Az Emberről, Akit Elhamvasztottak, De Még Életben Volt

Señor Pérez 57 éves korában hunyt el. Úgy vélem ez világviszonylatban nem érdemel túl nagy figyelmet, de mi, egy alig 50 főt számláló kis faluban élünk Mexikóban, a Sierra-Madre nyugati oldalán, a Kaliforniai-öböl partján. Halászatból élünk, és mivel señor Pérez is halász volt – de még milyen jó halász! – ezért az átlagosnál talán kicsit jobban megviselt minket halála. Vagy talán sokkal inkább az, ahogy meghalt. De ha nem bánják, akkor először egy-két sort pazarolnék arra, hogy milyen ember is volt Pérez.
Nos, az a típusú ember volt, aki jobban szerette az alkoholt – különösképpen a rumot – mint a feleségét. Ezt mondjuk sokan meg tudták érteni, mivel señora Pérez nem volt éppen valami szemrevaló teremtés. Főzni viszont annál jobban tudott, s végül is Pérez ezért vette el. S mivel a mujer nem volt a legszebb, gyermekei pedig nem lévén, gyakran nyúlt a rumos palackhoz. Ezért sem lepődtünk meg, amikor a falu orvosa kijelentette, hogy a mája vitte el a szerencsétlent.
A señora, mikor megtudta, hogy elhalálozott férje, nem omlott össze, ahogyan azt várni lehetett, hanem csupán átkozódott egyet, majd visszavonult imádkozni. Átkozódott, mivel a férje-ura nem hagyott hátra túl nagy vagyont. Ezért is lehetett, hogy nem koporsóban temettük a megboldogultat, hanem elhamvasztottuk.
Mint már említettem, mi alacsony lélekszámú falu vagyunk. Költségvetésünk nincs. Éppen ezért a temetések is a lehető legegyszerűbben zajlanak. A hamvasztások pedig még egyszerűbben. Hamvasztásnál máglyát használunk. Összehordunk egy nagy halom rőzsét, elegyengetjük, hogy felülete ne legyen dimbes-dombos és erre fektetjük a halottat. Ez señor Pérez hamvasztásán is így történt.
Akármennyire is úgy vélte a falu többsége, hogy Pérez egy semmirekellő iszákos volt, mégis mindnyájan elkísértük utolsó útjára. Feltettük a testet a rőzsehalomra. Vittünk egy kevés benzint is, hogy könnyebben gyulladjon meg a rögtönzött krematóriumunk, s gyorsabban túl legyünk az egészen. Papunk nem lévén, az mormolt el egy-két imát a gyászolt lelki üdvéért, aki a legtöbb imádságot ismerte, s ezeket hiba nélkül el is tudta mondani. Az utolsó kenet feladása után meggyújtottuk a boglyát. A benzin megtette hatását, a rőzse azonnal lángra kapott, és a halomból több méteres lángok csaptak az égbe.
Ekkor bekövetkezett az, amire senki nem volt elkészülve. Pérez ugyanis a perzselő forróság hatására hirtelen rikoltozni kezdett, rángatózott, bizonyára még fel-alá rohangálni is elkezd, ha nem kötöztük volna egymáshoz a végtagjait. Végül is az agonizáló test lefordult a rőzsehalomról, a földre zuhant és még percekig rángatózott, fájdalmas jajveszékelések közepette még végül valóban ki nem lehelte a lelkét – most már végérvényesen. Egyesek elaléltak a látványtól, míg mások la Chupacabra művét vélték felfedezni a dologban és imákat kezdtek fennhangon mondani, miközben többször vetettek keresztet.
Az esetet követően felelősségre vontuk a falu orvosát – ki sokkal közelebb állt egy sarlatánhoz, mint egy tényleges orvoshoz. Dokink egyből színt vallott és beismerte vétkét. Señora Pérez elégtételt követelt, s lincselésre buzdította az embereket, a tömeg azonban beérte a sarlatán elüldözésével is. Az eset óta kétszer is megbizonyosodunk, hogy halottaink tényleg meghaltak-e. Kicsiny falunknak viszont azóta sincs új doktora…