Az elengedés

Az ember élete során egy-két alkalommal megérik a felismerésre, hogy egyes egyedül van. Egyedül, akkor is, ha ezren nyüzsögnek körülötte. Egyedül és legbenső énje elszigetelten csak az övé, mint ahogy egyedül jött úgyis távozik ebből a világból.
Ez akár egy sötét felismerés is lehetne, de mire letisztul és megszületik ez a megállapítás, akkorra már minden más leülepszik, ami régebben olyan zavarossá tette az egész gondolatmenetet.
Ez az elengedéssel párosul. Az elengedés, ami nem csak személyekhez köthető, hanem mindenhez, ami lesarkította az eddigi életet.
Ha eljut idáig, rájön már nincsenek vágyai. És mindent olyan egyszerűen, begyakoroltan kezel, mintha ez örökölt képessége lenne. Felismeri, ha megszabadul vágyaitól semmivel sem lesz szegényebb vagy erőtlenebb, egyszerűen csak olyan, mintha pucéran lebegne a víz felszínén.
Hogyan lehet elszigetelten mégis eggyé válva a mindenséggel harmóniában élni? Talán éppen úgy, hogy már nem remél külső harmóniát. Elfogad, és nem köti személyekhez, tárgyakhoz, élethelyzetekhez belső boldogságát, és nem retteg csalódástól, megszégyenüléstől, veszteségtől. Van ebben valami isteni csodálatos erő. Bár azt hiszem, nem feltétlenül csak erőből kell táplálkozni. Épp úgy szükség van a gyengeségre, sérülékenységre is, hogy kialakuljon ez belső védelmi rendszer, ami behálózza és egészségessé teszi egyéniségünket.
Manapság egyre többen foglalkoznak a belső béke keresésével, a boldogság kutatásával, és technikákat ajánlanak, hogyan tudjuk azt magunkban létrehozni és egyenletes adagokban fogyasztani. Fogyasztó társadalom vagyunk, ez erre is érvényes. Furcsa, hiszen valójában a körülmények, akár adottak is lehetnének és adottak is, mégis ott a kérdés, mi az, ami meghozza a belső harmóniát.
Amikor az ember kutat, akkor újra lázas kamasz lesz, és hányszor felteszi a kérdést, még akkor is, ha stabil talajon van, hogy miért, és mi célja a létnek. Erre sem kamaszként sem felnőttként sem kap olyan feleletet, ami feloldozná az érthetetlenséget és olyan magyarázatot kapna, ami számára kézenfekvő.
Kapaszkodókat keres. Ez lehet vagyon, társ, gyermek, barát, szórakozás, de nincs közte egy sem, ami nem csúszhatna ki a kezéből egy másodperc alatt. Akkor kezd hinni és fohászkodni, vagy akkor kezd gyűlölködni, és igazából mind egy-egy kapaszkodó.
Ha az élet egy batyu lenne, az csak növekedne az évek során, és egyszerű lenne letenni, vagy kicserélni valami könnyebbel. Az egyén életének terhei, mértékegységgel nem mérhető és nem is gyömöszölhető bele, csak abba, ami szintén nem látható; a lelkébe, a szellemébe, oly mindegy, hogyan nevezzük. Két évszám között cipeli, tömködi, szelektálja, óvja, és néha gyűlöli.
Az elengedés pozitív következménye az elfogadás. Továbbra is válasz nélkül. Elfogadja, már nem fér több batyujába, vagy ha üres maradt eddig, akkor is ezen az úton csak az övé. És megy tovább….