Árulók

Nem volt különösebben csinos. Persze, nem mondanám azt sem, hogy nem lett volna szemrevaló, azonban nem tűnt ki szépségével a többi lány közül, az évek, évtizedek, talán évszázadok során rengeteg gyönyörű nőt láttam már. Elsuhantak előttem, talán egy pillanatra felém néztek, netán el is mosolyodtak, mikor tekintetemben visszatükröződött szépségük. Illegették magukat, néha meglehetősen illetlen módon, talán egy-kettő még engem is észrevett, talán némelyikük látását nem homályosította el önnön csodálata, ki tudja…

Nem is tudom, hogy honnan és miért vettem a bátorságot, hogy Őt megszólítsam. Különös teremtmény volt, úgy gondolta, csak valamiféle varázslat műve lehet, hogy beszélgetünk. Eleinte kissé félénken közeledett, mindig alaposan körülnézve, nehogy valaki meglásson minket együtt, de ahogy múlt az idő, egyre bátrabban és nyíltabban ült le velem szemben, hogy beszélgessünk valamiről. Számomra egészen új érzés volt, hogy minden nap vártam, vajon felbukkan-e a folyosó végén – mosolyt csalt az arcomra, ahogy már messziről integetve rohant felém.

A kislányos csacsogást felváltották az újabb és újabb emlékek, élmények, néha én is meséltem a régi időkről, hogy mi mindent láttam már a falakon belül. Néha csak hallgattunk, csodáltam gyönyörű mosolyát, csillogó szemeit. Talán már én is megláttam benne önmagamat.

A beszélgetések mindennapivá váltak. Egyik nap örömhírrel érkezett hozzám: úgy döntött, hogy a szobájába vitet, amit húzodozva ugyan, de végül mostohája is megengedett. Hát igen, a mostohával sok baj volt, a kezdeti pityergések után egyre komolyabb dolgokban sikerült összeszólalkozniuk. Mikor róla beszélt, tekintetében egyszer félelem csillant, máskor csak úgy patakzottak a könnyek, és én úgy szerettem volna letörölni őket… De amint kiöntötte a szívét, és rám pillantott, egyszerre elmosolyodott, és akkor nem volt a világon más, csak az a sugárzó mosoly.

Azt hiszem… megszerettelek.

***

Valaki meglátta, hogy velem beszélgetsz. Először nem tulajdonítottunk neki jelentőséget, nevettél rajta, és én veled nevettem. Azonban a jókedved hamar elszállt, és napról napra borúsabb arccal jöttél hozzám. Nem akartál beszélni róla.

Egyszer viszont minden titok kiderül. Ez pedig akkora fájdalom volt, hogy úgy éreztem, mintha összezúztak volna, és a törött szilánkok a padlón szerteszét heverve várnák, hogy felismerhetetlenre tapossa őket a világ.

– Nem kéne veled beszélgetnem – sóhajtottad. Nem kellett volna felfigyelnem erre a mondatra, hisz mostanában rengeteget panaszkodtál, mindenben kerested a hibát, ami velem kapcsolatos, hogy utána zokogva bocsánatot kérj. Ám valahogy megéreztem, hogy ez most őszinte. Nehezen vettem rá magam, hogy megkérdezzem:

– Miért?

– Te nem tudsz beszélni. – Arcom őszinte meglepetést tükrözhetett, ugyanis kis idő múltán még hozzátetted: – Azt mondják, megőrülhettem. Ha ezt folytatjuk, messzire fog küldeni, és mindent elveszítek.

– Hiszen tudod, hogy ez badarság.

– Mondtam neki, hogy jöjjön el, beszéljen veled, és meglátja. Azt mondta, már járt itt, vele nem beszéltél.

– Ez hazugság! – Azt hittem, felrobbanok a dühtől. Az a némber biztos, hogy ide még nem tette be a lábát, mióta én itt vagyok.

– Honnan tudhatnád? Lehet, hogy nem is vagy valódi.

Erre nem tudtam mit mondani. Hallgattunk.

– Nem akarok elmenni innen – mondtad.

– Nem akarom, hogy elmenj – válaszoltam.

Ezután napokig nem láttalak. Mikor újra megpillantottalak, arcodon szokatlan elszántság ült, ahogy beléptél a szobába. Ez előtt még sohasem éreztem rettegést. Közelebb léptél, talán hogy megcsodáld önmagad – hiszen gyönyörű voltál, számomra a legszebb a világon -, és láttam, hogy próbáltad elkerülni a tekintetemet.

– Itt vagyok – mondtam. Lassan megráztad a fejed.

– Nem. – Tekintetedben talán némi bűntudat csillant, bár lehet, hogy csak én akartam látni.

– Itt vagyok – ismételtem valamivel hangosabban, ám legszívesebben már üvöltöttem volna. Hátráltál egy lépést. Már meghoztad a döntésed. Úgy döntöttél, hogy ebben a világban nem létezik varázslat.

A szoba egészen üressé vált, mikor kirohantál. Hogy azóta is üres-e, nem tudom. Már nem figyelem a világot.

***

Lenyűgözött. Megjelenése tekintélyt parancsoló volt, minden mozdulatából előkelőség sugárzott, kérdésében mégis az elveszett lelkek bizonytalansága csendült.

Miért engem kérdez? Mégis honnan kéne tudnom a választ? Hosszú csend állt be közénk, amíg gondolataim egyre csak kavarogtak. Ő pedig türelmesen várta a választ.

Mégis mit mondhatnék neki? Csak egy emberre tudtam gondolni. Vissza-visszatért egy rég eltűnt kép, ahogy utoljára láttalak, ahogy kiléptél a világomból, mígnem lelkem minden darabja a hátrahagyott ürességet tükrözte.

Miért…? – Már nem is emlékszem, mit akartam tőled kérdezni, mit akartam számon kérni rajtad. Vajon képes lennél még a saját szemedbe nézni?

Elfelejtettél, igaz!?

A düh és a féltékenység egyszerre lobbant fel bennem, és többé már nem tudtam visszavonni a kimondott szavakat:

"Szép vagy, szép vagy, szép királynő, de Hófehérke százszor szebb nálad…"