Az ajtó

Már egy ideje nézegetem azt az ajtót. Nagy, fekete, fából készült, vastag a kilincse, már-már hátborzongatóan gigantikus. Tipikusan olyan ajtó, amit emberfia nem nagyon mer kinyitni, mert fél, vajon mi lehet mögötte? Egyfajta szorongás kap el, ha arra gondolok, hogy ki kell nyitnom és szembenéznem vele. Én azt hiszem, hogy évek óta nézegetem, mások még csak nézni sem merik, sőt, nem értik, én miért nézegetem ilyen figyelmesen, miért megyek hozzá egyre csak közelebb, és közelebb. Viszont, minél több idő telik el, minél több ideje nézem, annál kíváncsibb leszek tőle és egyre közelebb merészkedem hozzá. Megesett már az, hogy meg mertem fogni a kilincset is!
Volt, hogy körülvettek az ismerősök. Lányok, fiúk egyaránt. Vegyes volt a korosztály,de leginkább fiatalabbakkal vagy velem egyidősekkel tengettem a szabadidőmet. Amióta az ajtót nézegetem, azóta egyre jobban eltávolodtak az emberek az életemből. Egyszer történt, hogy a Juli odajött hozzám, és megkérdezte megyek-e vele „shoppingolni”, melyre a válaszom határozott „nem” volt. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de nem érek rá. Meredten nézett rám és megkérdezte tőlem, mégis mi a francot csinálok egész nap, hisz csak ülök egy ajtóval szemben és nézem. Miért nem érek akkor rá? Mondtam neki, hogy az ajtó mögött rejlő dolgot szeretném megfejteni minél előbb. Erre a válasza az volt, hogy akkor nyissam hát ki. Mi lehet olyan érdekes egy ajtóban, és olyan fura üres tekintettel nézett rám. Nem ítélt el. Nem éreztem megvetést a szemeiben, csupán nem tudta, miként reagáljon a furcsa viselkedésemre. Számára az voltam. Az én nézőpontomban pedig más, mint a többiek. Juli nem jött többet hozzám. Úgy, ahogy a többiek sem. Egyedül maradtam az ajtómmal. Ám elszánt voltam.
Újév alkalmával megelégeltem az üldögélést, és elhatározásra jutottam: Ki fogom nyitni az ajtót. Minél előbb. Egyedül. Igen. Sosem mertem olyan dolgokat tenni, amiktől féltem. Mindig elmenekültem. Ez az én napom lesz! Kinyitom, és megtudom, mi is rejlik mögötte. Egy szörny, tán? Vagy nagy sötétség? Esetleg egy mély gödör, melybe azon nyomban belezuhanok, ahogy kinyitom az ajtót? Nem érdekel. Elszánt vagyok. Közelítettem hát a kilincshez a kezemmel, rátettem először, de nem nyomtam le. Erősebben kezdett verni a szívem, izgulni kezdtem, úgy igazán. Érzésem ambivalenciáját az okozta, hogy nem tudtam, hogy meg fogok-e halni, vagy sem. Kinyitottam. El sem hittem, amit láttam: nem volt ott semmi. Az égvilágon semmi. Nem tudtam, mire véljem ezt. Akkor ezek szerint a semmitől féltem egész eddigi életemben?