2004. augusztus 14-én, a XI. Királysági Év tizenharmadik reggelén
Sem maradhatott el a Reggeli Torna.
Ennek utána testben és szellemben felfrissülve újult erőkkel láthattunk neki az Ország ügyeinek.
De ahogy békés vitában elmerülve egyengettük a göröngyös utat Birodalmunk népe előtt, alig vettük észre, hogy Ali Habdei Rushed szemében kialszik a megszokott lelkes fény – fakó, szürke tekintettel nézett ránk, aztán felemelkedett helyéről.
Tudtuk, hogy ismét Sirnon kerekedett felül benne; de – amint láthattuk – utolsó, hatalmas erőfeszítéssel.
Sirnon nagyon gyenge volt.
– Leyován vár…! – hajtogatta egyre. Többször majdnem elesett, alig állt már a lábán.
Sabbat napja elérkezett hát – magával hozva Sirnon végzetét.
Lassan, botladozva elindult Sirnon, ki az Országházból. Valaki egy erős faágat nyomott a kezébe – arra támaszkodjon.
Így már sokkal könnyebben haladt, de még mindig meg kellett küzdenie minden egyes lépéséért.
– Gyertek… kísérjétek Sirnont utolsó… útjára – nyöszörögte.
Eszünkbe ötlött, hogy Forrásvizet kellene hoznunk. De miben? Előző éjjel ugyanis a warronok visszavették a Tálat. Anélkül, meglehet, a víz is hatástalan Sirnon gyengesége ellen.
Követtük őt, ahogy áthaladt lassan a Hídon, majd elindult az Úton, amerre egyik éjszaka néhányan a warronokat követték.
Aztán intett, hogy hagyjuk elmenni. Hosszú-hosszú időnek éreztük, amíg ő szenvedő léptekkel, vissza-visszanézve ment, míg végül eltűnt szemeink elől.
Rövidesen ugyanezen úton Ali Habdei Rushed közeledett felénk; szemébe ugyan visszatért a régi tűz, de arcán a zavar tükrözödött.
Mint aki most szabadult meg valami kínzó tehertől, de még döbbent, hogy valójában mi is történt vele. Mintha álomból ébredt volna.
– Láttátok, hogyan halt meg Sirnon?
Nem, senki sem merészkedett utána, hogy lássa, mi történik.
Ali Habdei Rushed elmondta azt nekünk. Most már belátja: igazunk volt, valóban benne élt Sirnon. Most azonban kivált testéből. Ő maga az egészet furcsa módon kívülről látta.
Egy fa magábaszippantotta Sirnont. Ez egyet jelent a halállal.
Sabbat napja elérkezett hát – magával hozva Sirnon végzetét.
Még aznap éjjel Leánder és Peregrin néhányakat felkeltett azzal, hogy nagyon különös hangokat hallottak a Szigetről.
Az Expedíció sok olyan tagot is magába foglalt, akik az eddigiekben nem vettek részt, s ezért felemelték a hangjukat. Most kissé álmosan, de roppant elégedetten néztek a közeledő feladat elé.
Óvatosan közelítettük meg a Szigetet – ami nem is volt fölösleges aggodalmaskodás, mert a Hídon két warron állt, fáklyával.
Tufa felmutatta a Remény Kulcsát – mögötte az Exepdíció tagjai egy emberként zúgták a varázsszót: Lótusz! Ő pedigrákiáltott az őrökre: Takarodjatok! Azok hanyatt-homlok menekültek a fák közé.
Ahogy az Országház felé közelítettünk, egy valószínűtlenül magas warron állt. Mögötte néhány fáklya égett.
– Leyován? – szólítottuk meg, de ő csak hörgött. Aztán maguktól kialudtak körötte a fáklyák, sötétségbe vonva őt, de annyit azért láthattunk, hogy a teljesen üres Országházba bemegy.
Mire mi odaértünk, már csupán egy apró alak ült ott – talán csak azért tűt kicsinek, mert teljesen összegörnyedt, s maga alá húzta lábait. Fekete köpenyébe állig beburkolózva; nagy fekete kalapja alól szomorú szemekkel nézett ránk egy jól ismert fekete-fehér arc.
Mégsem halt hát meg Sirnon.
Csupán magába szippantotta egy fa – de valamilyen általunk ismeretlen és főleg érthetetlen okból elengedte.
Előtte az asztalon sötét tömegként ott hevert a Korona és a Palást.
Nem mertünk hinni a szemünknek; hát még amikor Sirnon egy lemondó legyintéssel és tompa morgással megengedte, hogy magunkhoz vegyük az Uralkodói Jelképeket.
Tufa király tétován lépett oda és gyors mozdulattal kapta el onnan a régóta áhított tárgyakat, mintha félne, hogy Sirnon meggondolhatja magát.
Szerencsésen, gond nélkül jutottunk vissza a Kastélyokhoz, ahol biztonságba helyeztük visszaszerzett jogos tulajdinainkat.
Ez az egész azonban gyanúsan egyszerű volt, ebben mindenki egyetértett.
Tufa király azzal nyugtatott bennünket, hogy nem csak ezt az egy éjszakát kell figyelembe venni, hanem egész küzdelmünket a warronok ellen – mindjárt nem fog olyan egyszerűnek tűnni.
Ezek az események elhomályosították az aznap történt háromlábú futás gyönyörű győzelmét, amit Luna és Mungó aratott vetélytársaik felett, de még a nap fénypontját, a nagy pompával, díszes előkészületekkel tartott esküvőket is.
A párok Peregrin kezébe tették le az esküt és a Birodalom nevében is örök hűséget fogadtak egymásnak. Felséges Tufa király is házasságra adta fejét; választottja a meseszép, tündérszőke Zümini.
Ertano Minát vette el, Frajo Aszuzénát, Machiavelli Nektarinnal kötötte össze életét, Don Rodolfo Leánderrel, Viol is férjhez ment,Godunov elvette Lucianat, és végül, de nem utolsó sorban Albeus összeeskette Perrával – Peregrint.
Akik a mennyasszonyi csokrokat elkapták, reménykedhettek abban, hogy jövőre nekik is sikerül férjet fogni, párt találni.
Sok boldogságot az ifjú pároknak!