Averzió. Hogy miért?

Gondolkodott; mivel folytathatná?

Azzal, hogy tudja már, miért van averziója, minden beleszólással kapcsolatban abba amit élete során csinált.

Sok-sok előzmény után a szülői cenzúrával kezdődött.
Hogy pl. a szülei támogatták a tanulást, de a tudást már nem.
Max. a tananyag tudását.
De, ha nekik mondná, biztosan tiltakoznának, hogy nem így volt.

Az életről valót, jórészt a könyvekből, az irodalomból szedte össze.
(Szerencsére, így utólag visszanézve, a mai napig értékesnek számító irodalomból.
Imádott olvasni.)

És kitűnő bizonyítványának kellett lennie.
De előfordult olyan, hogy a sok magáévá tett olvasottból, nem szépirodalomból persze, ha kiejtett a száján valamit, s arra hivatkozott, hogy le van írva, anyukája azt kérdezte: s te ezt elhiszed, kisjányom? De kis buta vagy!

Így aztán, az iskolában lehettem okos, otthon, csak buta lehetett, ha nem egyezett a véleményük.
Ki voltak osztva a terepek, s vele a szerepek.

Az előbbi egy eset volt csak, amire emlékszik is, mert mély nyomot hagyott benne.
S most olvassa – nem mondom meg hol, – hogy „az számít, ami le van írva”.
Sőt, hogy „csak az számít”!
Persze csak ha vitáról van szó.

De, otthon nem így volt.
Az írás így járatódott le benne, mint annyi minden élete során.
"Ami le van írva, az csak hazugság lehet."

Nem hitte el ezt sem, de többé az írást, „csak” írásként kezelte.
Többet nem mert otthon rá hivatkozni, inkább kerülte a fájdalmat, ami vele járt.

Még akkor.

Ugyanígy lett lejáratva a szeme.
Mert, amit saját szemével látott, s szóvá tett, anyukája azt sem hitte el.
Rosszul láttad kisjányom, képzelődtél – mondta fitymálva – álmodtad csak!

Talán, ezért hisz inkább az álmainak.

Így kezdődött, hogy egy idő után a saját szemének sem hitt.
A saját fülével nem mert hallani.
Süketen, és vakon próbált meg élni.

Elkezdtek kiélesedni a gondolatai.

Egy szavát se higgyétek el, az egészet kitalálta, hisz ő nem e-világi, nem anya szülte.
Ezért nem csalódhat soha.
S meghalni sem fog soha.

Nincs leírva.
Mostanáig.
Látta.

Egy olvasott mondat, amit egy online újságban talált, indította el nála ezt az írás, vagy inkább pötyögést, ami így szólt:

„1988-ban a régi rendszer már a végnapjait élte, és valamelyest enyhült a nyomás. Már nem volt az az iszonyú cirkusz, mint a régebbi… – megjelenéseknél -, ahol bizonyos szavakba kötöttek bele vagy komplett dalszövegeket írattak át a maguk szájíze szerint.”*

AZ ACÉLSZÍV CÍM EGYBŐL ADTA MAGÁT /idézve, Pataki Tamás cikkéből/