Az első

Csak nézzük egymást.

Látjuk a másik szemében a vágyakozást, a mindent felőrlő szenvedélyt. Megérint, felperzsel engem. Tétova mozdulatokkal fedezzük fel egymást. Gyengéden, óvatosan haladok, centiről centire, apránként tapasztalva ki, mi hozza lázba őt. Érzem, ahogy megremeg, és szorosabbra vonja ölelését, hát én is ölelem. Apró csókokkal borítom el, végigsiklok nyaka kecses ívén, az arcán, végül rátalálnak ajkaira kutató ajkaim. Felsóhajt, és már nem akar menekülni. Szerelmem minden morzsáját átadom neki, éreztetni akarom vele, mennyire fontos nekem. Viszonozza. Teste aprókat mozdul, mikor olyan pontot simítok meg, ahol ilyenkor érzékenyebb. "Nagyon szeretlek", suttogja, és én elhiszem. "Én is", felelem, "csak a tiéd vagyok". Még inkább simogatom, csókolom, ölelem, és tudom, mekkora örömöt okozok neki. Nem is kell most több.

Aztán kigabalyodunk egymásból. A csók még mindig tart, miközben gyengéden hanyatt fektetem őt. Megint csak lassan, óvatosan, nem szabad kapkodni, sietni, a világ minden ideje a miénk. Lassan megszabadulunk minden ruhánktól. "Kérlek, még ne", mondja. "Ne félj, édes", mondom neki, "ne félj, én vigyázok rád". "Tudom", feleli, és elmosolyodik. Már felszabadultabb, láthatóan megnyugtatja, amit mondtam. Most már önfeledten simogat, csókol, szenvedélyesen, mert tudja, hogy nem teszek semmi olyat, amit ő nem akar. Ölel, szorít, vezeti a kezemet, hol simogassam, miközben ő is lágyan puszilgatja az ajkamat, nyakamat, simogatja a hátam és az oldalam. Szeretlek, annyira szeretlek, suttogja most már folyamatosan, közben sóhajtozik és reszket. Nem fél és nem fázik. Izgatott. Ugyanaz az izgatottság önti el most, mint engem. Birtokolni akarjuk egymást, birtokolni és szolgálni, minden alázatunkkal. Mindketten érezzük, már nem bírjuk sokáig, érezni akarjuk a másik bőrét a miénkhez simulva.

Aztán megtörténik. Kezével finoman irányít, vezet, és már nem tart vissza, mindinkább biztat, tegyem csak meg, törjem meg ezt a néma ellenállást. És a kedvéért ezt is megteszem. Először csak óvatosan, lassan, de egyre biztosabban érezzük, hogy egymásba olvadunk, eggyé válunk, testünk minden mozdulatra reagál, reszketünk és húzzuk, húzzuk egymást egyre magasabbra, egyre feljebb, mikor már csak egy dologra gondolunk: minél nagyobb örömet szerezni a másiknak. Feszülünk, mint valami rugó, szenvedélyesen, szinte már őrülten öleljük, csókoljuk egymást, simogatom, masszírozom, gyengéden karcolja a hátam, már tíz másodpercenként állunk meg, hogy minél tovább tartson, és sikerül, sokáig, nagyon sokáig. Aztán egyszerre érezzük, hogy vége, szájon csókol, magamhoz szorítom, remeg, mintha rohama lenne, csitítom, visszafogom, de már én sem bírom tovább. Egymást ölelve ájulunk a gyönyörbe.

Végül feleszmélünk. A szemébe nézek és a párás tekintet mögött végtelen szerelmet látok. Gyengéden megcsókolom, ő viszonozza, a friss élménytől még szenvedélyesebben. Sokáig nézem őt, ő is néz engem. "Mire gondolsz?" kérdezi. "Csodálatos vagy", felelem, és magamhoz ölelem, amilyen szorosan csak tudom. Ekkor veszem észre, hogy még mindig egymásban vagyunk. Megmozdulok, mire ő még jobban belémkapaszkodik. "Ne, még maradj", kéri, "ez most fontos". Maradok hát, és csendben simogatom őt. Addig, mígnem halkan szuszogni kezd mellettem, rajtam. Sokáig nézem őt, gyönyörű az arca, mikor alszik. Csodálatos. És épp ugyanilyen csodálatos szövetséget kötöttünk egymással, egymásért. És egy dologban mindketten egyetértünk.

Ez az igazi csoda. Maga a teljesség.