Az énekét vesztett madár II.

Másnap éktelen csörömpölésre ébredtünk. Ijedten néztük össze, aztán minden bátorságunkat összeszedve elindultunk a hang irányába. A nap már magasan fenn volt az égen, és csodálkoztunk, hogy minket miért nem keltettek reggel a szokott időben.
– Szégyentelen, alávaló bestia! – rikoltozta anyám, és ütötte Leonát, ahol csak érte. A haja zilált volt és csapzott, arca az indulattól vörös, és patakokban folytak a könnyei. – Szedje a holmiját, és ide többet be ne tegye a lábát! Rongyos, büdös cseléd! Hűtlen kutya!
Ekkor észrevehetett minket, mert hirtelen lehiggadt, és csendesen csak annyit jegyzett meg:
– Menjen!

Leona sértett fújtatással távozott, mint egy felbőszített macska; az ő arcát is könnyek áztatták. Anyánk a padlóra rogyott.
– Mama! – szaladtunk oda rémülten – Mamácska, mi a baj? Mi történt?
– Trudy… – lehelte felindultan. – Vidd Ninit a szobátokba, és ott várjatok rám. Belle, te gyere velem!

Szavai egyáltalán nem nyugtattak meg, de engedelmeskedtem, mert láttam, hogy nagy a baj. Ninit viszont nagyon nehéz volt elvonszolni onnan, de a mama mosolyt erőltetett az arcára, és megígérte, hogy mindjárt utánunk jön, és így sikerült végül meggyőzni.

– Most mi lesz, Pintyő? – kérdeztem néma madárkámtól, de tőle hiába vártam a választ. Csak nézett rám, gombszemei bánatosan csüngtek rajtam, a csőre azonban zárva maradt.
– Bármi legyen is az, a papa majd biztosan megoldja! – mondogattam magamnak, és a gondolatra remény ébredt a szívemben.

Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó, és Belle viharzott be rajta feldúltan. Azúrszemei haragosan villogtak, ajkai remegtek a dühtől. Nini és én meg sem mertünk szólalni; nővérünk a földhöz csapkodott mindent, ami a keze ügyébe került. Végül mégis lenyugodott – egyszerre mintha minden érzelem eltűnt volna az arcáról -, és kimért mozdulatokkal húzta elő az utazóládáját.
– M-mi történt? – kérdeztem remegő hangon.
– Apát tömlöcbe vetették. – válaszolta szenvtelenül, mire Nini élesen felsikoltott, én pedig halottfehérre sápadtam.
– Hogyan?
– Hallottad. Leona… Apa alaposan leszidta a tegnapiért. Azt is hallotta, hogy mit mondott tegnap este az atyáról meg a boszorkányokról. Elment Lord Huxleyhoz – a nevet olyan gyűlölettel és undorral ejtette ki, hogy beleborzongtam -, ő pedig értesítette Paul atyát. Azzal vádolják, hogy boszorkányokat pártol. Vége mindennek.

A döbbent csend a szobában tele volt riadalommal, csak a légy zümmögése és Nini zokogása hallatszott.
– És velünk… Velünk mi lesz? – kérdeztem lesújtva.
– Lord Huxley nagylelkűen vállalta, hogy majd gondoskodik a családunkról. Feleségül akar venni. Az atya szerint ez nagyon nemes cselekedet lenne tőle.
– Micsoda??? – sikkantottam, és szívemben olyan iszonyatot éreztem, hogy a mellkasomhoz kellett kapnom. – Akkor te most… – és elborzadva néztem az utazóládára.
– Nem megyek Lord Huxleyhoz. – nézett rám dühösen – Megszököm a rókaképű elől. A mama elintézte; a Lord délutánra itt lesz, addig el kell tűnnöm innen. Az öreg Tom segít anyának. A lánya ruhájába öltöztet majd, és a saját gyermekeként visz el a városból a testvéréhez. Aztán… aztán majd meglátjuk. Sosem jöhetek vissza. – elkeseredésében sírva fakadt, és most már nekem is csorogtak a könnyeim. Szorosan köré fontam a karjaimat, és Nini is odabújt; így sírtunk egy ideig, de Belle aztán megemberelte magát.
– Elég, sietnem kell. Lord Huxley nem találhat itt.

Minden olyan gyorsan történt. Még búcsúzkodásra sem volt nagyon idő; és mielőtt még felfoghattam volna, hogy Belle-t talán most látom utoljára, és hogy apát sem biztos, hogy viszontlátom; a nővérem már el is ment. Nini vigasztalhatatlan volt; anyám szoborszerűre dermedt arccal, gépiesen cirógatta az ölében, de már nem sírt. Megfagyott benne a fájdalom. Én magam úgy kóvályogtam a szobában, mint egy holdkóros.
– Belle… Belle… – egyre csak ezt motyogtam magam elé. A szívem szakadt meg.

A borzalmaknak azonban még nem volt itt vége, hamarosan megjelent nálunk Lord Huxley. Mi hárman a szobánkban ültünk, amikor megérkezett.
– Lady Genoveva… – köszöntötte anyámat – Igazán sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell találkoznunk, de ne aggódjon! A család az oltalmam alatt marad, nem lesz megbélyegezve! Én mindig is óva intettem George-ot; mondtam neki, nem lesz jó vége, ha ilyen nézeteket hangoztat, de ő makacs volt…
– Vigye a pokolba a jóindulatát, Huxley! – förmedt rá anyám. Azelőtt sosem hallottam így beszélni, mint ma Leonával és most a Lorddal. Nini és én félősen húzódtunk mögé. Lord Huxley arca kőkeménnyé változott, de nem kiabált.
– Érthető, hogy fel van dúlva, Lady; de ez sem ad okot arra, hogy bármit megengedjen magának. Ne feledje, a sorsuk mostantól az én kezemben van. Szóljon Lady Anabelle-nek, hogy készüljön, a hintó már várja.
– Elkésett, Huxley. – jegyezte meg keserű mosollyal anyám – Belle már nincs itt. Inkább hemperegne egy patkányokkal teli csatornában, minthogy a maga felesége legyen!
Erre már megnyúlt a Lord képe, és csak most tűnt fel neki, hogy valaki tényleg hiányzik a szobából.
– Keressék meg a lányt! – dörrent rá fogdmegjeire, majd haragtól villámló szemekkel anyámhoz fordult.
– Ezt még nagyon meg fogja bánni a Lady! Aki egyszer visszautasítja az én jóindulatomat, az többet sosem részesülhet belőle.

Anyám egy percig némán nézett farkasszemet vele, majd nemes egyszerűséggel képen köpte. Huxley feje ettől céklavörös lett, és egy hirtelen mozdulattal pofon ütötte anyámat, aki az ütés erejétől elvágódott. Nini éktelen sivalkodásba kezdett, de ez senkit nem hatott meg.
– Céda! – sziszegte megvetéssel Huxley. – Vigyék őket! Mind bűnpártolók, egytől egyig a tömlöcben a helyük!

Sosem tartottam magamat hisztisnek, de amikor a fogdmegek erős karjainak szorítását éreztem az enyémen, elszakadt a cérna. Sírtam, sikítoztam; haraptam és rúgkapáltam, de semmit nem értem el vele – csak a kalitkát vertem le, ami éles csörömpöléssel zuhant a földre, mire Pintyő ijedten verdesni kezdett a szárnyaival. A kalitka eltört, és a madaram gyors szárnycsapásokkal távozott az ablakon át – nem hibáztathattam érte; én is szívesebben lettem volna máshol.
– Legalább a kicsiket hagyhatnák békében! – rimánkodott könnyekkel küszködő szakácsnőnk, ahogy lefelé vonszoltak minket a lépcsőkön, de persze a kutya sem törődött vele. Anyám nem könyörgött; azt hiszem, már semmi sem érdekelte igazán. Csak reméltem, hogy legalább Belle biztonságban kijut a városból.

Az utcán nagy tömeg gyűlt össze a látványra – nemesi család voltunk, nem mindennap történt ilyesmi. A fogdmegek igyekeztek is elkergetni őket, mert nehéz volt tőlük mozogni, de azok rájuk sem hederítettek. Én feladtam a harcot, Nini azonban vad sikollyal harapott az őt cipelő férfi kezébe, ami erősen vérezni kezdett, mire ő elejtette a húgomat. Sietve nyúltak utána, de a sok láb között az én aprócska húgom teljességgel elveszett, és pillanatok alatt eltűnt. Nem tudom, hogy végül elfogták-e, de reméltem, hogy valakinek megesik rajta a szíve, és ahogy Belle-t, őt is lányává fogadja valaki – kicsi volt még, gyorsan nőtt és változott, pár hónap múlva már senki nem ismerte volna fel. Engem ezután még szorosabban fogtak, de nem számított. Azért csak mosolyogtam, minden riadalmam ellenére – a testvéreim kifogtak rajtuk. Legalábbis bíztam benne.

A tömlöc hideg volt, nyirkos és büdös; szakadt ruhám alig védett a mocskától. Nem értettem, miért kellett ott lennem, még mindig nem éreztem magamat bűnösnek, mégis azt suttogtam a sötétben, térdemet átkulcsolva:
– Imádkozzál érettünk, bűnösökért!

Végül valahogy elnyomott az álom, és lehunyt szemhéjaim mögött láttam Leonát, ahogy reszketve ül valahol egy viskóban, és testét előre-hátra himbálva sír. Nem haragudtam rá, csak a szívem fájt. Aztán amikor a napfény beszűrődött az apró ablakrésen, felébredtem. Bele tellett egy kis időbe, míg rájöttem, hol vagyok – ekkor az előző nap összes iszonyata rám zúdult, és csendben sírdogálni kezdtem apa, anya, Anabelle és Ninette után.

Egyszer csak madárcsipogást hallottam, és könnyes szemmel néztem az ablakrésre, ahol egy színes tollú kismadár állt.
– Pintyő… – szipogtam döbbenten, de aztán eszembe jutott, hogy nem ő az egyetlen énekesmadár a birodalomban. Ez a madárka pedig csak mondta, mondta a magáét; én pedig zokogva dőltem neki a falnak:
– Ne iskoláztass; tudok én énekelni, de már nem akarok! Soha többé nem fogok énekelni! Hiszen én már csak egy rab vagyok…

*

Lady Gertrude Pennington közel fél évet töltött a tömlöcben, amikor is az leégett. Nem tudni, mi történt vele, a testét nem találták meg. Lady Anabelle mint Mary Jenkins tért vissza egy napon a városba, boldogabb időkben, de testvéréről ő sem tudott meg többet, mint amit a lapok írtak róla – azok pedig csak egy eltűnt rabként adtak róla számot a tömlöc leégésekor; az elhurcolást követő hónapokban ugyanis már nem volt nagy hír a Penningtonok balsorsa, idővel megfeledkeztek róluk. Ninette Penningtonra még az eset napján rátalált egykori szakácsnőjük, és gondoskodott róla, hogy a kislány kimenekülhessen a városból. Természetesen ő is új nevet kapott, Alice Masonként nevelték fel a szakácsnő menyéék. Nem sokra emlékezett életének első éveiről, de tudott róla, hogy valaha volt egy másik családja, és álmában még sokáig hívogatta nővéreit. Lady Anabelle, azaz Miss Jenkins őt is kereste, és férjének támogatásával meg is találta évekkel később – furcsa érzés volt mindkettejüknek; inkább keserédes, mint boldog – az elveszett időt nem lehet csak úgy visszahozni.

A régi kastély zugaiban sok madár rak fészket; énekük a szabadság örömének dicshimnuszát zengi – Talán Pintyő leszármazottai is ott vannak köztük, és néha a Penningtonokról is dalolnak.