Átok

A fiatal lány elkeseredetten összekuporodott a sziklán, büszke alakját megtörte a zokogás. Könnyes szemmel, kétségbeesve pillantott szálegyenesen álló kedvesére. A férfi a szikla szélén állva elnézett az alattuk elterülő síkság fölött, el a messzi távolba, mozdulatlanul, rezzenetlen szemmel. Haját tépte a körülöttük kavargó, a fülükbe süvöltő szél. A lány szívében jeges ütést érzett, mikor rádöbbent, hogy mindez valóság. Aztán felvetette fejét, hosszú haja örvénylett körülötte. Felállt a szikláról, és odalépett kedveséhez. Megfogta jéghideg kezét, szorosan melléállt, hogy együtt nézzenek szembe az eljövendő évszázadokkal, az őket bilincsbe verő átokkal. Mikor egy utolsó csókot lehelt kedvese kihűlő ajkaira, már ő maga is érezte a tagjain felfelé kúszó hideget. Könnyei már gyöngyökké fagyva koppantak le a lábai elé. Még egyszer szembenézett a fekete, sziszegő széllel, aztán teli torokból énekelni kezdett, míg hangja túl nem szárnyalta a vihar tombolását.

-Két hold-ív két szemöldöke
Nem dobog kővé vált szíve,
Két hold-ív két szemöldöke,
Két parázs két vak szeme
Oldalamon áll az örökkévalóságig,
Oldalamon vár a végső megváltásig

Ó, hát miért nem vált meg ő maga?
Engem egyetlen csók is feloldana!
Ó, miért nem váltom meg én őt?
Bár feloldhatnám a Megmentőt!

De megtenni nem tehetem
csak szeretni szerethetem
Kő szívét
Vak szemét
Láng lelkét
S a reményt!

Csak magát válthatja meg
Ha vak szeméből könny pereg

Addig egymás mellett állva
Örökre egymásba babonázva
Állunk mi ketten
nekem dobog a szívem
Csak érte
Megérte?
Tudom, hogy ezerszer igen:
Egyszer majd könny lesz szemében

Addig is, örökre
Kézenfogva, mellette
S szerelemmel bebörtönözve
Tűz szívem kő szívébe

Szólt a lány, s elnémultak ajkai. Még egyetlen halk hang sóhajtott bele az éledő, félelmes éjbe, s a szél üvöltésébe.
A férfi alig mozgó ajkai formálták még utolsó ígéretét.

–Átkunk majd egy napon
Jól tudom, feloldom!