Az aranyhajú dadus néni

Bíborka reggel nagyon nehezen ébredt, az óvodába is rosszkedvűen ment hiába adta rá édesanyja a kedvenc csilivili pörgős rózsaszínű szoknyáját, kopogós rózsaszínű cipőjét és a hatalmas rózsaszínű muszlin maslit, ami pont úgy nézett ki, mint egy pillangó.

Amikor a csoport ajtajához értek, Bíborka keserves sírásra fakadt, édesanyja sehogy se tudta megvigasztalni. Egyszer csak megjelent az aranyhajú dadus néni, akinek úgy tündökölt a haja, mint égen a napsugár. Két karját nyújtotta a csöppség felé és csilingelő hangon hívta: – Gyere, Bíborka! – Ekkor ő is kinyújtotta két karját felé. Óvatosan átvette az apróságot anyukájától, aki aggódó tekintettel mondta kincsének, hogy:

– uzsonna után itt leszek, most én is megyek dolgozni. Érezd jól magad! – homlokára még rányomott egy cuppanóst, majd sietve távozott. Az aranyhajú dadus néni, akinek úgy tündökölt a haja, mint égen a napsugár óvatosan, gyengéden ringatni kezdte és halkan dúdolni kezdett egy édes dallamot. Hangja olyan volt, mint a lágy, szelíd szellő. Bíborka lassacskán megnyugodott és belemerült a játékba. Egyszer csak legkedvesebb barátnője is odament hozzá és együtt játszottak egész délelőtt és egész délután. Hamar elröpült a nap. Egyszer csak anya már ott is állt az ajtóban. Elköszöntek a csillogó szemű, kedves óvó nénitől és az aranyhajú dadus nénitől, akinek úgy tündökölt a haja, mint égen a napsugár. Örömmel ugrott édesanyja nyakába.

– De jó, hogy jöttél! Úgy vártalak!- mondta neki. Anya arcáról egy könnycsepp gördült le a földre, úgy megkönnyebbült.
– Minden rendben volt az óvodában? Jól érezted magad?
– Igen, nagyon!- mondta vidáman.