Az élet halála II.

– Itt vagyunk lányom, nézz ki ezen az ablakon!

Már meg sem lepődtem rajta, hogy a semmi közepén, hogy lehet egy ablak, tettem, amit mondott. Lenéztem és láttam egy mentőautót, rendőröket és a hatalmas tömeget.

– Ott egy baleset történt! – fordultam felé riadtan.
– Nem ismered a földön fekvőt? – kérdezte.
– Nem, de most ez kit érdekel? Mentsd meg, te vagy az Isten!
– Nézd meg jobban!
– Jó, megnézem. – válaszoltam ingerülten.

Kétségbeesetten meredtem a véres zebrára, amin keresztben feküdt egy női alak. Úgy hevert ott, mint egy rongybaba, kicsavarodott lábakkal és kezekkel. Nem sokkal távolabb az egyik rendőr vállán egy másik nő zokogott. Az emberek bámészkodtak, telefonáltak, cigarettáztak. Némelyikük arca közömbös volt, másoké égett a rémülettől. Miközben arra gondoltam, hogy nem szívesen lennék az áldozat helyében, feltűnt, hogy ismerős a környék. A cukrászda, ahol nagyon gyakran megfordulok, a könyves bolt, ahol két napja jártam. Közben, ahogy próbáltam összeilleszteni a képkockákat, az egyik mentős megfordította az élettelen testet. Pár másodperc alatt elmondtam néhány Miatyánkot, és nagyon bíztam benne, hogy nem valamelyik rokonom, vagy barátom fog visszaköszönni. A vérrel telített arc tulajdonosát nehezen ismertem fel, de aztán mikor sikerült, szívből szóltam…

– B….a meg, az én vagyok! – kiáltottam.
– Látom, rájöttél.
– De, hogy? És ha ott vagyok, akkor, hogy lehetek itt? Nem mondod komolyan, hogy meghaltam? – fordultam felé.
– A jó hír az, hogy még nem. A rossz, hogy megfogsz.
– Mi van? Ezt nem teheted velem! – közben újra kinéztem az ablakon.
– Erről nem én döntök. – jelentette ki nyugodtan.
– Már, hogy a fészkes fenébe ne te döntenél! – kaptam mindkét kezemmel a fejemhez.
– Az életeket nem én veszem el, én csak gondoskodom az ide kerültek lelkének megnyugvásáról és az életben maradtak vigasztalásáról.
– Nem hiszem el! – rontottam rá.
– Mindig is hitetlen voltál, magadban sem hittél és bennem sem.
– Ez most valami büntetés az eddigi életemért? – ellenkeztem.
– Emlékszel, amikor saját kezűleg akartál végezni magaddal? Amikor nem becsülted meg az életed? Amikor nem bántad volna, ha egy reggel holtan találnak rád?
– Az már régen volt. Már megváltoztak a dolgok és rendbe tettem az életem.
– Amikor ostoroztad magad a kinézeted miatt? Amikor úgy büntetted magad, ahogy más a saját ellenségeit sem szokta?
– Most már fejezd be! Elég legyen! Mondtam, már más ember vagyok!
– Tudom, de voltál olyan is.
– Már nem vagyok!
– Már nem is leszel!

Újra felé fordultam és megjelentek mögötte a szürke alakok. Végignéztem magamon és láttam, hogy a lábam kezd színt váltani. Akkor értettem meg, hogy élet-halál között lebegek, ez nem álom és, hogy az általam látott üres képkeret engem vár. Meg fogok halni, hogy meg kell halnom… azért nem láttak nagyapámék, mert még nem tartozom közéjük, de amint szürkeségbe burkolózom, észre fognak venni. Nem lesz többé életem, nem lesz többé semmim…