Az ismeretlen katona

Az Ismeretlen Katonát a városban mindenki ismerte. Nem véletlen hogy a halálhíre – amely megelőzte lezárt, kincstári koporsóban való megérkezését – megdöbbentette az embereket. Ha abban az időben is készítettek volna népszerűségi listákat, egyik napról a másikra, hírtelen líderként messze ő vezette volna a mezőnyt, legalábbis a temetése utáni napokig. Nem csoda, hiszen ebben az unalomba süppedt kisvárosban már évek óta az is eseménynek számított, ha valakinek eltűnt a macskája, nem beszélve egy halálesetről, vagy bűnügyről. Apropó bűnügy! A mindenható rendőrparancsnok már hetek óta nyomozott ismeretlen tettes után, aki a környék egyetlen agyonhajszolt nőgyógyász orvosának, agyonhúrbolt, poros, ócska Trabantjára „Doktor Picsász” felíratott merészelt írni.
Szenzációval, évekig csak Ede a csodacsatár szolgált. Ő volt a város szépfiúja és fenegyereke – rossznyelvek szerint bikája, – aki hajdanán nagyvárosi, egyetemi csapatokban rúgta a bőrt, és aki a városka férfijait akaratlanul is két táborra osztotta: az Edét imádók, illetve Edét ócsárolók táborára. Az imádók tábora hál’ Istennek népesebb volt, viszont az ócsárolókat is meg kellett érteni, mivel idetartoztak – nem kis számban – a megcsalt férjek, valamint azok, akik csak a boldogító igent követően szereztek tudomást az arról a tényről, hogy Edével is sógorságba kerültek. Ám Ede, látszólag nem zavartatta magát. Még harmincon túl is a helyi focicsapatot erősítette. Rajongói legendákat susmogtak róla, addig-, addig, amíg azok valós történetté nem kövesedtek. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy Ede valamikor tagja volt az egyetemi válogatott keretnek. Ez a tény csak azért nem került megörökítésre a kíváncsi utókor számára, mert azon az egyetlen válogatott mérkőzésen, amelynek utolsó perceiben, ”titkos fegyverként”, becserélhető lett volna, az addig is ellenséges, az ellenféllel egy követ fúvó, undok bíró – ki más? – ezt megneszelve, idő előtt lefújta a mérkőzést.

A városka legutóbbi tömeges eufóriája is Edének köszönhető. Ugyanis felröppent a hír, hogy nemsokára megérkezik az eddig eltitkolt francia menyasszonya. A férfiak – és most már az izgatott nők is –, valamint a politikai hatalom titkosszolgálatának kopói, lázas kíváncsiságban várakoztak. Aztán nagyot csalódtak, mert egyik esős, nyári éjszaka közepén érkezett ugyan egy francia rendszámú, légpárnásnak vélt, sötétszínű Citroen, amelyet egy csinos farmeröltönyös hölgy vezetett, de a reggelt nem böjtölték ki. Így hát közelről senki nem látta sem a menyasszonyt, sem az autót. Kora hajnalban a Citroen eltűnt a nővel és Edével, aki örökre itt hagyta, a reménytelen unalomban vergődő városkát, hogy tovább szője a hétköznapjait színesítő, különös legendákat. Az Ede – ócsárlók eleinte megkönnyebbülten fellélegeztek, és csöndben nyalogatták nehezen gyógyuló sebeiket, amelyeket Ede okozott. Az Ede rajongók ellenben, akiket Uhu a nőgyűlölő órásmester, a helyi kiskocsma kortalan bölcse vezetett, új „bezzeg-infókkal”gyarapították az eddig sem szegényes, Ede-legendáriumot. A legújabb történet szerint Ede Franciaországban él, és az addig nem túl dicsőséges francia futball gyors fejlődése, nagy részben a mi Edénknek tulajdonítható. Uhu azt is tudni vélte, hogy azóta Ede a híres Michel Platini személyes trénere. A kételkedők – akik időközben azt látták, hogy a helyi csapat, Ede hiányával teljesen lezüllött, és kiesett a bajnokságból–, mégis bizonyítékokat követeltek – Állatok! Hülyék! – üvöltözött a kocsma esze. – Milyen bizonyítékokat akartok? Nézzétek a Platini leheletfinom cseleit! Ilyet csak az Ede tudott.- Emlékezzetek a Bagolyvára elleni bajnoki döntőre! Ugyanazok a fifikás mozdulatok, amelyeket Platini a brazilok ellen alkalmazott.
A látszólag lelassult, sunyi idő sajnos észrevétlen pergett és a legendák – Uhu kivételével – versenyt fakultak a kiöregedő lakosokkal.
A ragacsos, sűrű kánikulába hidegzuhanyként érkezett a hír, amely szerint a városka szülöttje, az Ismeretlen Katona, szolgálatteljesítés közben, balesetben életét vesztette.

Állításommal, eszem ágában sincs akárkit is megdöbbenteni, de kijelenthetem, hogy ez a szomorú hír – mindenki előtt megmagyarázhatatlan, ha úgy akarják, titokzatos metakommunikációs csatornákon – már eljutott hozzám.

Együtt nőttünk fel, egy utcában, néhány háznyi szomszédságban. Egy óvodába, egy iskolába és egy osztályba jártunk. Viszont egy idő után, őt a szülei – diszkréten, hogy az én szüleim meg ne sértődjenek – eltiltották a velem való barátkozástól, mert az osztályfőnökünk (mellesleg franciatanárunk) szerint fiuk” l’enfant prodige” személyiségére bénítólag hathatott volna, az én öntörvényű „l’enfant terrible „életformám. Ezért majdhogynem titokban – kihasználva az anyatermészet egészséges diszkrécióját – pecázgatva végigkóboroltuk a folyópartokat, és bejártuk a közeli hegyek erdőségeit. Útjainkon az ösztöneinkre hagyatkozva, élvezettel tanulmányoztuk a színes madárvilágot, meglestük az erdei forráshoz inni érkező szarvasokat és a mindig jellegzetesen csörtető, olykor félelmetesnek tűnő vaddisznócsordákat. Így fedeztük fel és kedveltük meg azt a festői szegletet, amelyet az erdőjárók – korhadozó magaslesével együtt – emberemlékezet óta Szarvasok völgyeként emlegettek. Itt jókat beszélgettünk és tervezgettük a jövőt. Ha földrajzilag bármilyen okból kifolyólag távol kerültünk egymástól, ki ballagtam ide a kutyámmal. Kis idő múlva – lehet akár csodának is nevezni – valami megmagyarázhatatlan éteri síkon, mindig sikerült kapcsolatot teremtenünk egymással. Ez így működött fordítva is, amikor én voltam távol. Az ismerősök testvéri, jó haverokként tartottak nyilván bennünket. Ahogy kamaszodtunk – egykori legendás példaképünket, Edét követve – titokban együtt kerülgettük az erkölcsi elvárásoknak megfelelni kívánó, feltüzelt lányokat- és a szenteskedő csalfa asszonyokat. Még az is valószínű, hogy ily módon, több ágon sógorságba kerültünk egymással.
– Minden kisváros egy beltenyészet! – jelentette ki Uhu. Pohárral a kezében a kopott, jobb időket is látott söntés előtt ácsorgva, és kibámult a nyitott ajtón át a főteret koptató sokasságra.
Amikor e kijelentésre az italtól kába hallgatóság egyszerre felkapta a fejét, még ki is fejtette: – Nézzétek, mindenki mindenkire hasonlít… és ez a sok csámpás hülye ember! Ha így haladunk, csak mutánsokat fognak szülni ezek a szukák!”
Uhu gyakori nő gyűlölő kirohanásainak oka mindenki számára nyilvánvaló volt, mivel a környéken top-listát vezető helyen állt kisiklott házasságok és párkapcsolatok terén.
Legutóbbi, néhány hónapot átvészelő kapcsolata is, eléggé viharosnak bizonyult. Vivi, a helyi mozi jegyszedőnője – látszatra (távolról) szemrevaló, ám valójában slampos teremtés, aki víz helyett pacsulival gondoskodott a minimális női higiéniáról – kezdetben megbabonázta a férfit. Az órásmester, még ha kopottasan is, de tisztán és pedánsan öltözködött. Már évek óta maga mosott – vasalt, és – ahogy később többször is hangoztatta- hajlandó lett volna tisztán tartani Vici holmiijait is, ha az igényt tartott volna rá. Csakhogy a hölgy állítólag még fehérneműt is ritkán cserélt, és mosakodni is csak imel –ámal, hosszas rábeszéléssel volt hajlandó. Mindezt megelégelve Uhu cselhez folyamodott. Beszerzett egy divatos, hétdarabos női bugyi – szettet, amelyre a hét napjait hímezték, hétfőtől – vasárnapig, és ezt ajándékozta kedvesének szülinapjára. Vivi azonban csak elhúzta a vastagon rúzsozott szájacskáját, mert készpénznek, vagy, uram bocsá’ egy üveg pacsulinak jobban örvendett volna. A számára felállított implicit csapdát nem sejthette.

E kapcsolatnak egy péntek esti pásztoróra vetett végett. Uhu vetkeztetni kezdte a nőt, és a bugyihoz érve szembesült a skarlátvörös HÉTFŐ felirattal. Dühbe gurult és Vivit kizavarta a PÉNTEK éjszakába.

Miután a szomorú hír, az Ismeretlen Katona halálának híre rázuhant a városra, egyből több tucat hölgy – lányok és asszonyok vegyesen – vallotta magát nyilvánosan is az elhunyt szeretőjének. Egy kánikulát ígérő délelőttön, a városka rendhagyó, ájult ámulatára, katonai helikopter landolt a Főtéren. A kincstári, nemzeti zászlóval letakart koporsót áthelyezték, egy erre a célra előkészített gyászszalagos harckocsira, majd a gyászmenet elindult. Közvetlenül a halottas kocsi mögött katonai rézfúvósok vonultak, őket az említett zokogó hölgy-különítmény követte, sikeresen kiszorítva a családtagokat a koporsó közeléből. A menet egyre csak haladt, át a Főtéren, el a Kisvendéglő előtt, a temető kápolnája felé.
– Ezek az elvetemedett szukák! – vonyította dühödten Uhu, és kiköpött a nyitott söntés ajtaján, majd megfordult és mérgesen rendelt egy újabb, soron kívüli kevertet.

Erre az, előre nem láthatóan szomorú, kiváltságos napra ébredtem. Furcsa érzések és megérzések kavarogtak bennem, amikor a kutyám társaságában elindultam a Szarvasok völgyébe. Errefelé csak nagyritkán lehetett emberrel találkozni. Az erdőszélen, a patak közelében üresen árválkodott a kedvelt, szúette magaslesünk, amelyről még soha semmit nem lőttünk, csak visszafogott lélegzettel, kitartóan figyeltük, a patakhoz érkező állatokat. Lilit, a német vizslámat gyakran meg kellett fegyelmeznünk, mert a vadak közeledtére, génjei parancsára mindig izgatottan csaholt. Most is nyugtalanság fogta el, és igen furcsán viselkedett, mialatt én a mozdulatlan csendet fürkésztem. Újra és újra lenyűgöztek az erdő jól ismert hangjai. Már messziről, szabad szemmel észrevettem Őt. Ott ült jól láthatóan, egyenruhában, post- mortem dekorációival – kissé fényesen és szinte teljesen átlátszóan – a magasles korhadt korlátján. Férfias arcán, merev, árnyéktalan mosoly ült; orra talán valamivel hosszabb és hegyesebb volt a megszokottnál, de talán csak én képzeltem így. Az őzek zavartalanul, békésen haladtak el mellette. Biztos, hogy most élvezte a szokatlan látványt. Amikor megérkeztünk Lilit nyugtalansága fokozódott. Az őzek már messze jártak, ám kutyám nem tudta mire vélni a furcsa találkozást. Ilyesmire nem kódolta őt a Teremtő.
– Biztosan élvezted a bevonulásodat – mondtam kissé irigykedve, egy kaján mosoly kíséretében. Fagyott, lelassított mosolyával finoman bólintott.
– Ne gyere el a temetésemre, de még a síromhoz se, ha később akarsz még velem találkozni. – mondta színetlen hangon. – Mi továbbra is itt fogunk találkozni.
– Láttad a rajongóidat, a hölgycsapatot? – kérdeztem.
– Igen – mosolygott – a legtöbbjükhöz soha semmi közöm nem volt.

A temetés majdnem botrányba fulladt. A helyi pártitkár és egy ismeretlen, errefelé eddig nem látott ezredes tartott búcsú beszédet. Természetesen a karhatalom nem engedélyezte az egyházi szertartást. Ezt hetekkel később a család és a szűkebb baráti kör jelenlétében bonyolították le. Senkinek nem tudtam volna megmagyarázni távolmaradásom okát, így „szentségtörést” követtem el. Az eseményre a naponta összesen két órán át sugárzott híradóban huszonhárom másodpercet áldoztak. A helyi újságok is lehozták a hírt, a sajtófotókat viszont retusálni kellett, mert a
párttitkárt a feszület alatt,az ezredest pedig a „náci”-nak minősített katonasírok előtt kapták le. A sajtó sok mindent elhallgatott. Nem beszélt a zokogó hölgykülönítményről és arról, hogy Uhut a helyszínen letaroztatták, mert nem csak a hölgyeknek szólt be, hanem az itt megjelent politikai elitet is ócsárolni merészelte.

Napokkal később, egy forró délutánon a magasles alatt sóváran vártam az újabb találkozóra. A kutyám nyugodt volt. A várva-várt éteri kapcsolat becsődőlni látszott. A kánikula rátespedt a völgyre, azonban a fák koronái kellemes árnyékot adtak. Egy darabig elüldögéltem alattuk a hűvösben, mígnem elszenderedtem. Figyelmeztető kutyanyüszítésre riadtam. A népes szarvascsorda, ránk sem hederítve, óvatosan közeledett a patakhoz. A vezérbika – tőlünk karnyújtásnyira – bevárta a teheneket, majd miután azok továbbmentek a víz irányába, felém fordult. Szerettem volna felállni, de az erőm elhagyott. Tekintetünk találkozott és ekkor Lili furcsa ugatásba kezdett. Azóta is képtelen vagyok szarvasokra lőni…