Átok talán?

Hideg az alkonyat, a szél belemar arcomba, még a tél vicsorít ránk, de a lebukó nap egyre tovább aranyozza be az égalját. Késik a kikelet, de rendre eljön, a lélek felszabadul, újra indul egy esztendő. Örök a körforgás, születés, rügyfakadás, élet, és pusztulás. Mindig ezt élem át, már sok-sok éve, meg nem unva a négy évszak ritmusát. Arcom redői, kezem ráncai a korom tanúi. Tavasz, boldogság, langyos szellő, szerelem, ezek kísértek hajdan, ha eljött a megújulás. Nézem a fodrozódó vizet, fülembe lágy zene kúszik valahonnan, emlékeim filmjén az ifjúságom képei peregnek. Férfiakat látok, akik fontos szereplői voltak életemnek, már mind halottak.
Forró augusztusi éjszaka, bál, tánc, sramli muzsika. Mindössze tizenöt éves vagyok, halványlila taftruhácska, csillogó strassz a nyakamban. Megbabonázva forgok a zene ritmusára. Az első bál életemben, és az első szerelem. Titkos randevúk, éjszakai szökések az ablakon át. Hold világította séták a tóparton. Plátói volt és rövid, az iskolakezdet véget is vetett a románcnak. A hajdani szőke fiú nem él, már régen átsétált a nemlétbe.
A következő képen ismét tombol a júliusi nyár, fiatalság, bohóság. Már tizenhét éves vagyok, büszke és szép, enyém a világ. A fiú már nem fiú, férfi. Barna és csábító. Összeláncolt bennünket a szenvedély, a forró nyár és az ifjúság. Mire eljött a tél, kihűlt a vágy. Az élet nem volt kegyes hozzá, nem adott nyugodt öregséget számára. Keze soha nem simogathatta unokái fürtjeit. Gyorsan élt, élete gyertyáját mindkét végén égette.
És eljött életem legszebb nyara. Tizenkilenc éves vagyok, már önálló. A fiú, ki megbabonázott, velem egyidős, és szerelmes. Tudtam, az igazi szerelem köszöntött rám. Nem számított semmi, a szegénység, a sok nehézség, míg magam mellett éreztem, tudtam, hogy mindent legyőzünk. Nem sok időt adott a teremtő számunkra, még harminc sem voltam, és feketébe öltöztetett a gyász. Átok talán, nem tudom, de minden férfi halott, ki fontos szereplője volt életemnek.
A jelenben minden csak a ködös távolba vesző emlék, egy- egy szédítő tánc az életemből, melyek, ha felsejlenek a messzeségből, ráncaim kisimulnak, az elveszett ifjúság gondtalan boldogságának érzése kerít hatalmába, néhány röpke pillanatra. Az idő szürkére festette a hajam, sok mindent megtanultam, és mára már elmagyarázhatom az unokáimnak, ennek a mondásnak a bölcsességét.
„Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben”