Alan tudta, hogy meg fog halni.
A tévé órák óta ment, de minden csatorna ugyanazt a képet adta. A fekete alapon fehér számok sötét fénnyel világították meg az apró szobát. Kora délután szűnt meg az adás, mintha elvágták volna, hogy egy szívdobbanással később megjelenjen egy számsor. Alan szíve kihagyta azt a dobbanást. Be akart szólni a szolgáltatónak, de a telefon nem adott tárcsahangot. Így leült az egyetlen kanapéra, és üveges tekintettel dobálni kezdte az öngyújtóját.
Fel-le.
Fel-le.
Fel-le.
A számok visszahunyorogtak rá.
Öt óra telt el azóta, és semmi sem változott, kivéve a számokat: csökkentek. 5904. Óránként párszor a kép hangyássá vált, és egy ezredmásodpercre felvillant egy… alak. Talán egy arc, de túl rövid ideig tartott, hogy Alan megifigyelhesse. De beleégett a tudatalattijába, és félelmet érzett: jeges, szívbemarkoló, hátborzongató, és elkerülhetetlen félelmet. Menekülni akart, elfutni a világ elől, elrejtőzni és vissza se nézni… de érezte, hogy már késő. Eljön érte, és akkor vége lesz.
Alan tudta, hogy meg fog halni.