Az ifjú öröme

Az ifjú egy napon kirobbanó örömet érzett a szívében.
Nem tudta az okát, csak azt érezte, hogy mindenképpen szét kell kürtölnie a világnak.
Ment hát, hogy örömét szétossza, ám akivel csak találkozott, az mind elzavarta.
Az egyik azt mondta, nincs ideje mások boldogságával foglalkozni, elég neki a maga dolga. A másik azzal érvelt, hogy örül bár az ifjú örömének, de most nincsen kedve abban osztozni. Egy harmadik azt mondta, nem érti, minek örül olyan nagyon az ifjú, és nem is szeretné megérteni. Megint más azt hozta fel, hogy a mai világban nincs minek örülni.
És ez így ment tovább.
Az ifjú szomorúan csóválta a fejét.
– Hogy lehet az, hogy senkit nem érdekel ez a hatalmas nagy öröm? – tűnődött magában, mire egy idős, szakállas férfi így válaszolt:
– Várj, fiam, meglátod, az embereket érdekelni fogja majd az örömöd idővel!
Az ifjú úgy döntött, megfogadja a tanácsot. Várt.
Teltek-múltak az évek, az ifjú egyre erősödött, egészen addig, míg ki nem tanulta a gyógyítás mesterségét. Akkor úgy határozott, eljött az idő, hogy hasznosítsa tehetségét, s szétkürtölje örömét.
El is indult, és ahol szükség volt rá, meggyógyította a rászorulókat (testi és lelki betegségekből egyaránt).
Az új gyógyítónak hamar híre ment a környéken, s elkezdték őt keresni az emberek. Ő nagyon szívesen meggyógyította őket, az emberek hálásak voltak, boldogok. Senki sem gondolt arra, hogy valami gond lehet azzal, hogy míg az ifjú nem tudott adni semmit, csak az örömét, senkinek sem kellett, de amint gyógyítóvá érett, máris özönleni kezdtek hozzá a kapni vágyó emberek.