Aquillon Krónikája (7.)

2004. augusztus 8-án, a XI. Királysági Év hetedik napján,

Országlással és a Rendek Gyűlésével telt el a délelőtt.
A Szent Szigeten azonban, a vitás ügyek és az álmok megbeszélése folytán szörnyű dolog történt.
Valencius, Tufa király pénzügyi tanácsadója – aki mellesleg nem működött sikeresen, mivel a Királyi Kincstár válságba került – tisztességtelen szavakkal illette őfelségét, Tufa királyt. (Úgymint „disznó”, „dagadék” és hasonló borzalmas kifejezések.)
Ezt természetesen nem hagyhatta szó nélkül sem Tufa király, sem népe.
Több büntetésjavaslat is született a méltó megtorlásra, például nyelv és kar eltávolítása, de voltak, akik az azonnali lefejeztetést tartották egyedül méltónak erre a szörnyű tettre.
Az ügyben az egyik felszólaló azt mondta, ha eltűrjük ezt a vérlázító pimaszságot, akkor a nép elbízza magát és hasonló borzalmakra vetemedik – a cselekedet, a kimondott szavak bosszúért kiáltanak. A felszólaló azonnali lefejeztetést javasolt.
A király a Szaletlibe hurcoltatta a foglyot, ahol még felajánlotta neki csodálatos kegyeit: a felségsértőnek megengedtetett a bűnbocsánatért való könyörgés.
Ő azonban hetykén így szólt: „Egy malacnak?” A megvető hangsúlyú és tartalmú kijelentést már valóban nem tűrhette Tufa király. Valencius Aranyai elkobzásra kerültek, őt magát pedig azonnal és nyilvánosan lefejezték, fejét, mely porba hullott, tálcán hordozták a Tűzhöz, hogy ott elégettessék.
A Tűz körül ülvén a Nép között hamarosan aggodalmas sutyorgás indult meg Valencius esetleges ártatlanságáról – nyilván egy lény gonosz varázslata őrjítette meg. Hamarosan kiderült, hogy Valencius ért hozzá elsőként az arany tálhoz, amit a lények hagytak hátra.
A következő, aki ezt megtette, borzalmas, de maga Tufa király volt.
Csak reménykedhetünk, hogy őt nem fogja hasonló szerencsétlenség érni.

Délután a polgárok felkerekedtek, hogy két csapatra oszolva barátságos szám-mérkőzést tartsanak egy közeli erdőségben.
Menet közben (a nagyon lassú menet közben) bevezettek minket egy ősi hagyományba, egy nagyon régi népszámlálási módszerbe: a Bocizásba.
Ez nem ment olyan könnyen, mint amennyire Machiavelli remélte, de még mielőtt ő és Ali Habdei Rushed idegbajt kapott volna, valahogy mégiscsak sikerült megoldanunk ezt a korántsem egyszerű feladatot.
A számozás közben egyik polgártársunk, egy Névtelen Lélek sajnálatos körülmények között megsebesült, mivel a Gyilkos Méhek gonoszan megtámadták. Őt Godunov szállította el szekéren.
Mivel a délután folyamán még az eső is esett, ezért a Tüzet nem lehetett meggyújtani, pedig Proteusz és McDouglas tűzmesterek kitettek magukért – de a vizes fával ők sem tudtak megbirkózni.
A gyenge Tűz így a Szaletli alatt került meggyújtásra. Körös-körül meglehetősen sötét volt, az éjszaka hangjai pedig belevegyültek az énekekbe.
Megtanultuk azt a dalt, ami az esőt elállítja, ha esik, de megidézi, ha nem. Ennek szerencsére meglett az eredménye is, mert…