Az azkabani fogoly

Nagy, komor épület, távol a civilizációtól, mely örökké a halál sugallatát árasztja. Fekete falai körül fekete alakok mászkálnak, bent halál, félelem, rettegés.
A sötét folyosók egyikének végén tömör vasajtó, mögötte halottsápadt, csontsovány férfi ültt komoran, mozdulatlanul. Az életet már csak a tudat tartotta benne, hogy ártatlan, és a kényszerérzet, hogy segítenie kell keresztfiának.
Köpenysuhogás hallatszott a folyosóról. A férfi már nem is foglalkozott vele .Tudta, egy dementor az. Eleinte rettegett tőlük, de az évek során megtanult passzív maradni jelenlétükre. Csikorogva nyílt a zár, de úgy tett, mintha nem is hallaná. A dementor besuhant a cellába, hörgő hangot hallatva, a rettegést szagával maga körül. Megállt a férfi előtt ,akit akaratlanul is keserű emlékek támadtak meg; Peter Pettigrew árulása, az ő elfogatása, Lily és James halála…De mindez nem tartott sokáig. A dementor csalódottan távozott. Az a csekély életkedv, amit a rabtól szerzett, korántsem csillapította éhségét.
A férfi kibámult a rácsos ablakon. Telihold volt, de nem sok látszott belőle; a holdkorongot eltakarták a szálldosó dementorok.
A dementor utószele még kísértett. A férfi behunyta a szemét. Nem aludt, nem, egy ilyen helyen nem lehet csak úgy elaludni… nem; emlékezett… Emlékezetében feltűnt egy utca, egy zsúfolt utca. Mindenütt siető emberek, senki nem foglalkozott a két, gyűlölettől sugárzó arcú férfival. Emberek kerülgették őket, néha közöttük is elhaladtak néhányan, de mintha észre se vették volna.
-Peter! – kiáltotta egyikük, egy csinos arcú, fekete hajú alak. Szája remegett az undortól és indulattól. – Elárultad Lilyt és Jamest! Mit képzeltél, hogy el tudsz bújni előlem? Hogy nem kutatlak fel akár az életem árán is? Hogy nem állok bosszút két ártatlan ember haláláért? Mindvégig bíztak benned, te mocsok áruló!
-Sirius…- nyögte a Peter nevű, szánalmat keltő férfi. – Én nem akartam ezt! Kényszerített rá! Nem akartam…
Sirius megvetően köpött egyet.
-Hazudsz, féreg!
Hirtelen mozdulattal a melegítője zsebébe nyúlt, és előhúzta pálcáját.
-Számodra itt a vég, Pettigrew!-sziszegte,és Peterre szegezte a pálcát.
-Tévedsz, Sirius.- mondta Pettigrew fejcsóválva. -Sajnálom, komolyan…
Sirius felkiáltott:”Avada…”
De elkésett. Peter átváltozott, de előtte még elmormolt egy varázsigét. A hatás bámulatos volt; az utca egyszerűen felrobbant. Mindenütt emberi testrészek, halálsikolyok, hörgés, borzalom, halál…
Sirius döbbenten nézett körül. Hirtelen nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Igen, ez Peter módszere. Szánalmas és aljas. Mint ő maga.
Az emlék itt véget ért. Sirius tehetetlen dühöt érzett még most is, 12 évvel a történtek után.
Az évek megtörték, de a bosszúvágya nem lankadt. Pettigrew meg fog halni. Az ő kezétől.
Siriusban feltámadt egy reménysugár. Talán most… talán most jött el az idő. Tovább nem halogathatja. Átváltozott, és várt. Az órák teltek, de nem mozdult. Aztán suhogás hallatszott a folyosóról és az ajtó kitárult. A fekete kutya nekilendült, és kitört szűk cellájából. A dementor csak az ürességet érzékelte, amit felfoghatott a férfi halálaként is. Észre fogják venni az eltűnésést, de egyelőre csak időt akart nyerni.
A kutya végigszaladt a folyosón. Az ösztöneire hagyatkozott. A dementorok nem érzékelték a jelenlétét. És a kutya addig szaladt, míg ki nem ért a szabadba.
Hihetetlen érzés volt. Annyi év bezártság után újra szabadon! Beleszagolt a levegőbe; csípős, sós tengeri levegő volt. Tudta, úsznia kell. Rettentően sokat. De nem hátrált meg. Belevetette magát a vízbe, és elindult…