Az Istenek akarata – a Kiválasztott Gyermek

(Készülő kelta-római regényemből való ez a részlet. Főszereplője egy brit druidanő, aki itt még csak ötéves kislány. A szövegben emlegetett Dana vagy Anyácska a kislány jóval idősebb nővére.)

Ahányszor fényesen sütött a telihold, készségesen követtem az ezüstös Úrnő hívását, anélkül, hogy sejtettem volna, ki után megyek. Meg voltam róla győződve, hogy a gyönyörű, égi Hölgy időnként mindenkit szólítani szokott, nemcsak engem.
Aztán egy, hótól szikrázó téli éjszakán, nem sikerült észrevétlenül visszacsusszannom szuszogó testvéreim közé. A bejáratnál nem másba ütköztem, mint Dana nővérembe, akit a szükség éppen akkor kényszerített ki a kunyhóból, amikor ragyogó-révült arccal befelé igyekeztem.
Anyácskám azonnal nyakon csípett.
– Hát te meg, mit csinálsz ilyenkor idekinn?
Felrezzenve tértem magamhoz.
– Semmit…. csak visszajöttem. – motyogtam.
Dana fakó szemöldöke szigorú ráncba szaladt.
– Vissza? Honnan?
– Hát, onnan… – intettem bizonytalanul a hátam mögé, egyenesen a Szent Liget és a falut körülvevő földsánc irányába.
– … És mit kerestél te arrafelé? – faggatott nővérem egyre gyanakvóbban.
– Csak mentem, mert szólított… – válaszoltam öt évem teljes ártatlanságával.
– De hát kicsoda?
Arcomra földöntúli mosoly ült ki.
– A szépség…
– …Mi?! – tört ki Anyácskámból a suttogásba fojtott kiáltás.
Megütközve néztem fel rá.
– Hát az ezüstös szépség… – magyaráztam. – Tudod, a Hölgy!
– Milyen Hölgyről fecsegsz te itt össze-vissza? – förmedt rám Dana, de figyelmemet nem kerülhette el, hogy hangjában visszafojtott aggodalom vibrált.
– Téged nem szokott hívni? – csodálkoztam.
– Hát persze, hogy nem! És másokat sem…
Mindketten elhallgattunk: bőven volt mit megemésztenünk…
Aztán újra Dana szólalt meg:
– Hogy hívják ezt a te Hölgyedet?
– Azt nem tudom. De legközelebb megkérdezem tőle.
– Micsoda? – suttogta nővérem haragosan. – Azt hiszed, lesz legközelebb? Hogy csak úgy elmászkálhatsz egy idegennel az éjszaka közepén?
– Ő nem idegen. – feleltem önérzetesen. – Ismer engem, és azt hiszem, én is ismerem, még ha nem is tudom a nevét…
Dana leguggolt hozzám, és olyan keményen nézett az arcomba, hogy hátrahőköltem tőle.
– Ígérd meg, hogy soha többet nem mész el vele, hiába szólongat!
– De hát miért? Nem csinálok semmi rosszat!
Anyácskám arcán félelem suhant át, és így szólt:
– Ha elmész vele, el fog venni tőlünk… Nem akarlak elveszíteni, és nem akarlak az oltáron látni sem!
Bután bámultam rá: nem értettem, miről beszél. Ő azonban pontosan tudta, ki az, aki holdfényes éjjeleken szólíthat egy gyermeket.
Megborzongva húzott be a kunyhó otthonos sötétségébe.
– Nem adom neked, Ezüstarcú! – suttogta, és rontástól védő jeleket vetett mindkettőnkre.
Az „Ezüstarcú” nevet hallva én is rögtön világosabban láttam, hiszen tudtam, népem a Hold Királynőjét, Avu Istennőt szólítja így. Sabrina néven is emlegetik mifelénk: arca a hold, teste a hazai föld, erei a vizek. Az eireann-szigetiek Brigídként vagy Danuként tisztelik: szerintük nemcsak a tűz, és az élők, hanem a Holtak Királynője is.
„Egyedül az éjszakában a Halottak Úrnőjével…” – erre a gondolatra elfogott a torokszorító félelem, és közelebb húzódtam a nővéremhez.
Dana magához ölelt, és mindketten reszkettünk.
– Megígérem, hogy többé nem megyek el vele… – súgtam bűntudatosan.
– Az ígéret kevés. – válaszolta Anyácskám szigorúan. – Esküdj, hogy a lábadat nem teszed ki éjjel egyedül! És arra is, hogy senkinek, egy szóval sem beszélsz többet Őróla!
Ez már komoly dolog volt. Rémülten és ünnepélyesen készülődtem az esküvésre, úgy, ahogyan a felnőttektől láttam. Égre emeltem kitárt karomat és arcomat, és törzsünk szokása szerint így kezdtem:
– Esküszöm az Istennőre…
– Ne őrá! – vágott közbe Dana.
– Hát akkor mire?
– Az életedre esküdj!
Így is tettem, és amikor a ház sötét csendjében elhaltak a félelmetes szavak, nővérem nagyot sóhajtott. Megsimogatta az arcomat, megcsókolt, és visszafektetett a helyemre.
Szegény Dana! Azt gondolta, ezzel az esküvel megfordíthatja az Istenek akaratát…

Anyácskám, attól az éjszakától fogva, kerek folyami kavicsok helyett szikladarabokkal súlyozta le, minden este a bejáratot takaró medvebőrt.
– …Csak a hideg ellen… – magyarázta, válaszul apám értetlen pillantására.
Egyedül én tudtam az igazságot: az Ezüstarcút próbálta meg így kívül rekeszteni a kunyhón, és megakadályozni, hogy kimehessek hozzá.
Amíg az Istennő arca vékony sarlóként sápadozott az égen, ez az óvintézkedés jól működött. Dana ennek ellenére aggódott: nem egyszer ébredtem arra, hogy Cygfa helyett ő fekszik mellettem, és szorosan átölel.
Aztán eljött az első teliholdas éjszaka. A medvebőrön nem hatolt át az ezüstös fény, hosszú ujjacskái azonban rám találtak a nádtető résein át: derengő pászmákban világították meg fekhelyem, amíg lassan le nem ereszkedett rám a szokásos, tágra nyitott szemű, éber álom.
Avu úrnő hívására ledobtam magamról a báránybőr takarót, ám azután beúszott ködös elmémbe az eskü emléke, és újra visszahúztam.
– Nem mehetek veled… Anyácskám megtiltotta. – suttogtam félve.
Az Istennő azonban tovább csalogatott, derengő ujjaival játékosan csiklandozva az arcomat. Ereje szinte beszippantott, és a fél életemet adtam volna érte, ha vele mehetek.
Kétségbeesve rántottam fejemre a báránybőrt.
– Kérlek, hagyj békén… Az életemre esküdtem…
Dobogó szívvel feküdtem a takaró alatt, és sokáig moccanni sem mertem. Amikor végre kikukucskáltam, a kunyhóban teljes volt a sötétség: a fényujjacskák eltűntek.
Fellélegeztem, de rögtön el is szomorodtam: azt gondoltam, sosem látom többé Avu úrnőt.
Összegömbölyödtem a bőrök melegében, és mély álomba merültem. Álmom három napon és három éjjelen át tartott! Hiába ébresztgetett reggel Dana nővérem, testvéreim hiába csiklandozták a talpamat és az oldalamat; mozdulatlan és hideg maradtam, épp csak annyi különböztetett meg egy holttesttől, hogy lélegeztem és vert a szívem.
Anyácskám halálra rémült, és sürgősen druidánkért, a tiszteletreméltó Branért küldetett. Ő sem tudott segíteni rajtam, bár mindent megpróbált.
Végül kényszeredetten bevallotta:
– Ez a kislány valami olyan erő ellen tusakodik, ami sokkal nagyobb nálam. Csak az Istenek adhatják őt vissza nektek.
Dana zokogott, de egyetlen szóval sem beszélt a druidának rólam és a Holdkirálynőről.
Ami engem illet, én egy barátságtalan, sötét földön bolyongtam ezalatt. Mindenünnen körülfogott az ellenséges feketeség, melyet helyenként lobogó tüzek törtek meg, kijelölve utamat. Hányszor próbáltam kitörni erről a máglyákkal övezett, tüzes ösvényről! Szinte visszapattantam a láthatatlan falakról.
Hátam mögül hallottam üldözőim, a gyors lábú, ádáz vérebek lihegését, és ha megfordultam, még könyörtelen, csillogó szemüket is láthattam. Rémülten iszkoltam tovább.
A kopók félelmetesek voltak ugyan, de még náluk is nyomasztóbbnak éreztem a szürkébe burkolódzott, lándzsás árnyékot, aki óriási, fújtató, hamuszín bika hátán robogott utánam a kutyák nyomában.
Nem tudtam, miért üldöznek, és azt sem, hogy meddig fog még tartani. Mintha az idők kezdete óta futottam volna… Torokszorító félelem sarkantyúzott, és ha néha felbuktam, újra talpra kellett állnom, mert azon nyomban megcsapott a vérebek forró lehelete.
Erőm vészesen apadt a hosszú hajszában: már minden levegővétel fájt, és egyre sűrűbben kerültem a földre.
Végül nem tudtam többé felkelni. A vérebek azonnal rám vetették magukat.
– Jaj, ne bántsatok! – sikítottam.
A kopók a könyökömnél fogva megragadtak, és térdre rántottak. Minden rettegésem mellett, meglepve vettem észre, hogy harapásuk nem fáj, és vér sem serken a nyomában.
A bikalovas már megállította hatalmas hátasát, és földre szegezett pillantásom egy hosszú köpönyegre és egy dárdanyélre esett.
Rémülten hunytam le a szememet.
– Nézz rám! – hallottam magam felett a parancsoló hangot.
Akaratom ellenére emeltem fel a fejemet.
Ő állt előttem: az Ezüstarcú Istennő. Teste, haja és hosszú köntöse finoman átderengett a sötétségen.
Bűntudatosan meredtem rá.
– Ugye, érted már, hogy az Istenek szándéka elől nincs menekvés? – szólított meg komolyan és meglepő szelídséggel.
Képtelen voltam válaszolni.
Avu úrnő pedig így folytatta:
– Te az enyém vagy, Gwyneth. Mindig is az voltál. Fogadd el, hogy ez nem lehet másként…!
Riadt borzongás és öröm hullámzott át rajtam; régóta tudtam, éreztem, hogy így van, de még magamnak sem mertem bevallani…
Nagy nehezen szóra nyitottam a szám:
– …Anyácskám szerint te elveszel a családomtól.
Az Istennő bólintott.
– Igazat beszélt. Így kell lennie, amint a szolgálatomba lépsz.
Úgy éreztem, a szívem jéghideggé válik, és egészen apróra zsugorodik bordáim ketrecében.
– Az esküd alól feloldalak. – szólt az Ezüstarcú. – De mondd, elfogadsz-e engem szabad akaratodból úrnődnek?
Csodaszép arcába néztem. Nagyon féltem tőle, de ugyanakkor szívszorítóan vonzódtam is hozzá. Sírva fakadtam.
A Holdkirálynő lassan felém nyújtotta egyik halvány kezét, és felemelt a földről. Vibráló erő járt át, és beleszédültem hűvös érintésébe. Csontom velejéig sajdult a vágy, hogy soha többé ne engedjen el…
– Elfogadlak, Úrnőm… – suttogtam reszketve.
– Térj most vissza az Élők Földjére! Szólítani foglak.
Szinte abban a pillanatban felébredtem. Dana hajolt fölém a parázs hunyorgó fényénél. Amikor később rákérdezett, hogy láttam-e, hallottam-e valamit a hosszú álom alatt, szégyenkezve bár, de hazudtam neki.
– Nem emlékszem… – válaszoltam, gondosan kerülve tekintetét, jóllehet, ereimben még ott lüktetett az Istennő hűvös mámora.
Dana végre megnyugodhatott. Óvatossága sokat lanyhult ezután, bár a medvebőrt teliholdas éjszakákon még mindig lesúlyozta. Nem tudhatta, hogy amikor Avu úrnő szólít, könnyedén félretolom a nehéz sziklákat, melyeket egyébként mozdítani sem bírtam. Soha többé nem ébredt fel éjszakai útjaimra, sem ő, sem más a családból, én pedig boldogan bolyonghattam végig az éjjeleket, a Holdkirálynőt követve.