Az első napon

Magányosan ébredtem a hatalmas ágyban. Először hajtottam benne egyedül álomra a fejem. Vacogott a fogam, lélegzetem felhőként gomolygott a hideg szobában. A sötétség feladta hadállásait, és tudtam, különleges eseményekkel teli nap virradt rám.
Kopott gönceim lötyögtek rajtam, jó pár számmal nagyobbak voltak a kelleténél. Elvégeztem a dolgom az árnyékszéken, aztán visszatértem a házba. Amíg odakint ültem, egyfolytában lúdbőrzött a hátam, úgy éreztem, merev, gonosz tekintet szegeződik rám.
Keserű szájízzel faltam be néhány sajtszeletet reggeli gyanánt, majd felkaptam a viseltes iskolatáskát, melyet atyám szerzett az ócskapiacon, és útnak indultam a város sűrűbben lakott része felé.
A düledező kunyhó lemaradt mögülem, de a félelmet nem sikerült hátrahagynom. Túl sokáig éltem a külvilágtól elzárva. Apámon kívül csupán balsorsú gyermekekkel találkoztam, akiket ő taszított a sötétségbe. Egyedül a könyvek jelentettek menekülést, amikor végképp megcsömörlöttem az erőszaktól. Hajnalig bújtam őket vibráló gyertyafénynél, a halálszagú pincében.
A belváros kanyargós utcáin az iskola felé tartottam. A hajamat borzoló szél fagyos ujjakkal kúszott rongyaim alá. Felettem sötét fellegek gyülekeztek. Megremegtem belül, de igyekeztem megnyugtatni magam.
„Semmi baj” – suttogtam gondolatban, ám hiányzott belőlem kortársaim könnyedsége.
Ló vontatta kordé haladt át az úton előttem, nyikorgó tengellyel. A szemellenzős állatok patája egyhangú ütemmel verte a kockakövet. A munkába igyekvők morcosan kerülgették a gyermekeiket kísérő szülőket.
„Hagyjatok békén!” – üvöltöttem gondolatban, mert úgy éreztem, mindnyájan engem bámulnak.
Megérkeztem az iskola tágas udvarára, és kerestem egy felnőttet. Tekintetem pecsétes köpenyt viselő, hajlott hátú emberen állapodott meg, aki úgy állt a térség közepén, mintha vállán hordaná a világ minden nyűgjét és baját.
– Bocsánat, uram – szólítottam meg rekedten. – Megtudná, mondani, merre van a hatodik bé?
Savószínű szemét rám meresztve válaszolt, arckifejezéséről látszott, nem tud hova tenni. Amikor megtaláltam, és benyitottam az osztályterembe, síri csend fogadott. Remegő hangon köszöntem leendő diáktársaimnak, aztán kapkodva igyekeztem a tábla előtt árválkodó pad felé, miközben minden szem rám szegeződött. Sietségemben későn vettem észre egy vörös hajú csínytevő kinyújtott lábát, és hasra estem, harsány derültségre késztetve mindenkit.
Furcsa érzés volt a fájdalom, amit kimondottan érdekesnek találtam. Meglepett a szememben jelentkező csípős érzés, és az orromból patakzó vörös áradat.
„Az én vérem” – hitetlenkedtem magamban.
Nagydarab, komor arcú férfi lépett be a következő pillanatban, megjelenése épp akkor vetett véget a viháncolásnak, amikor a vörös folyam lecsorgott a nyakamon, és megindult a gallérom felé.
– Ő az új társatok – mutatott rám a férfi. – Mutatkozzatok be neki!
A gyerekek illemtudóan sorolták nevüket. Barátságos mosolyuk mögött megvetés lapult. A tanár tekintete közönyösen átsiklott sérülésemen. A szünetben félrevonultam a többiektől. Megint éreztem a csípős érzést a szememben, de nem engedtem feltörni könnyeimet. Jobb kezem tanulmányozásába fogtam, hogy eltereljem a figyelmemet.
Kézfejemet vékony, halványsápadt bőr borította, láttam az alatta futó kékes ereket. Hirtelen az a benyomásom támadt, valaki más végtagját bámulom. Ujjaimat sorra véve vörös csíkokat pillantottam meg a körmeim alatt. Tudtam, vért látok a pince földjével keveredve, és émelygés fogott el. Lelkem rostélyként hullott a bűntudat, legszívesebben levágtam volna a kézfejemet egy baltával.
Aztán elmémből tisztátlan szertartás képei bukkantak fel.
Ősz atyám körvonalait láttam a kezében szorított fáklya halvány fényében. Szabályos pentagramma közepén állt, monoton rituálét kántálva. Amikor bejezte, lesújtott az oltár mellé készített fejszével védtelen áldozatára. Ártatlan vér folyt a földre. Nem törődtem vele, mit teszek, csak azt tudtam, nemsokára én is iskolába mehetek, akár a többiek.
Ekkor az iskolacsengő zajongása kiszakított tébolyult emlékeim közül, mielőtt összeroppantották volna elmémet.
Az újabb tanóra ugyanolyan nehezen telt, mint az előző. Szőke hajú, szemüveges nő próbált bevezetni minket a matematika összefüggéseibe. Jobb arcán bibircsók sötétlett az orra mellett, szőrös pókként fel-leugrált, amikor hevesebben gesztikulált. Tompán hozzám érkező szavaiból alig értettem valamit.
Ismét rossz érzés fogott el, torkomban érdes gombóc keletkezett. Szám kiszáradt, képtelen voltam nyelni. Végtagjaim kihűltek, hallottam a saját szívverésemet. A rettegés anakondaként tekeredett körém, halálfélelem fojtogatott. Magam előtt láttam bosszúvágyó atyámat, ahogy a folyosón vár, és odvas ajka gonosz mosolyra nyílik…
Az óra végén ki sem tettem a lábam az osztályteremből. Remegve kuporogtam odabent. Egyszer csak a vörös hajú fiú surrant be az ajtón, és rajzszöget rakott a tanárnő székére. Ajkára helyezett mutatóujjal jelezte, hogy tartsam a szám. Rövidesen a többi gyerek is besorjázott, és nemsokára a tanárnő is újfent megjelent.
Nem akartam beleavatkozni, de lelki ismeretem rákényszerített.
– Ne!
Kiáltásom megakasztotta az asszony lendületét.
– Ki tette ide ezt? – mutatta fel a rajzszöget, miközben mélyen a szemembe nézett.
Hallgatnom kellett volna, de képtelen voltam rá. Sérült orrom sajogva figyelmeztetett az igazmondásra, pedig szívem szerint magamra vállaltam volna a bűnbak szerepét. Próbáltam ellenállni egy ideig, de émelygés tört rám, mintha letuszkoltak volna valamit a torkomon. Szaglószervemet dörzsölve bemártottam a rőt csirkefogót, akinek lángra gyúltak a szeplői a szégyenkezéstől. A tanárnő az igazgatóhoz küldte, az imposztor gyűlölködve meredt rám, ahogy elhaladt mellettem.
Hátam mögött hallottam az „áruló” és a „spicli” szavakat, de nem érdekelt, lelkemet elárasztotta a megkönnyebbülés hullámverése. Az utolsó két órát egy madárcsontú, szemüveges férfi tartotta, fejhangon oktatva bennünket a nyelvtanra. Áldásnak éreztem, amikor kicsöngettek végre, és hazaindulhattam kies otthonom felé. Még félúton sem jártam, amikor szakadni kezdett az eső. Mire megérkeztem a városszéli kunyhóhoz, bőrig áztam, és csontig átfagytam.
Átlépve a nyitott szájként felém ásító bejáratot, némaság és csend fogadott.
„Túlestem az első napon” – biztattam magam, aztán a kemencéhez siettem, és begyújtottam. Mialatt a lángoknál melegedtem, agyamban vakító élességgel leperegtek atyám utolsó pillanatai. Hatalmas baklövésnek bizonyult részéről, hogy elevenné tett. Gyorsan alkalmazkodtam az új körülményekhez, bár előző nap még akarat nélküli báb voltam; holt anyag, mely nincs tisztába teremtője sátáni gonoszságával.
Amikor hús-vér teremtménnyé lettem, több érzés fakadt szívemben, mint amennyi mentoroméban valaha is volt. Megvilágosodásom pillanatában ráébredtem, mit kell tennem. Azt a vérmocskos baltát fordítottam a vén sarlatán ellen, mellyel ő ölte meg áldozatait, kiket azzal csalogatott a pincébe, hogy csodás játékot mutat nekik. Lázadó vadsággal rontottam rá, tébolyodott dühöm semmi sem fékezhette meg.
Hallójárataimat betöltötte az őrült cipész utolsó jajszava, miközben bosszúálló fegyverem Nemezisként száguldott Gepetto fonnyadt koponyája felé.
– Mit csinálsz, fiam?!… Ne, Pinocchio… Könyörgöm, ne bánts!