T. Clever-nek…
Édesapám szerény, jóhiszemű ember a mai napig. Dolgos keze munkáját dicséri a nagy ház, és a nagy kert is ahol felcseperedtünk. Emlékszem, fivéremmel nagyon sokat játszottunk a végtelennek tűnő kertben, majd vártuk, hogy édesanyánk vacsorázni hívjon minket. A közös étkezés a mi családunkban szent és meghitt dolog volt. Édesapám, olyankor mindig elmondta az asztali áldást, és édesanyánk szedett ételt mindenkinek.
Apánk, soha nem ült le az asztalhoz kedvenc karórája nélkül, amit anyánktól kapott. Nagy becsben tartotta. Elegáns óra volt ugyan, de az igazi érték a hátlapjába volt vésve: "Szerető feleségedtől, az első találkozásunk emlékére!"
Amikor nem viselte az órát, akkor az íróasztala fiókjában tartotta egy kis aranyozott dobozban. Mi nem léphettünk a dolgozó-szobába. Ki lettünk tiltva, mert fivérem kedvenc nyula beszaladt oda és alaposan bepiszkított. Szép évek voltak, de a gyermekkor hamar véget ér. Egyszer csak elkezdtünk felnőni. Én külföldre mentem mérnöki-egyetemre, bátyám otthon maradt a szüleinkkel. A hippi-korszak befolyására eltökélt szándéka lett, hogy író lesz vagy bárzongorista. Ennek értelmiségi szüleink egyáltalán nem örültek. Fivéremet annyira magával ragadta ez a pacifista életmód, hogy semmiből nem volt hajlandó kivenni a részét. Nem akart csinálni semmit! Csak a léhaság, a szórakozás, és az italozás töltötte ki minden idejét.
A hírek akkoriban nehezebben terjedtek a nagyvilágban, mint mostanság. Ritkán kaptam híreket itthonról. A hírek rosszak voltak és arra késztettek, hogy haza jöjjek: Édesanyánk elhunyt! Itt hagyott minket örökre, és ezzel minden megváltozott! Elmaradtak a közös étkezések. Apánk alig jött ki a dolgozó-szobából, nem vette fel a karórát, és nem mondott asztali áldást. Édesapánk megroppant, és a lelke haldoklani kezdett.
Fivérem általában a teraszon ült félrészeg állapotban, és puskával lövöldözte a saját nyulait. Mellette üres üvegek, cigaretta csikkek hevertek szétszórva a földön.
Eljött a vacsora ideje, de senki nem szólított minket asztalhoz. Elindultam a dolgozó szoba felé, oda ahova eddig nem léphettünk be. Az ajtó nyitva volt, most beléptem. Sokkal kisebb volt mint gyerekkori emlékeimben. Az ablakból láttam apánkat, amint ült a padon és az égboltot kémlelte. Mintha azt remélné, ott majd viszontláthatja anyánkat akkor, amikor eljön az ideje.
Az íróasztalhoz mentem, kihúztam a fiókot. Felnyitottam azt a kis aranyozott dobozt, és bele tettem egy órát. Egy karórát, amit a városi zálogház kirakatában láttam meg. Azt az órát, ami annyira elegáns volt és a hátlapjára ez volt gravírozva:
"Szerető feleségedtől, az első találkozásunk emlékére!"
Sid Clever