Éveken át milyen csodás nap volt a mai. A legfurcsább dolog az egészben, hogy még mindig meg-megáll az ember; elmélázón, fáradtan… beletörődően, unottan is, ámbár büszkén, dacosan. Makacs önbecsülés és igazságérzet.Gyakran kacérkodunk azzal, hogy bárcsak ne lenne igazunk, és akkor létezne az az érv, amely jobb belátásra bírna. De, ugye ez eleve lehetetlen, hiszen tapasztaltabb, vénebb róka vagyok annál; és egy picit szociopata. Tudjátok, az a fajta, aki külső szemlélődőként tekint az érzelmek kesze-kuszaságára.
Régebben azt írtam, hogy az érzelmek matematikája nagyon sok változóval dolgozik, több-ismeretlenes, komplex. De, ahogy telnek-múlnak az évek, egyre kézzelfoghatóbb, tipikusabb minden, és nagyon csekély számú variáns, kifejlet jellemzi az ok-okozat metszetét.
Ennek elemzésébe nem ezen az oly sokszor csodásnak tetszelgő napon fogok belekezdeni, de azt érdemes megemlíteni, hogy korunk embere mennyire is irtózik a nyers igazságtól, illetve attól a valóságtól, amely kizökkentené édesded, álszent, hazug és hamis életéből.
Gyötört gyermek gyógyíthatatlan vágya,
gyarló gyámság gyémántja az elme…
Maréknyi mámor, mind hiába,
Mérges mivolt' a Múlt szerelme.
..
Gyönyörében gyertyát gyújt az Emlék:
gyilkos gyaurok gyúrják tévhitét…
Gyűlölni kész, ki szeretett nem rég…
és csak megnyugvást remél némiképp.