A túlzott ambiciózus öntudat előbb utóbb az emberek életében megbosszulja önmagát, és félő hogy a kicsattanó magabiztosságtól ambíció büszkeségbe fordul át, és a túlságosan elragadtató, és egyszersmind nagyon is feltörekvő büszkeségtől már csak egy hajszálvékony fonal választja el az embereket végleg, hogy beképzeltek, és spanyolviaszt gyártókká ne váljanak, hiszen az már valóságosan a személyiség radikális megváltoztatását vonná egyúttal önmaga után!
Kánik Mihály pontosan az a fajta ember volt, akinek mindent megfontoló, és mindent mérlegelő, jellegzetesen parancsolós stílusára mindenki felfigyelt, és természetesen mindenki azt csinálta amit Kánik úr mondott nekik, hiszen, ha bárkinek esetlegesen ellenkező lett volna a nagyon is változatos véleménye – amit nagyon nehezen viselt, és tűrt meg maga mellett Kánik úr -, akkor az illető személy, aki parancsnoki hatalmával egyszer és mindenkor szembeszállt, esetleg egy másik busz végállomáson találhatta magát Kánik úr ugyanis már több mint negyven éve robotoló igás munka elvárással gyűrte az ipart, mint buszvezető, egy közlekedési nagyvállalatnál.
Kánik már jócskán túl volt az ötvenharmadik születésnapján, és mivel december havának huszonnegyedik, megszentelt, és ajándéknapján jött a világra, volt benne egy nagyon is megmagyarázhatatlan különösség, és furcsálló tudat, ami nemhogy megszépítette volna a néhol bizony nagyon is keserű hétköznapokat, és személyes emberi jellemeket, de valahogyan minden percben az érezte, hogy szüleinek kétszeresen is adósa maradt! Lehet, hogy ez amiatt történhetett, hogy talán a legeslegszebb karácsonyi ajándék, ami csak adható mennyei oltalomként egy kisded aki a családtaggá válik, de mivel karácsony van, és egyúttal – ha már úgy rendelkezett a sors – , hogy egyetlen nap legyen a születésnapja is az embernek, akkor bizony kissé problémás, legalább is egynémely családok számára, hogy a karácsonyi, és egyúttal a születésnapi ajándékokat is egyszerre adhatják oda a szerencsés kiválasztottnak Sajnos, mivel Kánik Mihály éppen egy nagyon szegény, munkás családba született bele, meg kellett elégednie a szokásos, és szívet összeszorító jókívánságokkal, mint Sok boldogságot, Boldog születésnapot, és Isten éltessen sokáig jelképes, és megszentelt jelszavaival, ami valljuk csak be egészen nyugodt, és tartalmas szívvel, hogy minden embernek nagyon jól esik pusztán csak az, hogy egyáltalában fölköszöntik – még ha ajándék, sajnos a sorsot fordító időkben nem is kerül az ajándékkosarába -, de hát azért, ott vannak egymásnak, és a családnak is egy végtére!
Kánik annak ellenére, hogy sötétbarna, dióbélszínre hasonlító haját már erősen kopogtatni kezdte a decemberi dér zúzmarás ezüstcsillogása, és egyúttal el is érte a kopaszság, kellemes, fodrászatot nem igénylő érzése, sajnos a makacs, csökönyös, és a nagyon is hiú öntudat szinte minden fajtáját örökölte – meglehet, hogy a családjából -, és ennek sajnos részben a családja itta meg, a néhol nagyon is keserű levét:
– Légy szíves drágám, vegyél sálat, sapkát, és kesztyűt, ha kimész a mínuszok országába! – szólt rá illedelmes, és annyira bájos kedvességgel Kánikné a férjére, hogy meglehet, hogy egyetlen háznál sem szóltak volna Kánik úrnak ennyire lehengerlően tapintatos udvariassággal, és meglehetősen angyali megbocsátással.
– Anyus, jó lesz így, különben is télen születtem, bírom én a hideget, mit gondolsz, amikor Szombathelyen voltam közel két évig a határőrségbe beosztva katonának, milyen farkas vonyító hidegek voltak, mit számít ez a pár mínuszocska, csak használ, legalább megkeményít! – mondta karakánsággal, és annyira férfias öntudattal ezeket az általánosságban parancsoláshoz szokott mondatokat Kánik , hogy meglehet, hogy a kedves felesége éppen ezért szeretett bele!
Sajnos a legtöbb megtörhetetlenül makacs, és csökönyösen a hiúság védfalai mögé menekülő emberrel talán az a legfőbb probléma, hogy meglehetősen elvakult, és rátarti büszkeségüktől fűtött lelkiismeretük képtelen, vagy csak egészen egyszerűen nem is akar segítséget kérni, másoktól, ha valami komolynak tűnő gond, vagy probléma meglehetősen nyomassza, és terheli szívük belső mécsvilágát!
Sajnos, ha példának okáért, súlyos tüdőgyulladással például a sürgősségi intenzív osztályra szállították volna Kánik urat, szegény Kánikné tudta volna meg legutolsónak, hogy rajongásig imádott férjével mi is történhetett, ugyanis Kánik úr határtalan büszkesége szinte már olyan méreteket öltött, hogy a valóságos emberi érzelmeket – amiket azért nagy általánosságban emberi érzelmeknek nevezhetünk sírás, szomorúság, megértés, és részvét – annyira titkolni való, tabu témáknak kezdtek számítani – főleg öregedő korába lépve Kániknak – , hogy rendkívül megdorgálta, és nagyon is katona fegyelemmel figyelmeztette – főleg szűkebben vett családja tagjait -, hogyha lehet, a lehető legkevésbé mutassák ki, főleg előtte a gyengédebb, és esetlegesen elérzékenyülő természetüket!
– Már megint sírsz, fiam, mi vagy te kisleány vagy talpig ember?! – fakadt ki mintegy csak úgy önmagának mulatságot, és tetetett jópofaságot szerezve Kánik úr, amikor egyszer-egyszer a fia Kánik Róbert öntudatlanul is túlságosan érző lelkével sírva fakadt, hiszen ez Kánik úr szemében egyenlő volt a gyengeség mindent megbélyegző jelképével!
Kánik Róbert ugyanis meglátva, és sokszor túlságosan is kellemetlenül megtapasztalva azt, hogy az édesapja karakán büszkeségével egybekötött árnyékában kellett élnie valahogyan, nem hibáztatható – legfeljebb talán annyiban, hogy azokat a fontos, és minden bizonnyal meghatározó módszereket -, amiket köznapiasan csak az élet pofonjaiként emlegetünk, nem sikerült neki feltétlenül megtanulnia nevezetesen azokat a nagyon is kellemetlen élet-pofonokat, amik főként akkor érik a túlságosan is félszegséggel megáldott embereket, ha egyáltalán nem tudnak, vagy csak pusztán merő udvarias gavallérságból nem akarnak párbajra, és ölre menni más nagyon is az erkölcsi etikett, és viselkedési kultúra híján levő emberekkel!
Így megmaradt a keserű tapasztalat, miszerint Kánik Róbertnek minden egyes nap élet -halál harcot kellett kis híján vívnia, hogy egyáltalán az iskolai nagyon is baljóslatú, és állandó veszteséggel járó légkörét valahogyan képes legyen átvészelni.
Sajnos Kánik Mihály és a fia között a gondoskodó, és áldott tekintetű feleség Kánikné volt a mindent elsimító, és egyvégtében mindent megbocsátani tudó villámhárító Azt szokás mondani a régi közmondás törvényével, hogy ,, Két dudás nem fér meg egyetlen csárdában!” – bizony akár teszik akár nem Kánik úrnak saját fejlesztésű pedagógiai elképzelései voltak elsősorban arról, hogy hogyan is kellene már jócskán a kamaszkor küszöbét elhagyó fiának viselkednie, hogy azok a bizonyos rosszcsont emberkék – akik tudniillik minden egyes napján azzal szórakoztak, és kacarásztak teljesen lelkiismeretlen és becstelen hittel, hogy megfélemlítsék szegény Róbert lelkiismeretét – ami valószínűleg annyira jól, és célszerűen sikerként volt egy könyvelhető, hogy esténként amikor, senki nem látta Róbert úgy tele könnyezte meglehetősen lehangoló, és nagyon is fájó könnygyöngyeivel tollpárnáit, hogy miért reggel iskolába kellett mennie, arra ébredhetett, hogy nem sok híj a volt annak, hogy egy tócsába nem esett bele.
– Ha valaki csak hozzád merészel nyúlni, akkor azonnal lásd el a baját, de mindig te üss először, mert hanem így teszel, minden esetben te leszel az áldozat! – ilyenforma bölcs tanácsokkal igyekezett némi nemű önbizalmat fecskendezni túlságosan félszeg, és a velejéig pesszimista eszmékkel küszködő fiába Kánik úr, akinek sajnálatos módon fogalma sem lehetett arról, hogy fiában milyen megfogalmazhatatlan érzelmi sokk-viharok játszódhatnak le nap, mint nap, így tulajdonképpen szinte alig-alig vett róluk különösebb tudomást.
A nagy általánosságban az mondható el, hogy valami különös szertartásos nyugalommal megáldva az úgynevezett szürke hétköznapok dzsungeleit Kánik úr minden egyes nap, – mert mivel buszvezető volt általában már hajnali fél háromkor talpon kellett lennie teljes egyenruhája menetfelszerelésében, hogy aztán fél négykor már kigördülhessen a kelenföldi buszgarázs ódon vasöntödének tetsző kapui alól, és a megszokott robotoló igás-munkáját elvégezze, általában délután fél egyig -, így amikor hazaért az idegrendszerét szinte minden egyes nap rendkívül igénybe vevő és egyszersmind összetörő, és malomkerék módjára felmorzsoló munkahelyéről bevett szokásává lett egy-egy jelképes hideg sör elfogyasztása, illetve – főleg a hidegebb hónapok alkalmával egy kisfröccs, hogy mint mondta, és vallotta, szinte hitvallás szerűen ,,Rendesen átmelegedhessen!” – és ha ezek a létfontosságú, és egyszerre életmentő jellegű beöntések megvoltak, akkor következhetett a jól megérdemelt pihenés, ami sajnos csak abban merülhetett ki – igazán nem lehetett azt megérteni, hogy Kánik Mihály miért érte volna be pusztán csak a szokásos alvó szunyókálásával – , hogy lefeküdt, hogy az éjszakai idegőrlő fáradalmaknak valahogyan ímmel-ámmal véget vethessen, és utána vagy a televízió sokszor bizony kellőképpen butító, és semmi kulturális szolgáltatást, csak szórakoztatást adó műsoraihoz menekült, vagy pedig a szokásos három doboz cigaretta adagját jelentősen megnövelte, – és sajnos abszolút hideg közönyösséggel fogadta azt a tényt, ha nem hagy fel a jelentősen létpusztító életmódjának a folytatásával, akkor bizony szív infarktust fog nem is olyan sok idő múlva szenvedni, -, de ez Kánik urat szinte egyáltalán nem is zavarta! Ami ennél fontosabb azaz volt, hogy minden embernek – mivel az emberek bizonyos tekintetben autodidakták -, ami egyúttal azt is jelenti, hogy mindent el tudnak sajátítani amihez, csak kedvet, vagy fáradtságot éreznek kiművelhetik, és kikupálhatják önmagukat is, és a művelődés hasznos szolgálatába, és nemes feladatai közé számolhatják önmaguk mint művelődés kedvelők!
Nem tudjuk bizonyosan, hogy Kánik úr mennyire ismerte azt fel – önmaga szilárd, és meglehetősen eltökélt lelkiismeretében -, hogy igenis néha szüksége van arra, hogy megbocsássa azokat a – szerinte nem férfias, és meglehetősen a gyengeséggel egyenrangú érzelmeket -, amikor egyszer-egyszer egy eltévedt könny-gyöngy landolt felesége áldott arcán, vagy mintha csak az üveggolyók csengését hallotta volna nap-nap után arcáról legördülni Sokáig titkolta Róbert is – legalább is az édesapja előtt -, hogy keservesen megszenvedte a gimnáziumi létformát – legalább is az első időben -, hiszen nem volt előtte egy olyan támogató, és minden élet-pofon nehézségen túlsegítő igaz emberséges valaki, akire nemcsak hogy felnézhetett volna, de mennyire egyszerűbb is lett volna az, hogyha Kánik Mihály is olvasni tudott volna – akárcsak felesége Kánikné -, az emberi gondolatokban!