Az élet halála III.

Évekkel ezelőtt, meg sem tudom számolni, hányszor álmodoztam arról, hogy meghalok. Nem sajnáltam volna senkit és semmit itt hagyni. Azt szerettem volna, hogy vesszek a semmibe, ne emlékezzenek rám és senkinek se hiányozzon egy rettenetes és szörnyű baklövés: én. Fel sem tudom fogni, hogy már csak pár perc és megszűnök létezni, de az is lehet, hogy ezek nem is percek, csak másodpercek, vagy azok töredékei. Én nem mehetek még el, szeretek élni! Mi lesz a családommal, Balázzsal és a munkámmal?! Ilyen nincs, hogy a rengeteg munka és energia, amit évek óta a mindennapjaimba fektettem, semmivé lesz, ilyen hamar. Hosszas csalódások után, végre megtaláltam a másik felem, a társam, a számomra igazi, nagybetűs férfit és ennyi? Komolyan ennyi? Egy év? Egyetlen röpke év? Mennyi minden várhatna még rám és egy sz.rházi, felelőtlen senki miatt -aki nem tudja megkülönböztetni a zöldet a pirostól- most mindent elveszítek. El sem tudtam búcsúzni tőlük, annyi mindent el akartam mondani még nekik, amire eddig nem volt idő… vagy csak én nem szakítottam rá… mekkora marha vagyok… de ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor jobban kimutattam volna az érzéseim, de tényleg. Ezek a gondolatok szántották a még működő elmémet, miközben visszavánszorogtam az ablakhoz. Nekinyomtam a homlokom az üvegnek és behunytam a szemem. Miért? Miért? Miért? Ökölbe szorított kézzel csaptam az üveglapra, ami a dühöngő indulat hatására kitört, én meg kizuhantam rajta, egyenesen bele a langyos vértócsába. Ott feküdtem a testem mellett, arcommal az aszfaltot simogatva.

– Búcsúzz el! Már nem sok időd van! -hangzott fentről.
– De miért pont magamtól? -kérdeztem vissza, de erre már nem jött válasz.

Tudtam, hogy senki nem lát, hisz egy ilyen esést, nem lehetett volna, nem észrevenni. Ha ezt látta volna egy filmes, tuti felkért volna kaszkadőrnek, valami jóféle akciófilmbe. Szóval, kezdett tudatosulni bennem, hogy jobb lesz, ha elfogadom, hogy ez a sorsom és belenyugszom abba, ami történni fog. Magam mellé térdeltem és fürkésztem az arcom, majd végig néztem a testemen. Rájöttem, hogy nem is vagyok kövér és csúnya sem, bár véres volt az arcom és a hajam is, de még sosem láttam magam ennyire szépnek, mint most. Közelebb hajoltam és észrevettem, hogy mosoly bujkál a vérfoltok mögött. Arckifejezésem nem tükrözött rémületet vagy félelmet, inkább nyugodt volt és békés. A testem már elfogadta a halál gondolatát, de a lelkem még hánykolódott az élet utolsó pár cseppjében. Meg akartam fogni a kezem, de ahogy nyúltam felé, megláttam a jegygyűrűt és hirtelen ledermedtem. Lepergett előttem az egy évünk minden másodperce, magamon éreztem Balázs minden ölelést, hallottam minden szerelmes szavát. Közben előkerült a hordágy és már tuszkolták is befelé a testem a mentőautóba. Csak térdeltem és néztem a mentősök után. Vártam, hogy felkiáltson az egyikük, hogy kutya baja és mindenki örömzáporban törjön ki, de ehelyett, csak a kocsi egyik szárnyának csapódását hallottam. Életem utolsó pillanataiban nem hagyhattam magam egyedül, beugrottam a fehér-piros dobozba és megfogtam végül azt a kezet. Ahogy a két kéz egymáson pihent, láttam, hogy a szürkülés már elérte a kézfejem is, és halad felfelé. A mentőautó hevesen szirénázott, hátha még idejében beér a kórházba. Úgy gubbasztottam a testem mellett, mintha valamelyik rokonomat kísérném. Elkezdett folyni a könnyem, nem bírtam tovább, sirattam magam…

Hol az a lány, aki eddig mindennel megküzdött? Aki, a lehetetlen helyzetekből is megtalálta a kiutat? Aki, nem a legszerencsésebb körülmények között született és nevelkedett, mégis harcolt, még ha kegyetlenül nehéz volt is. Hol van az ember, aki 22 év után változtatott az életén, akinek volt elég bátorsága új életet kezdeni. Aki, a legnagyobb csapás idején sem hagyta el magát. Hiába üvöltöttem zokogva kérdéseimet, csak feküdtem az ágyon mozdulatlanul, várva a halált. Szerettem volna megrángatni magam, hogy gyerünk, kelj fel és folytasd az utad! Menj, nevettess meg másokat, tegyél jót és alkoss! Hallod?! Állj már fel, rajta, mi lesz már?! De hiába erőszakoskodtam, semmi sem történt. Majd hirtelen újra az ablakon keresztül szemléltem a száguldó autót.

Mögém gyűltek a szürkés alakok, a Mindenható mellettem állt és megfogta a vállam. A sziréna kezdett halkulni, majd teljesen elhallgatott, már a kék-piros fények sem villogtak, nem volt miért sietni tovább. A tömeg felé fordultam és láttam, hogy mosolyognak rám. Molly felugrott a térdemre és 10 év után is kutyához méltó szeretettel üdvözölt, mint régen, amikor iskolából hazaérve beléptem a kapun. Kissé lehajoltam hozzá és megsimogattam a göndör-fürtös buksiját.

– De jó, hogy újra találkozunk drága kiskutyám! –néztem rá mosolyogva.