Az anatómus

I.
A csípős novemberi szél meggyőzte a lakosokat, hogy jobb lesz otthon maradniuk. A más éjjeleken zajos kisváros utcái most néptelenek voltak, az ablakokon nem szűrődött ki fény. A kelmeciek inkább meleg ágyukba bújtak, fejükre húzták a takarót, és az álomban kerestek menedéket a cudar idő elől. A város minden lakója aludt. Mindegyik, kivéve azt a hórihorgas, feketeruhás alakot, aki még ezekben az éjjeli órákban is az esti esőtől nedves utcákat rótta. Kezét hosszú kabátja zsebébe dugva, nyakát behúzva próbált minél kisebb támadási felületet nyújtani a hidegnek. Nem látszott rajta semmiféle izgatottság vagy bizonytalanság. Bár a település egészén sötétség uralkodott, mivel energiatakarékossági okokból még a közvilágítást is kikapcsolták, ugyanolyan nyugodt léptekkel haladt, mint bárki, a nap bármely más óráján. A Kelmeci-domb tetejére érve balra, egy szűk utcácskába fordult. A magas tömbházaktól övezett apró terület egyik egyemeletes családi háza felé vette az irányt.
Az épület elé érve átmászott a zöldre mázolt kerítésen, földet érve letaposott néhány virágot és a hátsó bejárathoz vezető köves úton indult el. Fürgén, de csendesen szaladt fel a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Jobb kezét kivette a zsebéből, és elvette a virágtartó alá rejtett kulcsot. Remegő mozdulatai elárulták: fél.
A mindeddig határozott fiatalember valakitől jobban tartott, mint az összes hatósági szervtől, nagyobb rettegéssel gondolt rá, mint a halálra. Ez a valaki egy olyan személy volt, akit úgy hívtak, édesapa.
A félelemtől reszkető kezében tartott kulcsot a zárba illesztette, majd – amilyen csendesen csak tudta – elfordította. Halk hang hallatszott, ahogy fém a fémet súrolta. A fiú számára azonban ez a zaj a környéken uralkodó csöndben is bömbölésnek hatott. Két fordítás után a nyelvecske kattant, jelezve: az út szabad. Lassú mozdulatokkal nyomta le a kilincset, majd nyitott be. Az ajtó egy apró folyosóra nyílt, melynek közelebbi végén a fiú, másik végén az apa szobája helyezkedett el. A kései jövevény levette bőrkabátját, sapkáját a falra szerelt fogasok egyikére akasztotta, cipőjét a kicsi falóca alá rakta. Csendes léptekkel indult volna a szobája felé, ám egy puha tárgyba ütközött. Nem emlékezett semmilyen itt elhelyezkedő bútorra, ezért, félredobva minden eddigi óvatosságát, a kapcsoló felé nyúlt. A felkapcsolása után néhány századmásodperccel a lámpa meleg fényt kezdett árasztani és a fiú hátratántorodott a felismeréstől: a folyosó mennyezetéről édesapja teste lógott!
A város addigi halotti csendjét egy utolsó szülőjét is elvesztő gyermek kétségbeesett sikolya törte meg.

II.
Fekete Opel hajt a Kelmeci-dombra vezető úton. A tetőre érve balra, a rendőrautók szirénájának fényével megvilágított Kislak utcába fordul. A környék teljesen megváltozott a félórával korábbi állapothoz képest. Mindenütt lámpák gyúltak, az ablakokban kíváncsiskodó arcok tűntek fel. Az autó, miután elérte az itt épült családi házak egyikét, a szűk utca szélére húzódott, majd megállt. Egy vörös hajú harmincas férfi szállt ki belőle. A boncmester autója felé vette az irányt, aki épp a holttest bepakolásával foglalatoskodott. A nyomozó az autóhoz érve, bármiféle bevezetés nélkül, tette fel a kérdést:
– A halál oka?
– Te aztán ismered az illemet, Sámuel! Az áldozat érkezésemkor a plafonról csüngött, de megállapíthatom, hogy a halált nem az akasztás okozta. Semmi nyoma kötél okozta fuldoklásnak vagy csigolyatörésnek. Szegényt először megfojtották, s csak aztán kötötték fel, körülbelül fél órával a halál beállta után.
– Mikor?
– Parancsolsz?
– Mikor ölték meg?
– Mindezt csak a boncolás során deríthetem ki, ám mivel a műszakom 6-kor kezdődik, legalább 7-ig várnod kell. Ha nagyon sürgős a dolog, akkor kérd meg Kocsis doktort, azt hiszem, ő az ügyeletes… és hiába nézel így, akkor sem kezdek hozzá korábban – tette hozzá, észrevéve a nyomozó kérő tekintetét.
– Akkor további jó pihenést! – kiáltotta színlelt sértődöttséggel Sámson hadnagy, majd, megtartva jónak nem nevezhető szokását, köszönés nélkül távozott.
Az elülső bejárat felé indult, átbújt a sebtében kifeszített rendőrségi szalagon, majd tétovázás nélkül lépte át a küszöböt. A ház hátsó részébe tartott. Megérkezve céljához, rögtön érdeklődni kezdett.
– Mi újság, Miklós? Valami fejlemény?
A megkérdezett huszonéves fekete hajú fiatalember alig láthatóan elmosolyodott orra alatt, megnevetve főnöke lényegre törő, tömör stílusát. A mellette leszolgált öt év alatt sosem sikerült semmi közelebbit megtudnia feletteséről, melynek elsődleges oka annak most tapasztalt tulajdonsága volt. Látva, hogy ezzel a pár másodperces merengéssel is megvárakoztatta a nyomozót, idegesen, mint egy gépi szöveget vágta rá:
– Az áldozat neve Pulyáki Vilmos. Életkora 43 év. A holttestre a fia talált rá, Pulyáki Csaba, aki 2 órás késéssel érkezett haza. Kihallgattam, de nem feltételezem, hogy köze lenne a gyilkossághoz. Összezavarodott és reményvesztett, ami nem jellemző a néhány perce gyilkolt emberekre. A halál oka…
– Már beszéltem Vince doktorral – közölte Sámson, jelezve, nem kíváncsi több részletre. – Lássuk csak, hogyan állunk! – vágott bele, rátekintve a kivetített kékes képre, mely hűen tükrözte az alig negyedórája még itt lógó tetemet. – Van itt valami furcsaság?
– Azon kívül, hogy előbb ölték meg és csak aztán akasztották fel? Nem hiszem – válaszolta félig tréfából Mezei Miklós, apró szünetet hagyva a két mondat között.
– Ugyan már Miklós! Nem szoktad ilyen hamar letudni a dolgokat! Nézd csak meg jobban!
– Negyed órája mást se csinálok, de semmi különöset nem találtam.
– Akkor mi az ott? – mutatott néhány cseppre a földön.
– Hát persze! A padlót még nem vizsgáltuk át! Bizonyára vér lesz!
– Mindig lenyűgözött a zseniális következtetőkészséged – mondta inkább magának a nyomozó, azzal sarkon fordult és a konyha felé indult, ahol Pulyáki Csabát nyugtatta egy specialista.
Sámson Sámuel teljes mértékben átélte a fiú helyzetét. Pontosan tudta, milyen az, ha az ember elveszti a hozzá legközelebb állókat és úgy érzi, teljesen egyedül maradt. Valahányszor ilyen esetet kapott, akaratlanul is bevillant egy kép a lángokban álló házukról, az édesapjáról, aki bemegy az édesanyjáért, de egyikük sem jön többé ki…
A nosztalgiázásából másik emberének, Laka Petra hangja zökkentette ki:
– Jó estét, főnök! Bocs hogy késtem, de…
– Miklós a folyosón vár – szakította félbe főnöke. Nem szerette, ha beosztottjai késtek vagy pontatlan munkát végeztek Alighogy megérkezett a neonlámpa fényében hófehéren csillogó konyhába, kérdezni szeretett volna, ám ebben Pulyáki Csaba megelőzte:
– Maga kicsoda?
Sámsonnak, ha csak egy pillanatig is, sikerült megvizsgálni a fiú arcát. Kétségbeesés sugárzott róla, és le merte volna fogadni, hogy az utóbbi néhány percben éveket öregedett. Hosszú szőke haja torzonborz volt, kisírt szeme csillogott az erős fényben, kezében papírzsebkendőt szorongatott. A nyomozó biccentett a pszichológusnak, finoman jelezve arra, hogy jobb lesz elmennie.
– A nevem Sámson hadnagy – válaszolt először a kérdésre. – Nem mondom, hogy őszinte részvétem, mert azok csak üres szavak ebben a helyzetben.
– Most be akarja mesélni nekem, hogy tudja, mit érzek, és hogy segíteni akar? Ne is próbálkozzon!
– Nem is szerettem volna. Elmondanád még egyszer, mi történt? – kérte meg a legkedvesebb hangján.
– Este, mint általában pénteken, a bandával mentem próbálni.
– Tagok?
– Kormos Ferenc, Hadfi Zsófia, Les Péter. Apa a cimboráival ment el sörözni a Panzió Sörözőbe. Úgy beszéltük meg, hogy legkésőbb tízre hazaérek, ám késtem. Abban reménykedtem, hogy többet iszik, mint amennyit kellene, és talán korábban elalszik, mint máskor. Éjfél körül érhettem haza és már úgy találtam őt.
– Ha próbálni voltál, hol a felszerelésed?
– A próbateremben. Mindig ott hagyom.
– Kösz. Ha kérdésem lenne, akkor felkereslek. Értesítsünk valakit? – fogta rövidre a beszélgetést Sámson.
– Nem kell, nincs élő rokonom.
A nyomozó visszaindult a bűntett helyszínére, útközben megvizsgálva minden egyes nyomot. A lépcsőig semmit sem talált. Az emeletre tartva azonban megakadt a szeme a telefon mellett lévő zacskón. Annál is inkább feltűnő volt, mivel a ház egészében rend uralkodott.
– Az micsoda? – kérdezte az őt követő Pulyáki Csabától.
– Nem tudom, valószínűleg egy zacskó. Biztos apa hagyta itt.
– Vagy a tettesek – válaszolta sejtelmesen a hadnagy, azzal visszafordult, lement a lépcsőn és a zsebéből elővett csipesszel megfogta a zacskót. – Te, drága barátom egyenesen indulsz a laborba. Megtudjuk, ki használt téged utoljára.

III.
Két óra telt el a helyszín elhagyása óta, a csapat a rendőrőrsön folytatta a nyomozást. Mezei Miklós a laborba ment megvizsgáltatni a padlóról vett vérmintát és a főnöke által talált zacskót. Laka Petra a Panzió sörözőbe látogatott el megkeresni az ivócimborákat, Sámson Sámuel pedig a banda tagjait hallgatta ki.
– Ki mire jutott? – nyitotta meg a kupaktanácsot a főnök.
– A labor vérvizsgálata alátámasztotta a sejtésünket: a vér az áldozaté. Most már csak az a kérdés, hogy került oda. Vince doki nem talált semmiféle horzsolást vagy sebet. A zacskóval pedig nem akármilyen kalandunk volt. Az eljárás szerint megpróbáltunk ujjlenyomatokat szerezni róla, ám a füst alatt valami teljesen mást találtunk. Először nem is vettük észre, hiszen apró nyomokat kerestünk, de aztán megláttuk… egy emberarcot!
– Tehát megfojtották – mondta töretlen nyugodtsággal a nyomozó. – Mi volt a kocsmában? – fordult Petra felé.
– Minden cimboráját megtaláltam különböző állapotokban. Abban mindegyikük egyet értett, hogy Pulyáki ott volt a sörözőben, de hogy mikor és kivel ment el, nos… erről már megoszlanak a vélemények. A hihetőbb állapotúak elmondásából ítélve valamikor fél tíz és tizenegy közül mehetett el.
– Nem tudtad volna jobban leszűkíteni a kört? – kérdezte Mezei őrmester kissé gúnyosan.
– Ez elég nehéz lett volna, mivel egyesek egyenesen azt állították, hogy Pulyáki még mindig ott van!
– Elég legyen! Csaba tiszta. Tényleg éjfél előtt néhány perccel hagyta el a próbatermet. Szóval az alibije megállja a helyét vagy a zenekar tagjai tudják, mit kell mondaniuk. Mivel utóbbinak csekély a valószínűsége, az első verzióval van dolgunk. Visszafele bementem Vince dokihoz. A testet még nem nyitotta fel, de megállapította, hogy a halál oka fulladás volt. Mint megtudtuk, mindez zacskóval történt. Ezután az áldozatot felkötötték, ami persze nyilvánvaló.
– Nyilvánvaló? – döbbentek meg emberei.
– Igen. A helyszínre érkező járőrök nem találtak semmiféle széket a test körül, tehát az öngyilkosságot azonnal kizárták. Ezért is riasztottak minket. Ti sosem gondolkoztatok el azon, hogy ezek az ügyeletesek tudnak valamit, és némelyikük okosabb a gyilkosságiosoktól is? Visszatérve az esetre, a doki megállapította, hogy fél tizenegy körül állhatott be a halál, ezt alátámasztja a söröző vendégeinek elmondása is. Várom az elméleteket!
A nyomozó beosztottjai már várták ezt a kérdést. Főnökük szokása volt, hogy meghallgatta mások elképzeléseit, bezárkózott egy üres helyiségbe, majd végiggondolta a teóriákat és kizárta a hibásakat. A gyilkossági osztály minden alkalmazottja jól emlékezett arra az esetre, amikor Sámson még a takarító véleményét is kikérte. Későbbi elmondása szerint ez vezette rá a megoldására.
– Akkor kezdem én… – fogott bele Mezei Miklós látva Petrán, hogy nem áll készen elméletének előadására. – Az iszogatás után az áldozat hazaindult. Valakik látták, és úgy döntöttek, kirabolják. Rájöttek, hogy jobban járnak, ha megvárják, míg hazaér, és a házából is elemelnek egy-két dolgot. Azonban nem minden úgy történt, ahogy eltervezték. Pulyáki kiabálni kezdett, hívni akarta a rendőrséget, és a betörőknek nem volt más választásuk. Egyikük megfojtotta, majd felakasztották, hogy öngyilkosságnak látsszon. Nagy sietségükben pedig megfeledkeztek a székről, amivel hihetővé tették volna az egészet.
– Nem voltak ezzel egyedül, igaz? Az elképzelésed érdekes, ám van egy kérdésem: ha egyszerűen megfojtották és felakasztották, hogy került a vére a padlóra?
Mezei nem válaszolt a kérdésre. Egyrészt mert tudta, főnöke nem várja, másrészt pedig azért, mert nem tudta a választ. Bízott benne, hogy a nyomozó nem változtat szokásán és rögtön Petra verziójára fog rátérni. Néhány pillanattal később reménye megalapozottnak bizonyult, mivel Sámson másik embere felé fordult.
– Szóval az én elméletem! – kezdett hozzá magabiztosan Petra. – Épp a házát rabolták ki, amikor Pulyáki Vilmos hazaért. Értesíteni akarta a hatóságokat, ám ezt a betörők nem engedhették meg. Dulakodni kezdtek, néhány ütés csattant, Pulyákit megsebesítették, amitől egy pillanatra megállt. Ezt a betolakodók kihasználták és megfojtották. A többiben Miklóssal értek egyet. – zárta rövidre mondókáját, látva főnöke türelmetlenségét.
– Látom, megpróbálod magyarázni a vérfoltokat, csakhogy hibásan. Doki semmilyen sebet nem talált, szóval a verekedés kizárva. Ezután marad a kérdés: hogyan került oda a vér? – rövid szünetet tartott, majd látva emberei arckifejezését, hozzátette – Most mire vártok? Munkára! Miklós, te nézd át Csabával a házat, hátha hiányzik más is egy nemrég még élő emberen kívül! Petra, te… – egy pillanatra elgondolkodott – oldd meg a vér kérdését.
Mindketten azonnal munkához láttak. Mezei felhívta a kirendelt pszichológust, hogy megérdeklődje, használható állapotban van-e Pulyáki Csaba. Laka Petra először a labort tárcsázta, megkérve őket arra, hogy ellenőrizzék le a vérvizsgálat eredményeit, majd a bonctermet, hogy figyelmeztesse Vince dokit, különösen figyeljen a dulakodás utáni nyomokra! Ám ahelyett, hogy a telefon kicsengett volna, búgó hang jelezte, hogy a vonal foglalt.
– Doki foglalt!
– Akkor menj oda és várd meg az eredményeket! Várj csak! Én megyek oda! – Sámson már indult volna, ám mobilja csörgése megállította. – Tessék, itt Sámson! … Értem! … Azonnal indulok! Kösz doki!
Erősen csapta le a telefonkagylót, kabátja után nyúlt és csak ennyit mondott:
– Az áldozatnak hiányoznak a belei.