Sose hittem volna, hogy ez megtörténhet velem. Pont velem, aki mindig a józan és megfontolt gondolkodás híve voltam. Nem hittem a babonákban, boszorkányságban. Megvolt mindenem: család, barátok, jól jövedelmező állás, amelyben örömömet leltem. És egy napon mindez megváltozott – miattad.
Egy csillogó-villogó plázában láttalak meg először, ahova véletlenül tévedtem be. Igen, akkor azt hittem véletlenül, de ma már tudom, hogy ez is a te mesterkedésed volt. Talán már korábban kinéztél magadnak, akkor, amikor én még azt sem tudtam, hogy létezel. Hogy ez mikor és hol történt – nem tudom. Rám néztél egy magazin címlapjáról? Vagy a tévé képernyőjéről? Esetleg egy villamoson kacsintottál rám? Ez már a te titkod marad, engem nem érdekel.
Szóval megláttalak, ott, a pláza fényerdejében, és elindult velem valami visszafordíthatatlan láncreakció. Nem vetted észre, hogy téged figyellek. Az is lehet, hogy csak úgy tettél. Hosszú percekig bámultalak, és már akkor tudtam, hogy az enyém leszel. Megcsodáltam tökéletes alakod, finom idomaid. Első ránézésre tudtam, hogy különleges vagy, más mint a többi, és ezért még jobban kívántalak.
Attól fogva csak rád gondoltam. Veled feküdtem, veled ébredtem. Te jártál az eszemben a munkahelyemen, a családi vacsoráknál, a feleségemmel eltöltött csodálatos percek közben és utána is. Vágyakoztam utánad, akartalak; elhatároztam, hogy bármi áron is, de megszerezlek!
Persze nem adtad olcsón magad – nem tartoztál azok közé, akiket csak úgy meg lehet venni. A hozzád hasonlók csak menő üzletemberek társaságában csillogtak, híres színészek, tehetős emberek versengtek értük.
De én nem adtam fel! Hónapoknak tűntek a napok, éveknek a hetek, és végre eljött a nap, amikor bátran odaállhattam eléd.
Félve lépkedtem a pláza márvány padlóján, és megálltam ott, ahol először megláttalak. Máshol nem is kerestelek; itt hozott össze minket először a sors – itt kellett egymásra találnunk. Aggódtam, hogy másé lettél, másvalaki szerzett meg magának, és most benned leli örömét. De nem ez történt, ott voltál, és rám vártál.
Az enyém lettél! Amikor először megérintettelek remegett a kezem, hevesen vert a szívem, és te nem tiltakoztál. Tapintásod először hűvös volt, de izgató. Kitártad teljes valódat, szinte összeforrtunk, eggyé válltunk.
Azt már korábban is tudtam, hogy okos vagy, hisz valójában ez volt az, ami megfogott benned, szépséged csak ez után következett egy hajszállal. Igen, okos és elbűvölő. Az első perctől elvarázsoltál a hatalmaddal. Egy másik világba repítettél, oda, ahol nincs lehetetlen, megkaphatok tőled mindent, amit csak akarok. Bármit is kérdeztem tőled, te hűségesen válaszoltál. Cserébe pedig csak egy pici törődést kértél, semmi többet.
A feleségem csak megmosolygott, amikor megtudta, hogy beléptél az életembe. Azt hitte, hogy csak egy apró játékszer vagy, amit hamar megunok. Akkor még nem vett komolyan.
A két fiam viszont egyből megőrült érted. Az ujjad köré csavartad őket, ahogy azt viccesen megjegyeztem. És ekkor előbújt belőlem a féltékenység. Nem engedtem őket a közeledbe. Megharagudtak rám. Ez volt az első késszúrás tőled. Nemsokára követte a többi.
Minden szabad percemet veled töltöttem. Elmerültem benned, mint egy mámoros vizű varázslatos tóban, amely lassú méregként hatolt belém, átjárva egész szervezetemet és tudatomat. Kifacsartál az éjszakába nyúló együttléteinken. Elvontál a munkámtól. Elhanyagoltam a családom.
Lefogytam. A látásom is megromlott, de én nem törődtem vele, csak te voltál nekem. Kevesebbet törődtem a külsőmmel: egyre gyakrabban felejtettem el bortválkozni és tiszta ruhát váltani. De neked így is jó voltam. A munkahelyemre is becsempésztelek, pedig ez szigorúan tilos volt. Egyszer a főnök rajtakapott. Elnéző volt, pedig az utóbbi időben igencsak leromlott a teljesítményem. Jó és kreatív munkaerő voltam mindeddig. A második lebukásnál már nem volt kegyelem – kitettek az utcára.
Nem tudtam megállni. Egyre mélyebbre süllyedtem. Nem akartam otthon lenni. Elhagyott parkok lócáin simogattalak titokban. Amikor végre hulla fáradtan mentem haza az éjszaka közepén, a feleségem kisírt szemekkel fogadott. Egyszer-kétszer megpróbált beszélni velem, de én csak legyintettm, és mosdatlanul, ruhástól feküdtem le aludni.
A barátaim először még nagyon jó poénnak tartották az egész helyzetet. Téged megcsodáltak, nekem gratuláltak, hátba veregettek. Aztán lassacskán elmaradoztak, ahogy hanyagoltam őket. Néha még meghívtak a szokásos vasárnap esti sör- és póker partira. De ott is csak veled voltam elfoglalva egy csendes sarokban, vagy egy üres, sötét szobában. A partikkal együtt elmaradoztak a barátaim is. Egy este pedig egy üres lakásba mentem haza, az asztalon cédula – egy közhelyes szöveggel.
A parkban vagyunk, ott, ahol korábban sok kellemes percet töltöttem veled. Itt vagy, szorosan hozzám simulva, érzed a szívverésemet. Kihalt, csendes a környék, senki nem jár erre. Lefektetlek a puha, selymes pázsitra. Nem ellenkezel. Hiába vagy végtelenül okos, nem tudod, hogy a dzsekim zsebében ott laput a kalapács. Csak fekszel csendesen. Tudom, hogy meg kell tennem, a zsebembe nyúlok. Még akkor sem gyanítasz semmit, amikor lecsapok.
Sajnáltalak. Nem találtalak el rendesen. Csak egy apró sérülés, nem halálos. Elönt a düh. Lecsapok újra és újra. Egy halk reccsenés, és életed fénye kihúny, nincs tovább. Reszkető lábakon állok előtted. Megtettem, megöltelek. Megbosszultam rajtad mindent! Előveszem a könnyű nylonzsákot, amit szintén magammal hoztam.
A környéken nincs szelektív hulladékgyűjtő, ezért jó néhány utcasarkot gyalogolok, amíg biztonságosan és végérvényesen megszabadulok az okostelefonomtól.
2 hozzászólás
Nem is lehetett másról szó! Néha már én is azon gondolkodtam, amit a hősöd megtett.
Érdekes lenne tudni, ki mikor kezd el gyanakodni, hogy itt nem nőről van szó.
Gratulálok, nekem tetszett!
Ylen
Szia!
Köszönöm a véleményed, örülök, hogy tetszett. Igyekeztem úgy írni, hogy minél később derüljön ki a lényeg; hogy ez kinek mikor esik le, az már személyre szabott.
Várom a többi kedves olvasó hozzászólását is!