Az arc és a tükör

Mindig nagy derültséget okozott a társaságban, amikor előadtam halálom történetét. Most sem volt másképp. Nyolcan ültünk a szobában, négy lány, három srác és jómagam. Vegyes társaság. Volt köztünk mérnök, buszvezető, üzletember, pincérnő és fodrász, a többire nem emlékszem. Kuki, a házigazda nem győzte hordani a söröket, a júliusi hőségnek köszönhetően. Senki se tudta, hol ragadt rá ez a hülye név, de még a saját anyja is így hívta. Akadtak olyanok is, akik nem ismerték a valódi nevét.
És persze ott volt Angela. Őt először láttam. Nem tudtam róla mást, csak azt, hogy csinos, kitűnő izléssel öltözködik, a kihívótól egy kategóriával lejjebb. Nem mondhattam nagyon szépnek, de tüzes pillantásában volt valami elbűvölő. Ő is kiszúrt engem, már az első pillanattól kezdve, és az este folyamán többször felejtette rajtam a tekintetét. Ez nem zavart külösképp, az utóbbi időben megszoktam a kompániánk újdonsült tagjaitól.
Szóval, Kuki unszolására sokadszor belekezdtem a jól ismert sztoriba.

– Pont egy ilyen meleg nyári este volt. Kukinál gyűltünk össze, mert a születésnapját ünnepelte. Nem tehetett arról, hogy éppen 13-án született, ráadásul pénteken. Most is ilyen dátumot mutatott a kalendárium.
A kis lakás zsúfolásig tele volt vendékekkel, ugyanúgy vegyesen, ahogy most. Szerintem olyanok is bejöttek, akiket Kuki nem hívott meg, de ez őt nem érdekelte. Felőle bejöhetett a részeges csavargótól az elnökig bárki. Ételben, italban nem volt korlátozás, fogyaszthattunk amennyit bírtunk és nem szégyeltünk. Emelkedett volt a hangulat, üvöltött a zene, és ordítva kellett beszélnünk, hogy értsük egymás szavát.
Hogy mit ittam, nem emlékszem. Bizonyára mindent, burbont, pezsgőt, sört, vodkát. Éjfél körül már torkig voltam, szó szoros értelemben. Fájt a fejem a zenétől és az elfogyasztott alkoholmennyiségtől. El sem búcsúzva a társaságtól – úgysem reagált volna senki – letámolyogtam a lépcsőn. Lenn az utcán hűvösebb volt, ami egy kicsit felüdített. Először arra gondoltam, megnézem a rókát a bokor mögött, de arra az elhatározásra jutottam, hogy kár lenne a sok márkás piáért. Nagyokat szippantottam a városi levegőből, kezdtem jobban lenni. Előkerestem a zsebemből a kocsikulcsot. A jellegzetes pikk-pikk után beszálltam. A kagylóülésben ismét forogni kezdett velem a világ. Mozdulatlanul ültem néhány percig, majd beindítottam a Porsche motorját. Maximumra tekertem a légkondi szabályzóját, a jéghideg levegőözön az arcomba csapott. Sebességbe tettem a kocsit, majd lassan kikanyarodtam a főútra. Harmincas tempóban araszoltam hazafelé, remélve, hogy nem lát meg egy rendőr, akinek a csigamenet tűnt volna fel ennél a gépcsodánál. „Húsz kilométer hazáig, csak lassan” – gondoltam.
Amire kiértem a városból jobban lettem. Teljesen üres volt előttem az országút. Beleléptem a gázba. Fél szemmel figyeltem, amint a sebességmérő mutatója felkúszik a kétszázas szám felé. Pár perc és otthon vagyok. Benyomtam egy rock cd-t, és élveztem a száguldást az üres országúton.
A fene tudja, honnan került elém az a munkagép. Egyszerre csak ott volt a semmiből. Óriási és nehéz. Elfoglalta az egész úttestet. Beletapostam a fékbe, de későn. Mint egy lassított filmen láttam, hogyan gyűrődik papírként a kocsim orra. Lassan fúrta be magát a munkagép alá. A fekete-sárga csíkos fémtömeg közeledett az arcom felé. A biztonsági öv belevágódott a testembe, hallottam, hogy roppan a bordám. Nem éreztem fájdalmat. A szélvédő beszakadt. Orromban még éreztem a gép olajszagát. Egészen közelről. Reccsent az állkapcsom. Nem is olyan hangosan. A koponyám péppé kenődött a fém-, üveg- és műanyagkavalkádban. A nyakcsigolyám elpattant, mint egy gyufaszál. A felcsapó lángokat már csak valahonnan, igen messziről láttam.
Sötét volt. Tudtam, hogy meghaltam. Vártam az alagutat és a fényt a végén, de semmi. Az angyalok harsonája is elmaradt. Azt sem tudtam hol vagyok, nem éreztem a testemet. Csak a sötétség és semmi más.

Körbefuttattam a tekintetem a társaságon. Mindenki vihogott az orra alatt, kivéve Angelát. Sápadtan ült a helyén, mint aki elfelejtett levegőt venni. A többiek lopva figyelték.
– És azután mi történt? – kérdezte halkan, remegő hangon.
A többiekből kirobbant a röhögés. Kuki a térdét csapkodta, vörös fejjel. A söre is kiömlött.
– Semmi – válaszoltam. – Otthon ébredtem az ágyamban. Másnap átjöttem Kukihoz, és elpusztítottuk a maradék piát.
Angela összehúzott szemmel nézett ránk.
– Szemetek – mondta. De nem haragosan.
Kimentem a fürdőszobába leöblíteni az arcomat. Ahogy csorgattam a vizet, halk lépteket hallottam magam mögött. Angela. Felegyenesedtem, és hátranéztem. Ott állt mögöttem, és sikított. Kimeredt szemekkel és tenyerébe mélyesztett körmeivel. A falitükör felé fordultam, és mindent megértettem. Hát persze, egy kísértetnek nincs tükörképe.