Az aranyszemű lány

Egy rákoktól nyüzsgő patak part szegletében, irsafák oltalmában, egy völgy mélyén húzódott meg egy kis falu a régmúlt időkben.
A völgy közepén emelkedő dombon egy szép kis fatemplom állt, amit még elődeik ácsoltak Isten dicsőségére, és István király parancsára. A kis falu a Templom-domb oldalában a patakig húzódott. Nagyvadakban – szarvasokban, őzekben, vaddisznókban – gazdag, erdőségek vették körül a települést, amikben bőségesen termett a gomba, vadgyümölcsök, és gyógynövények.
Jó élete volt a falu népének, mindenki asztalára került a patak rákjaiból, amikért csak bele kellett nyúlni a vízbe, a gombákból, bogyókból, vadakból – mindezt ingyen adta az erdő.
A nagyvadak feldolgozása a falubeli kaszap – húsmíves – dolga volt, akinek a hússzékére kerültek az elejtett állatok, ezeknek a bőrét a falucska szíjgyártója dolgozta fel szíjaknak, öveknek, nyergeknek, ruháknak és süvegeknek. A maradék bőrökből pedig egy ügyes kezű varga készítette a lábbeliket.
Volt agyagos is, aki edényeket fabrikált, fafaragó, kovácsoló, csontfaragó, ezek azonban nem csak ezzel foglalkoztak, ők is élték a falusiak mindennapi életét. Termeltek ezt-azt, az irtásokon a vincellérséggel is próbálkoztak a környező dombok napsütötte oldalain, hogy némi borocskájuk is legyen.
Mire megjelent évente egyszer az ispán, hogy a király részére az adót beszedje, a környező települések vásárain már összegyűltek a szükséges dénárok, de akinek ilyen nem volt, az terménnyel is befizethette az adót, amiket nagy társzekereken vittek a közeli királyi uradalomba, ahol aztán az országban állandóan mozgó királyi udvar a „körbejárás” során azt felélte.

A templomba időnként – szekéren – elhozták a Váci püspökség tulajdonában lévő kis szentélyorgonát, ilyenkor a falucska apraja nagyja, a csecsemőtől az aggastyánig, megjelent a muzsikás misén. Érkezett vele egy szerzetes is, aki az éppen ott miséző pap gregorián énekeit kísérte a hangszeren. Ebben az évben, kora tavasszal, azonban egy kis balszerencse történt az orgona megérkezésekor.
A haranglábon álló kis harangot túl korán szólaltatták meg a nagy esemény tiszteletére, a szekeret húzó egyik ökör megriadt, a szekér felborult, és bizony az orgona egyik sípja eltörött. A falubeli markos férfiak felemelték a súlyos hangszert, és bevitték a templomba, ahol a kísérő szerzetes szapora latin nyelvű lamentálásba fogott. Nem lehetett tudni, hogy imádkozott, vagy átkozódott, de amikor megszólaltatta a hangszert, csak a fejét ingatta, és intett, hogy tegyék csak vissza a szekérre, mert ezen így nem tud játszani.
Volt is egy kis kavarodás, egyesek nem átallottak káromkodni az Isten házában, szidva a harangozót, meg az ökröket. Az asszonynép elsírta magát a csalódottságtól, ami aztán a gyerekekre is ráragadt, és olyan hangzavar lett, hogy a szerzetes a fejét fogva kimenekült a kis templomból.
Csak a falu legidősebb embere, Bökény bátyó, aki a falu bírája is volt, őrizte meg a józan eszét, és egy nagyobbacska fiút elszalajtott a fafaragóért, mivel sehol nem látta őt a sokadalomban. Hamarosan meg is érkezett, a fontossága tudatától kipirult arcú gyerek nyomában, a fiatal Csegő mester, akinek az apja is meg a nagyapja is fafaragó volt.
Megszemlélte a törött sípot, és már készült is, hogy vállat vonva elhárítsa a javítás lehetőségét, amikor meglátta Piriskát aki őt figyelte.
Piriska volt a legszebb eladó lány a faluban, és Csegő mester nem volt közömbös iránta. Apja ura után letelt a gyászév, és házasulni készült. Lett is volna a hajadonok között olyan lány, aki szívesen elfogadta volna őt férjéül, de ő belebolondult Piriska aranyszemeibe, amik csak úgy világítottak a sűrű, nehéz fekete szempillák árnyékában. Piriska egyébként is gyönyörű lány volt, magas, barna bőrű, rengeteg fekete hajjal, vaskos derékkal, széles vállal, erős fehér fogakkal.
Már egy éve nem volt esküvő a faluban, mert minden legényember azt várta, kit választ férjéül Piriska. Majd utána is ráérnek házasodni a maradékból… A lány eddig rá sem hederített Csegő mesterre, most azonban rászegezte gyönyörű aranyszínű szemeit, és ettől a fiatal fafaragó úgy érezte, itt a lehetőség, hogy megnyerje Piriska szívét.
Amikor az orgonán lenyomta az első billentyűt, az erős hangra mindenki elcsendesedett. Az orgonát kísérő szerzetes pedig sebes léptekkel, kiabálva megjelent a templomban, azzal szándékkal, hogy az orgona maradékát megvédje Csegő mestertől.
Bökény bátyó egyetlen kis intésére a szerzetes csuháját elkapta a kaszap meg a kovácsoló – mind a ketten bivaly erős, hatalmas emberek – földhöz szögezték az apró termetű szerzetest, aki méltósága romjait megőrizve úgy tett, mintha saját jószántából maradna veszteg.
Csegő mester többször is végigpróbálta a törött síp melletti sípok hangzását, majd serényen bólogatni kezdett, amikor ráérzett milyen hangot adhatott a megsérült síp. Amikor Csegő mester nekiállt a sérült darabot kiszedni az orgonából, a szerzetes újra mocorogni kezdett, de a kovácsoló lazán rákönyökölt a vállára, amitől egyből elmúlt a fészkelődhetnékje.
Mindenki más áhítatosan nézte őt, ahogyan kifundálta hogyan lehet kiszedni a törött sípot, majd kivette a helyéről az orgonában maradt részét. Ő azonban csak Piriska aranyszemét látta.
A hóna alá fogta a kettétört sípot, és megindult a műhelye felé. A falubeliek meg szinte hipnotikusan követték őt lefelé a templom dombról, egészen a házáig, ott aztán elszabadult a hangzavar, amikor becsukta az orruk előtt a műhely ajtót.
Sokáig válogatott a kiszárított tölgyfa, bükk és fenyő falapok között. Mivel már mindegyik fafajtából készített furulyát, sípot, tudta mire számíthat a hangzásukban. Végül kiválasztotta a megfelelőnek gondolt lapokat, és igyekezett a törött orgonasíp hosszúságának és átmérőjének megfelelően összeállítani az újat. Egész délután, este és éjjel mécsvilágnál dolgozott a síp pótlásán. A legtöbbet a fa hangolódugóval küszködött. Vagy ötödjére sikerült úgy, ahogyan elképzelte.
Ahányszor lecsukódott a szeme a fáradtságtól, vagy kezdett kicsúszni a kezéből a szerszám, Piriska aranyszemeit idézte maga elé, szinte azok fényében végezte a munkáját.
Hajnalban már a templomban szerelte be az új sípot a szentélyorgonába. Ahogy próbálgatta a hangszínt, amit a hangolódugóval állított be, és finomított, megjelent az orgonakísérő szerzetes, összehúzott szemöldökkel nézte őt az első padsorból.
Amikor Csegő mester végzett a beállítással, intett neki, hogy jöjjön és próbálja ki.
A szerzetes olyan arccal kezdett orgonálni, mintha éretlen, savanyú almába harapott volna, de ahogy egymás után játszotta a liturgia dallamait kisimult az arca, végül elismerően bólintott Csegő mester felé.

A misére zsúfolásig megtelt a templom, szájról-szájra járt a faluban a nagy hír, hogy sikerült megjavítania az orgonát a fafaragónak. Nem marad el a muzsikás mise!
Amikor gyülekezett a falu népe, mindenki Csegő mester hátát lapogatta, de ő csak Piriskát várta. Amikor megjött a lány, s aranyszínű szemeivel ránézve elmosolyodott, a fiatal férfiből eltűnt a fáradtság, az álmosság, úgy érezte, hogy ez a pillantás, ez a mosoly minden fáradtságot és kínlódást megért.
Ettől a naptól kezdve bolondja lett a síp készítésnek.
Kreált sípot mindenféle fából – kicsit, nagyot, közepest, szépen szólót, madárként fütyülőt. Meg olyat is, aminek annyira magas volt a hangja, hogy emberi füllel hallani is alig lehetett, de amint megfújta a sípot, a tyúkok éktelen kárálásba, a kakasok harsány kukorékolásba kezdtek, csökevény szárnyaikkal verdesve szerettek volna az udvarokból kirepülni és messzire szállni. A disznók visítva ostromolták óljaik ajtaját, a lovak harsány nyihogással, a tehenek torkuk szakadtából bőgve próbálták köteleiket, béklyóikat elszakítani, s amelyiknek sikerült, az eltűnt a környező dombok erdeiben. Még a folyton rágó békés nyulak is sikításszerű hangokat hallatva próbáltak ketreceikből kitörni. A kutyák éktelen ugatásától minden falubeli perceken belül fejfájást kapott.
Nem is dicsekedett Csegő mester ezzel a síppal, csak bedobta az egyik ládába a műhelyében. Síp nélkül is fájt a feje eleget, mert Piriska nem omlott a karjaiba az orgona javítás dacára, továbbra is ugyanolyan távolságtartó volt vele is, mint minden falubeli legénnyel.
Már egyes öreg nénék azt kezdték suttogni, hogy talán boszorkány a lány, azokkal a farkasokra emlékeztető szemeivel, amikkel megbabonázza a férfiakat. Márpedig ezeknek a suttogásoknak nem lesz jó vége, ha valamelyik vándorpap fülébe jut, akik misézni jönnek a templomba – aggodalmaskodott magában a fafaragó.

Amikor összehívták a falubeliek tanácsát már a legrosszabbra számított. Egészen megkönnyebbült, hogy nem Piriskáról szólt a gyűlés, hanem az orgonát kísérő szerzetes miatt hívták össze.
A szerzetes nem jól beszélte a magyar nyelvet, ezért hozott magával egy másik testvért is, aki pont olyan sovány, toprongyos és megviselt volt, mint ő maga. Mind a ketten Vácról menekültek, és rémséges dolgokat meséltek az országba betört tatár népségről, akik az ott biztonságot kereső lakosokkal együtt felégették a vártemplomot és a püspöki udvartartás épületeit, kirabolták a gazdag püspöki székhelyet.
Elmondták, hogy a tatároknak ez még csak az előőrse volt, úgy hallották, hogy el akarják foglalni egész Magyarországot, s a király pedig már elmenekült külföldre.
Állítólag a tatárok már sok éve kémekkel hálózták be az országot, begyűjtöttek minden információt, ami a hadjáratukhoz szükséges. Minden településről tudnak mindent, az ispánt kísérő adószedők közül valók a kémeik. Mindent kifosztanak, mindenkit megölnek, a lányokat, asszonyokat megbecstelenítik, azután megölik, csak a szépeket viszik el magukkal, de azoknak még rosszabb sors jut, mintha megölnék őket.
Amikor a szerzetesek kifogytak a szavakból, pihenni tértek, a falubeliek meg tanakodni kezdtek, hogy most mit tegyenek. Menekülni! – Ez volt az első gondolatuk. Igen ám, de hová? Mi legyen az idősekkel, a gyerekekkel, a viselős nőkkel, a háziállatokkal? Merre mehetnének? Hiszen mindenütt ott nyüzsöghetnek a tatárok! Lehet, hogy pont a markukba szaladnak!
Mások szerint maradniuk kéne, az erdőben elrejtőzni.
Ezer meg ezer kérdésük volt, de válaszokat nem találtak rájuk. Minden nap összegyűltek, tanácskoztak. Végül a falu körüli dombokra, meg messzebb az utak felé, egymást váltó őrszemeket állítottak, akik Csegő mester által faragott sípokkal beszélgettek egymással, ami avatatlan füleknek csak madárcsicsergésnek hallatszott.
Egészen ősz végéig reménykedtek a falusiak, hogy őket elkerüli a tatárok támadása.
Kicsi falu, kevés ember, nem nagy értékek vannak itt, talán nem is éri meg a vesződséget a tatároknak, hogy ide jöjjenek, reménykedtek.
Egészen addig, amíg egyik nap megszólaltak a sípok, egymásnak felelgetve a dombok tetején, és jelezték, hogy egy sok száz főből álló tatár sereg tart Irsaszeg felé. Nagy volt a riadalom a faluban, hogy mégis megtörténik velük is az, amitől mindenki rettegett. Hogy tudnák ők visszaverni, elrettenteni a kegyetlen tatárokat, akiket még a magyar seregek sem tudtak legyőzni.
Csegő mester elkezdte összepakolni a műhelyéből a szerszámokat, neki nincs se felesége, se gyerekei, a szülei meghaltak már, azt a pár állatot meg szélnek ereszti, amije van. Megpróbál eljutni Komáromba, úgy mondják, hogy az még magyar kézen van.
Egyszer csak pakolászás közben a kezébe került a síp, amitől megbolondultak az állatok.
Próbaképpen belefújt, erősen, hosszasan, és már kezdődött is az iszonyú hangzavar, a falu minden állata torkaszakadtából tiltakozott a síp hangja ellen.
Gyorsan összehívta a falutanácsot, és nekik is bemutatta mit tud a sípja. Egy kis remény csillant fel, hogy mégis meg tudják védeni a falujukat. Csegő mester csak faragott, csak faragott a következő napon, elkészített annyi sípot, amennyit csak bírt. A falubeli állatokat jól bezárták, megkötötték, mert minden darabot rajtuk próbáltak ki. Ha elkezdték az őrjöngést, akkor jó volt a síp, ha csendben maradtak, akkor nem ért semmit.
Hamarosan olyan közel értek a tatár csapatok a völgyhöz, hogy abba kellett hagyni a síp gyártást, és az elkészülteket használatba kellett venni.
A férfiak az út melletti dombok tetején elbújva várták a tatárokat, és amikor feltűntek, elkezdték fújni a sípjaikat.
A tatárok alacsony, mokány lovai megtorpantak a hangra, igyekeztek visszafelé hátrálni, de nyomták őket előre a mögöttük jövők, így oldalra próbáltak kitörni, valósággal megvadultak, lovasaik nem tudták irányítani őket, sokan még a lovukon sem bírtak megmaradni. Néhány óráig eltartott a tehetetlen kapkodás, a lovak furcsa viselkedését azonban nem sikerült megfékezni, végül menekülőre fogták a dolgot. Soha többé nem tértek vissza, dzsinnek, démonok hazájának tartották ezeket az erdőket.
Csegő mester két napig aludt a tatárok visszaverése után, aztán megfürdött a Rákos-patakban, felvette a legjobb ruháját, és megkérte Piriskát, hogy legyen az asszonya. Az aranyszemű lány már nem a kis vékony, félénk fafaragót látta maga előtt állni, hanem a falu hősét.
Miután ők egybekeltek, egyfolytában esküvőre harangoztak a következő hetekben, mert a többi legény is megnősült.
Az adószedőket mély megvetés kíséri azóta is, bár már senki sem emlékszik rá, hogy miért és hogyan kezdődött.