…
***
Cradgas kupolája fölött a felhők teljesen elsötétültek, beköszöntött az éjszaka. Ahogy a gyárak turbinái leálltak és a munkások hazatértek, előbújtak az éjszaka gyermekei, a bulizni vágyók, hogy összekuporgatott kreditjeiket olyan dolgokra szórják el, amik lerázzák a láncot a valóságról, és habár mindez csak illúzió volt, a legtöbben nem tudtak nélküle élni.
Valahol a város legeldugottabb részén önjelölt kémikusok kevertek egyre erőteljesebb szereket, amiktől az elme eltorzul és kizárja az igazságot, a fekete füstöt és a vasport rózsaszín pillangókká varázsolja, az éhséget a gyomorban kellemes bizsergéssé tompítja.
A város utcáit napközben megvilágító reflektorokat lekapcsolták, eljött a takarodó ideje. Ezzel együtt a szórakozóhelyek felkapcsolták a nevüket formázó, színes gázlámpásokat. Akadt olyan felirat, ami sok különálló égőből lett kirakva és olyan is, amelyet egyetlen hosszú csőből formáztak ki. Ezek a színes fények verődtek vissza a szegecselt vaslapokból álló, szűkös utcákban összegyűlt pocsolyákról, szemkápráztató látványt nyújtva az egyébként elszürkült világban.
A pocsolyák nagyrésze a csövekből csöpögő olajból vagy vizeletből állt össze, ám elvétve találni lehetett vizet is. A repedt csöveket hamar megszereltették, de sokszor órákig folyt egy helyen a világ legértékesebb nedűje. Az élelmesek ezeket kihasználták, és a repedésnél őrt állva árulták a csöpögő vizet a hatóságok kiérkezéséig.
A fáradtan hazaballagó, szakadt bőrruhás munkásokat felváltották a változatos frizurát és extrém öltözetet hordó fiatalok, akiknek a nagyrésze nem csak szórakozni járt az éjszakába, hanem valamelyik anarchista csoport tagja is volt.
Kohren, Taln, Aris és Darinell is így caplatott végig egy szélesebb utcán, ahonnan a távolban megvilágított Főépület is jól látszott. Egyedüli fehér épületként, büszkén magasodott a kétszáz emelet magas lakóépületek fölé.
Az utca, ahol a csapat hangoskodva, bakancsaikkal a vaslemezeket döngetve sétált, a földszinthez tartozott ugyan, de ez mégis az első emelet szintjén haladt. Alatta nyomornegyed húzódott, a legnagyobb, a legmélyebb és a leghíresebb a város ezen negyedében, amit Patkánylyuknak neveztek.
Az egyik ötven lépés hosszú részen, rácson haladtak keresztül, amikor Taln hirtelen megállt. A többiek éppen nevettek valamin, így csak később vették észre és álltak meg. Mikor meglepetten megfordultak, Taln a rácson keresztül az alattuk húzódó világot vizslatta. A rácsok közt éppen csak beszűrődő fényben nem látszott sok minden, csupán néhány pocsolyán csillant meg a fény.
Taln beleszívott egy utolsót a csikkbe és lepöckölte a rácsok közé.
– Mit csinálsz? – kérdezte Kohren.
A srácok értetlenül álltak egy ideig, aztán sarkon fordultak és tovább indultak. A kocsmák még legalább fél órányi gyalogútra voltak onnan.
Taln állt még ott egy ideig és a halványan pislákoló parazsat nézte. Valami mozdult a sötétben. Valaki előrelépett a rácsok közt szűrődő fénybe. Taln nem tudta kivenni a vonalait. Nehéz bakancs dobbanása hallatszott. A sötét alak eltaposta a csikket. Aztán felnézett a rácsok közt.
Szuszogó és kattogó hang hallatszott felőle. A szája helyéről csövek egész kötege lógott ki és csatlakozott valahova máshova a testén kívülre. Szemei helyén csillogó lencsék voltak, amikkel Talnt vizslatta.
– Szar az élet odalent, haver? – kérdezte mosolyogva Taln.
A sötét alak felemelte egyik karját és maga felé intett vele. Azonban a karja végén nem kézfej volt, hanem kések és kampók.
– Gyere le és megmutatom – szólt odalentről egy túlvilági hang.
Taln elszörnyedt, felkapta fejét és sietve indult a már messze járó csapat után.
***
…