarok fává válni! Nem akarok fa lenni!!!
Azonnal odarohantunk; mindenki lecsapta a megkezdett kenyeret és futottunk lélekszakadva egy másodperc döbbent csend után, melybe Tufa király szava hasított keményen: ez Rushed!
Valóban ő szenvedett ott, amint az ArcFa be akarta őt szippantani éppen.
Néhány bátor ember elfutott a Tállal a Forráshoz, hogy a Szent Vízzel megitassák Ali Habdei Rushedot, aki lassan azt kezdte mutatni, mintha éppenséggel élvezné a fává válás folyamatát.
Míg hőseink az éltető vízzel tartottak felénk, további áldozatokat szedett a Fa: Leánder, Negro és Vella is elindult a fává válás szerencsére nagyon hosszú útján.
De legalábbis éppen elég hosszú ahhoz, hogy még a kezdetek kezdetén megállíthassuk a folyamatot; oly módon, hogy a Szent Forrásvizet a megmentendő egyén ajkához érintjük és azt vele lenyeletni igyekszünk – mint azt tapasztalataink mutatják.
Így is jártunk el, és hamarosan a Fa mind a négy áldozatát hajlandóvá vált elengedni halálos szorításából, mely az ezen a ponton bevetésre kerülő fizikai erőtől is lazult.
A megszabadítottak közül a szerencsétlen Ali Habdei Rushed került a legkétségbeejtőbb állapotba – ő volt a legtovább a Fa bűvkörének fogságában,
Ahogy őt erőszakkal a biztos menedékbe próbáltuk vinni, minduntalan egy-egy közeli fához akart tapadni, vele eggyé válni. Nem engedtük, így sikerült hatalmas erőfeszítések árán megmenteni a fákhoz vonzódó lelket; a testet is odacipeltük a Szaletli alá, ahol a megkezdett vacsora állt. Leültettük Ali Habdei Rushedot egy székre, ahonnan azonban ő többször is a földre mászott – ott fetrengett, feltehetőleg iszonyú kínok között.
Mikor valamelyest megnyugodott a szájába tömött varázslatosan ízletes kenyértől, elkezdett fel s alá járkálni, a nép döbbenetére pedig, szemében őrült fény gyúlt.
Összefüggéstelenül beszélt; hangját hol fölemelte olyannyira, hogy többen fülükhöz kaptak, hol a suttogásig lehalkította, hogy csak a legközelebb ülők hallották.
A leggyakrabban ismételt szavai ezek voltak: Sabbat, Leyován, vár.
Sabbatot szombatként értelmeztük, Leyován, mint mindannyian tudjuk, a warronok királya; de a vár szó több jelentést hordozhat magában, úgyis mint Leyován vára, Leyován vár minket – illetve Leyován várában vár reánk. Szombaton természetesen.
– Mi a neved? Ki vagy te? – kérdé tőle rettenthetetlen Tufa király.
– A nevem… – hörgé ő – a nevem… – hirtelen mintha meggondolta volna magát: – Akarod tudni… a nevem?
Tufa akarta. Ő, aki nem lehetett Ali Habdei Rushed, de az ő testét használta, közelhajolt a király füléhez.
Megijedtünk – talán most egy hatalmasat fog ordítani és királyunk megsiketül; vagy, mondjuk, belemélyeszti fogait Tufa király nyakába.
Mindenki azt várta, hogy valami szörnyűség fog történni.
Már készültünk, hogy az őrültre vessük magunkat és megmentsük királyunkat – de erre az önfeláldozó magatartásra szerencsére nem volt szükség.
Az őrült Tufa király fülébe súgta a nevét. A nép megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul.
– Elmondhatom a neved?
Az Őrült lassú mozdulattal bólintott.
– Sirnon. – szólt a király, és szerencse, hogy elmondta ezt, hogy megosztotta a tudást, mert amint elhagyta a száját a szó, valamely átok szállta meg, melynek hatására azonnal elfeledte a nevet.
Sirnon körbe-körbe járkált az asztalok között. Hirtelen rámutatott valakire a nép közül: – Te! – majd tovább ment és többeket kiválasztott. Meg Te! És Te is! Téged! És Téged!
Hamarosan úrrá lett a kialkulófélben lévő pánikhelyzeten, az eluralkodott nyugtalanságon egy bejelentés; valaki felfedezte, hogy Sirnon azokat a polgárokat jelölte ki, akik Expedítorok voltak a Szigeten, amikor először látták őt.
Később ismét megnevezte Sabbatot, és azt mondta, Leyován vár…
A nép, immáron felbátorodva, kérdezősködni, találgatni kezdett. Az általános hangzavarban azonban elveszett a válasz – valaki már kimondta, mi az, amire Sirnin céloz a három rejtélyes szóval, így ő csak azt hajtogatta egyre: Értitek, értitek.
Mi azonban nem értettük, ő pedig lassan visszaült elébbi helyére és ismét enni kezdett.
– Sirnon…? – próbáltunk hozzá szólni, de ő nem fordult oda.
– Rushed…? – kérdeztük bizonytalanul – Te vagy az?
Zavartan nézett ránk: Hát már hogyne lennék én?
– Az imént még nem egészen ezt mondtad – hallatszott többfelől.
– Mi van? Miről beszéltek?
Nyugodt hangon magyaráztuk neki, hogy ő megőrült, miután fává akart változni.
Ali Habdei Rushed nagyon mérges lett;viszonylag illetlen szavakkal, hangosan mondogatta, hogy ő márpedig senki más, mint Ali Habdei Rushed, mindig is az volt, tökéletesen emlékszik mindenre, ami történt vele, és nem érti, miért csináljuk ezt vele. Nyilván amíg nem volt itt, az erdőben bújdokolt, kitaláltuk, hogy megtréfáljuk, és összebeszéltünk.
– Akkor kérlek, mondd el, mi történt a mai nap – szólította Ali Habdei Rushedot Tufa király.
– Hát jó – kezdte a felszólított ingerülten – reggel az Országgyűlésen lebéníttattalak titeket, átvettem a hatalmat úgy másfél órára, visszaszereztem az Aranyakat, aztán elmenekültem, egész nap az erdőben voltam, most este pedig visszajöttem, leültem enni, ti meg letámadtatok azzal, hogy őrült vagyok!
Úgy döntöttünk, elhisszük neki, hogy semmit sem tud a beléje költözött Sirnonról.