Az ablak

Lassan, apránként, többször meg-megállva, de végül csak felhúzta a redőnyt. Örült, hogy en-gedett a fiának meg a lányának és a régi faredőnyt kicseréltette erre a műanyagra. A fát már fel sem tudná húzni. Abban aztán volt anyag! Istenem, hányszor javította! Lamellát meg zsinórt cserélt, meg visszarakta, amikor kiugrott… A Lacit meg kiverte a víz, amikor meglátta az első emeleti ablakban… Mert persze mindig is önfejű volt… A gyerekeinek se engedte, hogy kifi-zessék az új rolót, inkább spórolt rá. Nem akar függeni senkitől. A cserébe is azért ment bele, ne kelljen a lányának rohangálni hozzá redőnyt felhúzni. Hiába, hogy itt lakik a házban, kettő-vel felette, csak korábban kellene kelnie, hogy időben beérjen. Meg különben is, télen talán ki is hűlne a lakás, addig, amíg felkel a nap.
A konyhából behozta a teásbögrét, letette a fotel melletti kis asztalra, a hátára terítette a taka- rót és befészkelte magát a fotelbe.
Két kézre fogta a bögrét és belekortyolt. A forró ital jólesően felmelegítette. Gyógytea! Hála a gyógyszertáros Marikának, miden bajára jó. Most már csak ilyet iszik. Régebben, a Lacival, fekete teákat is ittak. Cukor és citrom nélkül. Szegény Szilvike, szinte halotta a hangját, ahogy méltatlankodik: „Anya, hogy tudjátok ezt meginni!”
Mosolyogva dőlt hátra a fotelban.
Vajon ma reggel ki lesz az első? Ó, a tegnapi nap rosszul indult! A doktor tűnt fel először… Sietősen vágott át a kis parkon, egyik kezében az orvosi táska, a másikkal a kalapját fogta, ne- hogy lefújja a szél. Vicces is lehetett volna, ha nem tudja, hogy beteghez megy.
Ma azonban határozottan szép idő van. Talán a kis gimnazista kislány lesz az. Óóó! Tegnap délután egy fiú kísérte haza…! Tolta mellette a biciklijét és nagyon beszélgettek. Kevés ma- napság az ilyen gyerek. De mégsem… Ő még biztos alszik, és arról álmodik, ami tegnap tör- tént… vagy szerette volna, hogy történjen…
Akkor lehet, hogy a „tréningruhás nő”. A naptár szerint ilyenkor szokott megjelenni. Bele- néz reggel a tükörbe, és rájön, hogy nem fog beleférni a nyári ruháiba.
Neki, szerencsére, sosem voltak ilyen gondjai. Két gyerek után is szép karcsú maradt. A Laci büszke is volt rá. Még a kórházban is volt kedve viccelődni: „Aztán nehogy elcsábítsa a fele- ségem, doktor úr!” Ő meg csak mosolygott zavarában, mint egy első bálozó…
Nem kéne folyton a Lacira gondolnia, nem tesz jót. Tessék, most is alig lát… De még csak néhány hónap telt el azóta…
Kutya ugatás hallatszott kintről. Vidám, játékos hang. Ez az öregúr lesz, a vizslakölyökkel!
Előre hajolt, hogy jobban lásson.
Balkéz felől egy fiatal vizsla rohant be a parkba. Egyenesen a terebélyes gesztenyefához sza- ladt, felágaskodott a törzsére és alaposan megugatta az ágak közt fészkelő madarakat. A rigó és galamb családok, fiókáikat féltvén, éktelen csiviteléssel válaszoltak. A kutyát ez már nem iz-gatta, ő megtette a dolgát. Letoppant a földre és visszarohant arra, amelyről jött, csak hogy né-hány másodperc múlva megint felbukkanjon, ezúttal gazdája lába körül ugrándozva.
Mégsem az idős őrnagy van vele! Ez a fia! Tegnap a doktor pont arra ment, és ma nem jött sé-táltatni… Csak nem történt vele valami… hisz olyan jól tartotta magát…
A fiatal férfi lehajolt a kölyökhöz, megsimogatta a fejét, mire az állat rögtön hanyatt vágta magát, hogy a hasát is simogassák. Nem bírta sokáig. Felpattant, beleszimatolt a levegőbe és már el is szaladt, eltűnt szem elől. Gazdája fejét csóválva, lassan ballagott utána.
Egy darabig nem jött senki. Élvezte a madarak énekét, és a fák lassan teljes lombozatú ágai közt átsütő napfény játékát.
Ketten érkeztek. Egy harminc év körüli nő és az ötéves forma kislánya. Egymás kezét fogva, ráérősen sétáltak, a kislány időnként leguggolt, hogy közelebbről is megnézhessen valami ér-dekeset. De hisz ismeri őket! Tavaly karácsonykor mögötte álltak a közértben – akárhogy is hívják, neki már csak közért marad – a pénztár előtti sorban. A kislány nagyon megnézte az ő hosszú, fehér haját. Hallotta, ahogy kijelentette az anyjának, hogy „Én is ilyen hosszú hajat sze-retnék!” Most pedig, tessék, két kis helyes, szőke varkocs libeg a fején…
Egy ötven év körüli, kövérkés férfi jött jobbról, a buszmegálló felől. Nagy táskát cipelt a ke- zében. A buszsofőr! Úgy látszik, megint éjszakás. A fiatalasszony, a kislánya és ő üdvözölték egymást, aztán mindenki ment a dolgára.
Megint hosszabb szünet. A tea már elfogyott, csak fogta a kezében az üres bögrét. A Laci so- sem értette igazán, hogy miért ül itt minden reggel. Az elején próbálta elmagyarázni, de aztán letett róla. A lényeg az, hogy neki jólesett itt ücsörögni, mielőtt nekikezd a napnak. Amíg dol- gozni járt, akkor is mindig kávéval kezdett, és közben beszélgetett a kollégákkal. Most már csak a nézelődés maradt. Persze, Laci is ragaszkodott a saját rituáléihoz. Mielőtt nekiállt vol- na dolgozni, minden reggel leolajozta az esztergagépét, és áttekerte az összes orsót négyszer-ötször. És mindig jól lehordta az ifjoncokat, ha azok nem vigyáztak a gépükre… Most meg… nem hogy a gép, de már a gyár sincs meg. A múltkor járt arra, majdnem az összes épületet le- bontották… Pedig a Laborban sok szép dolgot csináltak… De már nem kell, nincs rá szükség. Mint az ő volt munkahelyére, a Harisnyagyárra se…
Nyurga, középkorú férfi vágott át sietősen a parkon. Az atya! Ő mindig, mindenhova rohan. A templomban ráér, de azon kívül… Persze, meg lehet érteni. A hívei mellett idős édesanyját is gondozza, bibliaórákat is tart. Rá akarta beszélni az ő unokáját is, de nem járt sikerrel.
Ni csak, a lelkészúr most megáll. Mintha hallgatózna. Lerakja a táskáit, és az óvoda kerítése melletti bokrok felé indul. Leguggol, széthajtja az ágakat. Valamit felvesz, és felegyenesedik. Igen! Valamit fog a kezében! Ahogy körbe fordul, hogy körül nézzen azt is látja, hogy mit. Egy hófehér kismacska! Szinte világít a szőre a sötét kabát hátterében. A férfi cirógatja, be- szél hozzá. Újra körbe néz, aztán az egyik táskát a vállára veszi, a másikat a kezébe és óvato- san, a kölyköt magához ölelve elindul. Szegény jószág! Szerencse, hogy a kutya nem vette ész-re! De jó dolga lesz, vagy a plébánián, vagy a néninél…
Mindjárt ½8. Már csak egy valakit várt. Akiért tulajdonképpen végig itt ült, ahogy az elmúlt nyolc évben minden reggel…
Igen! Már hallja is!
A harmadikon csapódik egy ajtó, aztán léptek dübörögnek, csattognak végig a lépcsőházban. Újabb ajtó csapódás, ezúttal a lenti bejárati.
Feláll és az ablakhoz lép, még jobban elhúzza a függönyt.
Ott is van, ott áll a ház előtt. Farmerban és edzőcipőben, mint máskor. Haját összekócolja a szél. Karján lecsúszik a pulóver ujja, ahogy visszafordul és integet. Volt már ebből gondja, a kislány a harmadikról – akik tavaly nyáron költöztek ide – azt hitte, hogy neki integet. Meg is sértődött, amikor kiderült, hogy nem neki szól az üdvözlés. Csabi kijelentette, hogy így jobb is, legalább nem fog vele próbálkozni. Csak egy kis „plázacica”…
Most is, mint mindig, megvárja, amíg visszaint neki, aztán vállára dobja a hátizsákját, és már rohan is a megálló felé.
Tavaly még az ellenkező irányba, az iskolába ment, most pedig már gimnazista. Nagy, lakli kamasz. Lányoknak udvarol…!
Az unokája. Az övé meg a Lacié.