Asszonypróba

1.

A darlaki síkságon felsorakozott sereg tagjai gyűlölködve meredtek az északról érkezett barbár hordára, mely állati üvöltéssel rontott a város védőire. A delelőre hágó nap fényözönbe vonta a sziklafalak keretezte, lapos területet, és a rohamra induló emberfenevadak lidércnyomásos látványát. Evriel hidegen nézte őket csődöre nyergéből. Nyugalma csak póz volt, idegei és izmai pattanásig feszültek az izgalomtól.
A harcosnő mélybarna szeme éberen csillogott, vérében harc szenvedélye lüktetett. Fülét betöltötték a rohamra induló lovak horkanásai. Patáik robaja mennydörgésként töltötte be a völgyet. Orrában érezte az állatok izgalmának kesernyés kipárolgását, és fegyvertársai bőrmellvértjének avas illatát. A felszálló por lepelként terült a tájra, miközben kardját szorosan markolva, mélyen előre hajolt Nercazar nyakán, és elszántan vágtatni kezdett a kilgarok őrjöngő áradata felé. A két hadsereg találkozása tengeri vihar dühét idézte, a halál bőséggel aratott az összecsapó harcosok kaotikus forgatagában.
Nercazar végzetesen ütközött az egyik habtól csatakos északi hátassal, és fülsértő nyihogással rántotta magával a paták kavargó hullámverésébe. A harcosnő csak az utolsó pillanatban vetette ki magát hű társa nyergéből, akárcsak a másik ló gazdája, különben mindketten odavesztek volna a mázsás testek gyilkos tömege alatt. Evriel csodával határos módon sértetlenül vészelte át az ugrást, akárcsak ellenfele, akivel dühödten fordult szembe, hogy bosszút álljon paripája balsorsáért. Kitágult pupilláját betöltötte a szálas kilgar látványa, akinek övéhez hasonló vérszomj vetett árnyat arcára.
Az északi férfi jó fél fejjel magasabb volt nála, szőke szakállát tucatnyi varkocsba fonva viselte. Szeme jeges-kéken villogott, mint mozdulatlan tükrű hegyi tavak felszíne, izmain kötelekként dagadtak ki az erek. Orrfacsaró testszag áradt belőle és hűvös arrogancia, melyről a derekát díszítő koponyák is világosan árulkodtak. A barbár veszedelmes gyilkosnak látszott, Evriel dar Kheirak viszont nem tartozott azok közé, akik meghátrálnak a kihívások elől.
Ő is a hegyek közül származott, mint a barbár. Szembeszegülve törzse ősi törvényeivel a kardforgatók útját választotta a hagyományos asszonypróba, és utána következő, füstszagú nászi nyoszolya helyett. Gyűlölte még a gondolatát is, hogy bármelyik robusztus hegylakó rámászhat, és kedvére meghághatja, miután kifizette családjának a házassági váltságot. A tradícióknak búcsút intő Evrielt sorsa nyugat felé sodorta, ahol az emberek puhányabbak voltak, mint szülőföldjén, ám megbékéltek a ténnyel, hogy nő létére fegyvert hord oldalán. Darlakba vetődve élete legnyugalmasabb állomására talált, és fontolóra vette a végleges letelepedést, amikor északról érkező viharfellegek gyűltek a város köré.
Evriel ismerte a hódítók gondolkodását: a hegylakók mindenkit megvetettek, aki falak biztonságában élt, és sosem kellett úgy szembe néznie az elemek haragjával, mint észak szülötteinek. Tudta, ha a kilgarok kirontanak a hegyek közül, veszett farkasokként fognak tombolni, feláldozva zord hadisteneik oltárán erőset és gyengét egyaránt. A harcosnő elfeledte már e hatalmasságok nevét, de jól emlékezett a mögöttük megbúvó eszmékre. Mindig fizetségért bocsátotta áruba a kardját, de ezúttal ellenszolgáltatás nélkül fegyvert ragadott Darlak védelmében. Tisztában volt az északi fenevad valódi természetével, és meg akarta védeni tőle a városlakókat.
– Dhoraz megöl téged, némber! – jelentette ki megvetően az északi, visszarántva őt a valóságba, és a következő pillanatban kíméletlen vadsággal nekirontott.
Pengéik csengve összecsaptak. A kilgar könnyű győzelemre számított, de Evriel felkészültsége keresztülhúzta számításait. Összecsapásuk váltakozó szerencsével folyt, Dhoraz brutális erejét kiegyenlítette Evriel gyorsasága és ügyessége. A kilgar számtalan apró, fájdalmas sebet kapott a harcosnőtől, aki egyik kiszámíthatatlan vágásával felhasította a férfi arcát. Az északi felingerelt medveként bömbölt dühében, miközben az állára csordogáló vér keskeny patakokká ágazott szakállfonatain.
Evriel fáradhatatlanul kerülgette Dhoraz zuhogó csapásait, melyek közül egy is halálos lett volna, ha eltalálja. Iszonyatos erő feszült bennük, amelyet egyik helyi katona saját bőrén is megtapasztalt, amikor kettőjük közé sodródott a csata káoszában.
Lerítt róla, hogy tapasztalatlan parasztgyerek, aki a darlaki mundért felöltve akarta megcsinálni a szerencséjét. Szeplős képére rémült döbbenet dermedt, mikor meglátta a felé csörtető kilgart. Szinte felfogni sem maradt ideje, mi történik, miközben Dhoraz vízszintes irányból érkező csapása búzakalászként szelte ketté derékban.
A barbár, átgázolt a fiú maradványain, mintha mi sem történt volna, és tovább robogott a harcosnő felé, aki újabb vágást ejtett rajta. Evriel ezúttal mélyen az északi combizmába hasított, amivel végképp felingerelte az férfit. A hegylakó tekintete elsötétült, és a harcosnő látta, hogy a harcos eljutott addig a pontig, amikor már nem érdekli az sem, ha belehal, de mindenképp meg akarja ölni.
Evriel gyanította, szörnyen megalázónak tartja, hogy tovább hadakozik vele, mint a legtöbb férfival. A harcosnő felkészült ellenfele mindent elsöprő rohamára, megfogadva, hogy megöli, mielőtt kárt tenne benne. A vérveszteségtől lelassult barbár üvöltő démonként próbálta legázolni. Evriel könnyedén elhajolt a torkára irányzott vágás elöl, aztán visszaperdült, és csaknem markolatig a férfi gyomrába mélyesztette kardját.
A penge könnyedén siklott előre a harcos testében, míg bele nem ékelődött a gerincébe. Dhoraz tátogva állt a halál szakadékának szélén, de a pengére nyársaltan sem tett le róla, hogy Evrielt is magával rántsa a másvilágra.
Az északi utolsó csapásra lendítette fegyverét. Arcán a halálba menők gyűlölete tükröződött, miközben ajkáról artikulátlan üvöltés tört fel. Evriel látta az újabb torka felé száguldó vágás céltudatosságát, és tudta, azt már nem tudja elkerülni. Lélekben felkészült a kínra. Már szinte magán érezte a halál fuvallatát, amikor színes villanással ezernyi szilánkra hasadt körülötte a világ, és egy barlangban találta magát.
Az idegeibe maró fájdalom elárulta, hogy síkot váltott, ami sosem tartozott kedvenc utazási módjai közé, mivel mindig varázslók keze volt a dologban. Evriel gyanakodva nézett körül az elé táruló komor sziklabörtönben.
Nem messze tőle tűz lobogott, megvilágítva a boltozatos, cseppkövekkel borított mennyezetű terem közepére rajzolt pentagrammát, és a benne álló, deres hajú öregembert. A huszonhét nyarat megélt, tetovált arcú harcosnő biztosra vette, hogy megtalálta a mágust, aki iderángatta, de nem tette boldoggá a felismerés. Mivel sosem voltak jó tapasztalatai a hozzá hasonlóakkal, ösztönei elővigyázatosságra intették az aggastyánnal kapcsolatban.
– Üdvözöllek lányom – mondta a varázsló. – A nevem Mithrak.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte nyersen Evriel.
Sosem szerette az olyan praktikákat, melyek beavatkoztak az események természetes menetébe. A különös öreg nem látszott gonosznak, mi több ismerősnek tűnt szemében, de ez nem jogosította fel arra, hogy kérdezés nélkül döntsön a sorsáról.
– Szeretném, ha részt vennél egy tusán – közölte lágyan a mágus. – Ha megnyered, szabadon távozhatsz. Három síkon zajlik majd a viadal, melynek végül csak egyetlen győztese lehet. A többiekre pusztulás vár. Kapsz még egy esélyt, hogy felülvizsgáld makacsságodat, mellyel az asszonyi dolgok iránt viseltetsz. Dhorazt is elragadtam, meg néhány más harcost mindkét oldalról, hogy érdekesebbé tegyem a mérkőzést. A legfőbb ellenfeled persze a barbár lesz. Azt a kérdést akarom eldönteni, ki fontosabb, a nő vagy a férfi.
– De miért? – Evriel értetlenül meredt rá.
– Mondjuk úgy, azért rendezem ezt a versenyt, mert azt szeretném, másként lásd a világot – válaszolta a varázsló talányosan.
– És, ha nem akarok versenyezni? – kérdezte Evriel.
– Akkor itt maradsz az idők végezetéig – szögezte le Mithrak. – A döntés a tied!
– Jó – mondta melankolikus tekintettel a harcosnő. – Azt hiszem…
Nem fejezte be a mondatot, hanem minden átmenet nélkül támadásba lendült. Az öreg meg sem rezdült, miközben temperamentumos ellenfele lepattant a pentagramma láthatatlan védőfaláról. Evriel toporzékolt dühében, de a mágikus védőpajzsban nem tehetett kárt.
– Befejezted? – kérdezte Mithrak unottan, amikor fáradtan lerogyott az ötszög külső szélén.
– Be – sóhajtotta a harcosnő.
– Helyes – bólogatott a varázsló –, akkor most arról is győződj meg, hogy nem tudsz kimenni a barlangból!
Evriel engedelmeskedett. A bejárattól láthatatlan kezek lökték vissza, érintésük nyirkos volt és hideg. A vénség igazat mondott, a hatalmában tartotta. Megadóan visszabotorkált hozzá, és a szemébe nézett.
– Rendelkezz velem! – morogta fogcsikorgatva.

2.

A síkváltás kimondhatatlan fájdalmat okozott a harcosnőnek. Rosszabb volt, mint legkeményebb harctéri sérülése, melynek során egy tömzsi zargosai lándzsával ütötte át az oldalát. Évekkel korábban történt, jócskán azelőtt, hogy betette volna a lábát Darlakba, de a testét keresztüldöfő fegyver fájdalma elevenen élt emlékei között.
Evriel émelyegve tért vissza a valóságba, amely csöppet sem tűnt rózsásnak.
Szédítően magas falrengeteg tetején találta magát, tucatnyi versenyző társaságában. A harcosnő hunyorogva bámult a horizonton lefelé vándorló napkorongra, amely túl közelinek látszott. Lába alatt, a mélyben városnyi nagyságú útvesztő húzódott, annak keskeny peremén egyensúlyozva kellett szembenéznie sorstársaival. Evriel hallott már labirintusban rendezett próbatételről, de ehhez hasonlóról még sohasem. Nem félt a nagy magasságtól. Észak bércei közt felnőve hozzászokott az égbeszökő falakhoz. Ez a hely azonban más volt. Sötét kárhozatot sugárzott magából. Evrielt szorongás töltötte, nem az a felszabadult mámort, amely hazája csúcsai között, mikor még azt hitte, kitárt karral elérheti az eget. Ha megerőltette szemét csontvázakat vélt felfedezni a falak tövében, olyanok maradványait, akik részt vettek a próbán, de elbuktak. Porszemeket, akiket elfújt a vihar, nőket és férfiakat, akik sosem találták meg a szabadulás útját.
Az égbenyúló útvesztő betöltötte a horizontot, amerre csak szem ellátott. A szürke falak kaotikus vadonjának se eleje, se vége nem volt, mintha kitöltenék a rendelkezésükre álló univerzumot. Evriel szeme előtt úgy kavarogtak a szerteágazó kőperemek végtelenbe tekervényei, mint egy iromba sárkány összekuszálódott belei.
„Indulj!” – a tudatában felcsattanó hang gyanúsan emlékeztetett Mithrak rekedt orgánumára. – „Fél órát kell töltened az Égi Útvesztő tetején, anélkül, hogy leesnél, vagy megölne valaki. Maradj mozgásban, mert ha sokáig állsz egy helyben, a fal leomlik alattad! Vigyázz, a mélység hívogató, és riválisaidban kevés a jó érzés. Ne nézz le, ha nem muszáj! Amikor megtámadnak, védekezz, ha segít valaki, ne utasítsd el! Nemsokára lemegy a nap, minden ügyességedet össze kell szedned, ha életben akarsz maradni! Az istenek, legyenek veled, Evriel dar Kheirak!”
A harcosnő akarata ellenére újra lenézett, és lelke beleborzongott a mélység vonzásába. Úgy érezte, sötét tekintet mered rá odalentről, és mágikus erejével megpróbálja magához rántani. Evriel az utolsó pillanatban vette észre, hogy a fal elveszti alatta szilárdságát, és ha csak egy kicsit késlekedik az Égi Útvesztő beszippantotta volna. Émelyegve tépte el tekintetét a falánk ürességtől, és tovább sietett a fal tetején, megfogadva, hogy még egyszer nem követi el ezt a hibát. Mögötte az egy embernyi széles perem jókora darabja elporladt, mintha sosem létezett volna.
Lassan szürkülni kezdett a fény, és hosszabbak lettek az árnyékok. A fal tetején imbolygó Evriel bevallotta magának, valamiféle entitásnak tartja a labirintust. Ösztönei azt súgták, csak látszólag áll halott kövekből, valójában élőlény, és emberi lelkekkel táplálkozik. Távolabb hozzá hasonlóan szorult helyzetbe került fegyverforgatók küzdöttek az életükért.
Darlakiak és kilgarok botladoztak a veszélyes terepen, halványuló vonásaikról sütött a rettegés. A labirintus tetején nem voltak se barátok, se testvérek. Halálos játék vette kezdetét. Azok is vetélytársként tekintettek egymásra, akik elválaszthatatlanok voltak saját világukban
Hirtelen hetyke bajszú darlaki tiszt került a harcosnő elé, akinek úgy rémlett, hogy a piperkőc külsejű férfi kikezdett vele a közelmúltban, valamelyik darlaki csapszékben. Evriel igazából nem volt biztos a dolgában, talán csak mentséget keresett, amiért nemsokára megöli. A bajuszos sandán villanó tekintetén látszott, hogy támadni fog a következő pillanatban, amivel megkönnyítette Evriel számára a döntést.
Nem szívesen vallotta volna be, de feltámadt benne a konok makacsság, amellyel folytonosan bizonyítani akarta, hogy őt nem lehet félvállról venni, mint más asszonyokat. A bajuszos elkövette ezt a hibát. Erőtlen vágással kísérletezett, amellyel egy kisgyereket sem tudott volna megsebezni. Evriel könnyedén félrehajolt a penge útjából, aztán derékig felhasította a férfi felsőtestét egy tökéletes, felülről lefelé végrehajtott vágással. A tiszt kigúvadt szemmel rámeredt, aztán tátott szájjal, némán a mélybe zuhant. Eltorzult vonásaira maszkként feszült a döbbenet.
A kettejük közti összecsapás szinte pillanatok alatt lezajlott, Evrielnek mégis rögtön folytatnia kellett az utat. A lába alatt érzékelt hullámzás azt sugallta, a fal bomlási folyamatai felgyorsultak. Másodjára egy brutális képű barbár állta az útját, akinek arcát mély forradások szelték keresztül-kasul. A sebek rémítőek voltak, mert bár elárulták, hogy a behemót nem sebezhetetlen, a szívósságáról is tanúskodtak. A harcosnő sejtette, kemény küzdelem vár rá a tagbaszakadt hegylakóval.
Evriel látta ellenfele kitágult pupilláján megvillanni az alkonyat utolsó fénysugarait, miközben rikoltva előre lendült. Muszáj volt mozdulnia, mert semmiképp sem maradhatott ott, ahol megtorpant. Az óriásnak nem volt ellenére, hogy hátráljon néhány lépést, de közben röfögve felnevetett. Könnyedén, szinte hanyagul hárította a támadást. A két penge csak egy pillanatra mart egymásba, Evrielnek mégis meg kellett feszíteni lábizmait, ha nem akart a mélybe zuhanni.
Olyan érzése támadt, mintha egy kőszobrot próbálna megsebezni. Újabb és újabb csapásokat indított a kilgar ellen, mindhiába. Az északi nem támadott vissza, csak védekezett. Evriel rohamosan fáradt a meddő erőfeszítéstől. Tudta, ki kell találnia valamit az izomkolosszus ellen. A barbár csak játszott vele, mint macska az egérrel.
A harcosnő hirtelen hanyatt vágta magát az egy embernyi széles kőfalon. Tökéletesen kiszámítva esett. Amint szilárd felületet érzett, félig ülő helyzetbe tornászta magát, és mély vágást ejtett a férfi bokáján. A barbár megtántorodott, de megőrizte egyensúlyát, és kardja hegyét lefelé irányítva megpróbálta felnyársalni, miközben lábából dőlt a vér.
Evriel gyűlölte elképesztő életerejét, és tántoríthatatlan vérszomját. Nem lévén választása megpördült, és két kézzel megkapaszkodva átlendült az alatta húzódó peremen. Fájó szívvel mondott búcsút mélybehulló fegyverének, mialatt az északi kardja teste helyén csendült a kövön.
A mélység mázsás súllyal húzta Evrielt. Testét egyre nehezebben tudta nekifeszíteni a köveknek. Képtelen volt áthelyezni a súlypontját, veríték ömlött minden pórusából a görcsös erőfeszítéstől. Arca eltorzult, vicsorgatta a fogait, mint a sarokba szorított havasi párduc. Mindkét karizmába görcs állt, a vér dallamtalan ritmust dobolt a fülében. Jobb szemgolyójára vörös hályog borult, ahogy elpattantak benne a kisebb hajszálerek. Tudatában mindvégig ott motoszkált, hogy a fal mindjárt leomlik alatta.
Ekkor csizmába bújtatott láb jelent meg a harcosnő látóterében, a behemót hegylakó mögött. A kilgar épp komótosan lemetszeni készült Evriel kézfejét. Suhogó zaj hallatszott, és a jeges szívű gyilkos kődarabként hullt a pusztulásba.
– Mondtam, hogy nyoszolyán a helyed, némber!
Dhoraz falevélként rántotta ki Evrielt a halál torkából, éppen abban a pillanatban, amikor a fal anyagtalanná vált a keze alatt. A férfi könnyedén a talpára állította, mint valami tehetetlen játék babát.
– Nem vagyunk ellenfelek – mondta szárazon a véres szakálló óriás, majd búcsú nélkül elnyelte a falak szövevénye.
Evriel értetlenül tátogva, levegőért kapkodva állt az üresség fölött. A következő pillanatban a labirintus falai semmivé foszlottak, mintha sosem léteztek volna, ő pedig zuhanni kezdett a semmibe…

3.

Evriel minden átmenet nélkül a következő síkon találta magát.
Karókkal jelzett rajtvonal előtt állt a falpróba túlélőivel. Előtte komor rengeteg húzódott, amely már első pillantásra is gyanúsnak tetszett. A buján tenyésző lombokon nem tört át a napfény. Evriel figyelmét azonban leginkább az ragadta meg, hogy bár a szél nem fúj, a vadon belsejében lágyan hajladoznak az indák, mint valami zöldbőrű élőlény nyúlványai. A harcosnő csöppet sem lepődött volna meg, ha az előtte meghúzódó erdő valamilyen álcázott entitásnak bizonyul, miután az Égi Útvesztő is többnek bizonyult hideg kőfalak halmazánál.
Közvetlenül mellette Dhoraz állt, komoran, mint egy kőszobor. Szakálla fonataiba csíkokban száradt bele a vér. Mivel látványosan ügyet sem vetett a harcosnőre, az sem volt hajlandó rápillantani.
„Jól figyelj meg minden részletet” – szólalt meg tudatában Mithrak suttogó hangja. – Mágia alakította olyanná a terepet, amilyennek most látod, és arról is gondoskodik, hogy folyamatosan ilyen maradjon. Rövidesen sötét kendő kerül szemedre, aztán összekötnek Dhorazzal. A Gyilkosok Rengetegében nem áll rendelkezésedre annyi idő, mint az Égi Útvesztőn. Amikor mennydörgést hallasz, együtt kell rohannod a barbárral! A fákban és a bokrokban gonosz halottak öltenek testet. Legfeljebb negyedórátok lesz élve kijutni, miközben a rengeteg fokozatosan életre kel körülöttetek! Egymásra vagytok utalva, ha egyikőtök meghal, a másiknak is vége!”
A harcosnő megfogadta a mágus tanácsát. Csak a bal szemére látott rendesen, mégis minden erejével koncentrált, hogy megjegyezze a terep jellegzetességeit. A következő pillanatban néma szolgák bukkantak fel, mintha a föld alól termettek volna ott. Mindenkihez odaléptek, és fekete kendőt illesztettek a szemére. Utána a kötelek következtek. Evriel szenvtelenül hagyta, hogy jobbját szorosan a barbár cölöpvastag bal karjához erősítsék.
Dhoraz bőre tűzforró volt, mintha a vér lángra lobbant volna az ereiben. Minden lázas szívdobbanása visszhangot vert a feszülten várakozó harcosnő lelkében. Evrielnek úgy tűnt, mintha átmenetileg eggyé váltak volna, de nem találta kellemetlennek az érzést.
Harsogó mennydörgés adta meg a jelet az indulásra.
Evriel nehézkesen rohanni kezdett a sötétben a kilgar oldalán. Nehezen tartotta a férfival a tempót, mert a falon vívott küzdelem sok erőt kivett belőle. Dhoraz magabiztosan haladt, még egy kósza faág sem súrolta őket. Hátuk mögött heves mozgolódás támadt a zajokból ítélve.
Evriel próbálta felidézni maga előtt az ágak, lombok, gyökerek, fatörzsek térbeli helyzetét, de cserbenhagyta az önbizalma. Inkább az északira bízta az irányítást, amúgy is elő kellett szednie minden rejtett tartalékát, ha nem akarta, hogy a hegylakó maga után húzza, mint valami rongycsomót. Makacs természete nem hagyta cserben, de lelkét bizonytalanság emésztette. Émelyítő reccsenés hallatszott a közelében, ahogy az egyik versenyző nekirohant az útjába kerülő, masszív fatörzsnek. Az surrogva indákkal fonta körül, és cuppogva szürcsölni kezdte a vérét – a felhangzó zörejek legalábbis erre vallottak.
A harcosnő viszolyogva hallgatta az áldozat elkínzott halálsikolyait, aki csak nagy sokára csendesedett el. Evriel halk rebbenést vélt hallani, ahogy elszállt a lelke. Innen is, onnan is tompa puffanások hallatszottak, ahogy az inuk szakadtából rohanó játékosok a növényzet csapdájába estek. Rémült segélykérések és halálsikolyok verték fel az erdőt.
Evriel nem értette, az ő kettősük hogy lehet még életben. Úgy tűnt, a barbár pompásan az agyába véste az útvonalat, vagy elképesztően szerencsés. Engedelmesen követte a férfit, és igyekezett mindent pontosan úgy csinálni, ahogyan a hegylakó.
Egyszer csak valami rátekeredett a harcosnő mindkét bokájára, és Evriel sikoltva zuhant hanyatt. Az ellenük rontó vadon fogást talált rajta. A lábára fonódó inda égette, mint a tűz. Kín korbácsütései söpörtek végig idegein, miközben vér kezdett ömleni a bokájából.
Dhoraz mindkét karjával megragadta, és húzni kezdte. Verítékének kesernyés illata a harcosnő orrába tolult, aki úgy érezte, két marakodó vadállat akarja széttépni. A növényi csáp nem engedett, de az északi sem. Mindkét sarkát földnek feszítve egész tömegét latba vetette, hogy kiszabadítsa társát az inda szorításából. Végre pattanó zaj hallatszott, és halk nyikkanásszerű zaj, aztán a nyúlvány szabadon engedte Evrielt. Ekkorra az erdőt átjáró gonosz már nagyon közel járt hozzájuk.
A harcosnő kétségbeesetten állapította meg, hogy egyáltalán nem tud lábra állni. Nem maradt választása, szabad kezével átölelte Dhoraz nyakát, lábával átkulcsolta a férfi derekát. Féloldalasan lógott rajta, mint holmi szeretkezéstől alélt szerető. Az északi morogva magához szorította, aztán teljes erővel rohanni kezdett vele. Levelek, indák suhogtak a fülük mellett, csak hajszálnyival vétve el zsákmányukat. A barbár zihálva szedte a levegőt, mellkasa fel-lejárt, mint a kovácsfújtató. A harcosnő egy percig sem hitte, hogy kijutnak élve, mégis a célnál várakozó szolgák karjába zuhantak. Evriel úgy zihált, mintha a kilgarral együtt futotta volna végig a teljes terepet.
Miután lekerült a szeméről a kötés a néma szolgák lába ápolásába fogtak. A harcosnő tekintete azonnal Dhoraz szálas alakját kereste, aki olyan önelégült képpel állt a rengeteg szélén, mintha biztosra venné, hogy minden vetélkedésből ő kerül ki győztesen.
– Csak mi ketten éltük túl – mondta gőgösen, és ráhunyorított a nőre. – Az utolsó pályán egymással kell megmérkőznünk!
– Legyőzlek – replikázott Evriel dacosan.
„Nő nem győzheti le a férfit, és férfi sem az asszonyt” – suttogta a harcosnő elméjében Mithrak. – „Legfeljebb társak lehetnek, ha szembe mernek nézni azzal, amit az élet tartogat.”
Evriel ennek ellenére arra készült, hogy valami sértést vágjon az északi fejéhez. Mielőtt azonban szóra nyithatta volna a száját, magával rántotta az újabb létsíkváltás gyötrelme.

4.

A fák vaskos ágain nyakuknál felkötött lovak lógtak.
Élettelen volt mind. Evriel zavarodottan állt a tetemek alatt, bátor lelke összezsugorodott a félelemtől. Az Akasztott Lovak Erdeje a gyűlölet katedrálisaként vetette rá árnyékot. A harcosnő talán ifjú lány korában sírt utoljára, amikor anyja fennhangon kívánta, hogy legyen átkozott, ha megfutamodik, az asszonypróba elöl. Most újra könnyek tolakodtak a szemébe.
„Dhoraz ezúttal nem segít – villantak fel tudatában Mithrak imént elhangzott szavai. – Mágia tartja a fákon a tetemeket, de rövidesen elengedi őket. El fognak roppanni alattuk az ágak. Ez az Akasztott Lovak Erdeje! Ha elindulsz, többé nem állhatsz meg!”
Dhoraz néhány lépésre tőle ácsorgott és összeszűkült szemmel őt figyelte.
– Mindjárt indulnunk kell – mondta komolyan. – Nem fáj a lábad?
Evriel legszívesebben megölte volna ezért a kérdésért.
Az egyik vastag ág megreccsent a feje fölött.
„Most! – bömbölte Mithrak hangja az agyában. – Rajta!”
A harcosnő rohanni kezdett, akárcsak az északi. Ahol Evriel az imént állt súlyos lótetem csapódott a talajba. A recsegések mind hangosabbak lettek, és megsokszorozódtak, mintha az erdő önmagába hullana. Az alázuhanó dögök elsötétítették az eget. Evriel eszelősként futott. Soha életében nem volt még iszonyatosabb, egyben szánalomra méltóbb látványban része. A lótetemek gonosz istenek könnyeiként vájtak krátereket a talajba.
Evriel sikoltott, miközben mindkét lába fájón lüktetett. Bicegése dacára a halálfélelem egyre gyorsabb tempóra ösztökélte. Dhoraz összepréselt szájjal, erejével takarékoskodva futott. Egy rossz lépés vagy elkésett reflex halállal járhatott. A férfi tudatosan összpontosított minden mozdulatára. Hidegfejűsége csaknem bevált, de az égiek másként döntöttek. Talán csak egy apró gödör kerülte el a figyelmét, vagy egy álnok gyökér, de a férfi karnyújtásnyira a győzelemtől arcra vágódott a földön. A fölötte átugró harcosnő vércsevijjogáshoz hasonló sikollyal perdült vissza érte, karnyújtásnyira a szabadság kapujától.
– Ne! – tört fel Evrielből az önkéntelen kiáltás
Egyetlen pillantással felmérte Dhoraz kifordult bokájának látványát. Az lett volna ésszerű, hogy a sorsára hagyja, de nem vesztegette az időt józan mérlegelésre. Evriel az ösztöneire hallgatva cselekedett. A felé kapó északi hóna alá nyúlt, és minden erejével kifelé rántotta, mit sem törődve azzal, ha közben ő is odaveszik. A férfi igyekezett segíteni, de a nő mázsás koloncnak érezte elesett testét. Evriel megpróbálta felszínre hozni magában ősanyái minden akaratosságát. Fogai megcsikordultak, a vér hangosan dobolt a fülében, de nem volt már idő. Csak félig tudta kihúzni a veszélyzónából az északit. Az elszabadult lótetem velőtrázó puffanással préselte a férfit deréktól lefelé a talajhoz. Dhoraz felüvöltött, a harcosnő torkából pedig elkeseredett sikoly tört fel.
A befont szakállú férfi fájdalmas mosolyt küldött Evriel felé, aztán elernyedt. Törődött tartásán látszott, nincs olyan hatalom, amely vissza tudná hozni az élők sorába. Evrielből elkeseredett zokogás tört fel, aztán a következő pillanatban a barlangban találta magát, ahonnét hosszú útra indult időn és téren át.

5.

Mithrak kilépett a pentagrammából, és a tizenegy éves kislány átforrósodott homlokára tette tenyerét.
– Most menj, Evriel dar Kheirak – mondta szelíden –, és légy jó gyermek! Irtsd ki szíved kételyeit a hagyományokkal szemben, és ne törd többé a fejed azon, hogy megszöksz az asszonnyá avatás próbája elől!
– Igen atyám – vágta rá alázatosan a kicsiny Evriel –, köszönöm, hogy megmutattad nekem, nem szabad letévedni a helyes útról!
„Mágusok, és az ostoba varázslataik” – gondolta azután megvetően, amikor kilépett a barlang száján. Esze ágában se lett volna engedni anyja követelésének, hogy felkeresse Mithrakot, ha nem épp aznapra tervezi a szökést. Hónapok óta gyűjtögette a holmikat, melyeket különböző rejtekhelyeken dugott el. Anyját rendkívül nehéz volt megtéveszteni. A tapasztalt asszony a legapróbb kis ellenszegülésből is aggasztó jeleket olvasott ki, és ragaszkodott hozzá, hogy felkeresse a mágust, aki majd a helyes útra tereli.
Mithrak hazug illúzió-varázslatot szőtt köré, elhitetve vele, hogy önmagát látja huszonhét éves korában, és a lehetséges jövőt, ha hátat fordít népe tradícióinak. Evriel talán elhitte volna mindezt, ha az elméjében lejátszódó történet nem a Vének tábortűz mellett előadott meséire hajaz, bölcsességekkel és tanulságokkal átitatva. Mithrak igazából azon fáradozott, hogy az agyába vésse, férfi és nő kiegészítik egymást.
A barlang előtt a két évvel idősebb Dhoraz várt rá, szokásos bamba vigyorával a képén. Nyilván a fülébe jutott, hogy Evrielnek meg kellett jelennie a varázsló színe előtt.
– Mi történt? – kérdezte a lányra hunyorítva.
– Semmi – torkolta le Evriel, aztán gyomron vágta, és amikor kétrét görnyedt elgáncsolta. A fiú felhemperedett a hóban, Evriel pedig kacagva elszelelt.
Ahogy hazafelé szaladt, arra gondolt, ha mégis igaza lesz a varázslónak, az sem számít. Ha jól számolta, tizenhat év gondtalan kalandozás várt rá, mindenféle ostoba törzsi hagyomány nélkül. Evriel megvetően a hóba köpött, amikor a távolban meglátta otthona körvonalait. A kémény sötét gomolyokat eregetett az ég felé. A kislány álszent arckifejezést öltött, és felvette az engedelmesség hazug pózát, mikor a küszöbhöz ért.
„Utolsó éjszaka!” – biztatta magát sóhajtva, mielőtt lenyomta volna a kilincset.
Aztán Evriel dar Kheirak nagy levegőt vett, és erőltetett mosollyal belépett a füstszagú falak közé.