Az élet értelme

A nyár a kalandozások ideje. Fiatal vagy, még alig húszéves, fogod a hátizsákodat, szerzel valahonnan egy kis pénzt, és a szerelmeddel elindultok gyalog, autóstoppal vagy éppen vonattal, ha az úti cél úgy kívánja.
Ötven évvel ezelőtt a Balaton melletti kisebb-nagyobb vasútállomásokon a „zimmer-freiosok” türelmetlenül várták a vonatról lekászálódó utasokat. Volt köztük piros arcú, pocakos, szíves látást sugalló gazdaember, jóságos kinézetű, otthonkás öreg néne, vércsetekintetű, ragadozó madárhoz hasonló, szikár úriember. Mindannyian igyekeztek megkörnyékezni a kijárat felé haladók közül az általuk kiszemelt egyént. Addig sündörögtek, míg a közelébe nem kerültek, akkor szemérmesen a fülébe súgták:
− Van kiadó szobám…
− Vízközeli…
− Reggelivel…
− Teljes ellátás…
Az utasok nagy része azonban rájuk sem fütyült. Megmarkolva bőröndjeiket, asszonyt, gyereket maguk előtt terelve elindultak a vállalati üdülők felé, hogy jól megérdemelt két hetüket teljes kényelemben és semmittevésben töltsék. Aztán kezdtek eltünedezni a légydongásos váróteremben maguk körül bizonytalanul körbepislogó jóemberek is. Többnyire magányosak voltak, sportszatyrokkal a kezükben. Őket sikerült becserkészniük a „zimmerfreiosoknak”. Az állomás előtt parkoló Trabantjukba, Wartburgjukba tessékelték be az illetőt. Ha a vendég nem értett magyarul, szapora „bitte” „bitte” közepette rakták be a poggyászukat a csomagtartóba. Aztán körbenéztek, ki látta, ki nem látta a műveletet, és elindultak a szálláshely felé.
Úgy nézett ki, hogy a hátizsákos fiatalember és a barátnője hoppon maradnak. Ám, ahogy kibizonytalankodtak az állomás épületéből, elébük kanyarodott egy izzadt képű, meghatározhatatlan korú, biciklis férfiember.
− Látom, sátorozni akarnak.
− Igen. Csak nem tudjuk, merre van itt a kemping. Ha megmondaná…
− Nehogy mán, öcsém! Még hogy kemping! Ellopnák ott mindenüket. Nálam, a házban ugyan minden szoba foglalt már, de az udvaron van hely bőven sátorozni.
− És mennyibe kerülne három éjszakára?
− Megegyezünk, csak jöjjenek utánam. Majd lassan megyek a biciklivel. nem kell, hogy mindenki lássa, hogy hozzám jönnek. Tudják, annyi itt az irigy, rosszindulatú szomszéd.
A ház nagy volt, szép sárgára bepucolva, mint a déli nap. Az udvar tujákkal, virágokkal, bokrokkal beültetve, a fű lenyírva. Az épület mögött két fabódé állt. A kisebbik az udvari WC volt, a nagyobb valami fészerféle.
− Na, ott a kút mellett letáborozhatnak – igazította el őket a gazda, és a biciklit betolta a nagyobbik bódéba. – Osztán, ha valaki kérdezi, maga az unokaöcsém, a kisjány meg a menyasszonya. Értik, ugye? Ha valamire szükségük van, csak kopogjanak a bódé ajtaján.
A fiatalember nagy szemeket meresztett:
− Ott?
− Ott. Mondtam, hogy a házban minden szoba ki van adva. Én meg kiköltöztem ide, csak takarítani járok be. Az asszony is itt töltött minden nyarat ebben a fabódéban, míg élt. Gyerek meg nincs. Jó e nekem. He-he-he.
A fiatalok felállították a sátrat, elhelyezkedtek benne. A kútnál lemosták az út porát, enni kezdték a magukkal hozott felvágottas kenyeret. A lány a fiúhoz fordult:
− Te érted ezt? Szép, nagy háza van, sok szobával, ő meg kinn lakik egy ócska sufniban. Se kutyája, se macskája. Mi értelme van így az életének?
Ötven évvel később egy idős házaspár bóklászott a Süllő utcában, a 21-es számot keresték. Először elmentek mellette, a házszám nem látszott, benőtte valami folyondár. Az egykor gondozott udvart felverte a gaz. A ház lakatlannak tűnt, itt-ott hullt róla a vakolat. Az egész portán nyoma sem volt életnek.
− Látod, szívem, hát itt van a válasz az ötven évvel ezelőtti kérdésedre – mondta a férfi a feleségének. Egy ideig még ott álldogáltak, hátha meglátják a kutat, ahol egykori sátorhelyük volt.