Az Istenek akarata – A Kiválasztott Gyermek

– 1 –
Régóta készülök megírni életem történetét. Csak úgy, magamnak. És, hogy ne tűnjek el véglegesen, nyom nélkül, mikor az aréna homokja már felitta a véremet.
Most megtehetem: az egykor élettel telt Lucillus-ház elcsendesedett, mióta ifjú úrnőm, Tullia elhagyott bennünket, hogy ne térjen vissza többé élve. Szolgatársaim szétrebbentek, amikor tudomást szereztek az úrnőnket terhelő, szörnyű vádról, s a készülő perről. Mindössze négyen maradtunk a pazar épületben, és a vágyott nyugalom hangtalan fájdalomként feszül rám az írószoba magányában.
Talán nekem is távoznom kellett volna a többiekkel együtt: gazdám, Marcus Lucillus szenátor fel akart szabadítani. Magam választottam a maradást, és magam választom a kínhalált is, ha eljönnek értünk a császár pribékjei. Addig is élni kell: túlélni végtelen hosszú, félelemmel átitatott, forró napokat, papyrustekercs fölé hajolni, és írni, írni, hogy ne érezzem magamban a jelen ürességét… És ne feledjem, hogy szabadnak születtem: az Istenek Választottjának!
Immár ötödik éve nem érezhetem a szabadság ízét: druidából közönséges földi halandóvá tapostak, majd rabszolgává. A légiók elfoglalták földünket, elpusztították nemzetségemet, igába hajtották törzsemet.
Körülvesz, és lassan megfojt ez a gyűlölt város, egy gyűlölt uralkodó városa, Róma. Várakozzunk hát tovább, az Örökéletűek kegyelmére vagy a pusztulásra…

* * * * *
Távoli szigeten jöttem a világra, messze túl az ég felé nyúló hegyeken, a termékeny lapályokon, a rohanó, gyors folyókon és a tengeren. Ott, ahol nincs foga a nyári napnak, mint ebben az átkozott városban, fullasztó por helyett eső permetez, a fák hatalmasak és zöldek, s a tenger tajtékzó haraggal rohan a meredek szikláknak. Ez az én földem, a rómaiak úgy nevezik, Britannia. Ma már a Birodalmuk része, bár talán akadnak még ellenálló, szabad törzsek; ha az Istenek egyszer hazavezérelnek innen, az ő szolgálatukba állítom majd erőimet.
Szüleimtől a Gwyneth nevet kaptam, anyai nagyanyám után; Kernow széljárta partjain Gunodának szólítottak druidamesterem jó rokonai; rabszolgaként úrnőm a Cymria nevet adta nekem, Cymru áldott országa után, ahonnan származom.
Egy kicsi nemzetség falujában születtem az Eryri hegyeinek lábánál, közel a helyhez, ahonnan törzsünk Istennője, az Ezüstarcú Avu a Sabrina-folyót fakasztotta; tavasszal a zabolátlan víz el is mosta néhányszor paticsfalú kunyhóinkat, és az Ellenségtől védő, magas földsáncot. Így volt ez a Nagy Árvíz évében is, mikor először mozdultam meg anyám, Rhiannon méhében. A derék asszony sokáig el sem akarta hinni, hogy gyermeket várhat: alaposan eljárt már felette az idő, és öt éve múlt, hogy utolsó nővéremet, Cygfát megszülte. Felkereste hát nemzetségünk druidáját, a tiszteletreméltó Brant.
Ő anyám hasára tette kezét, és mosolyogva szólt:
– Igen, gyermek növekszik benned, Rhiannon, s ez a gyermek kicsit más lesz, mint a testvérei.
Rhiannon igen megörült a jóslatnak, apám, Gwyddion fegyverkovács még inkább, hiszen hiába ő készítette a környéken a legjobb kardokat, tőröket és dárdahegyeket, mégsem róluk, hanem leányairól híresült el. Tizennyolcan voltak: közülük hármat az Ellenség ölt meg, egyikük vízbe fúlt, hárommal betegség végzett, tizenketten azonban megérték a felnőttkort. Az egész klán a szüleimen nevetett, hogy nem tudtak fiút nemzeni, pedig nemcsak egymással próbálkoztak. Anyámat az asszonyok gonosz szavakkal csipkedték, apámat a férfiak „lánycsinálónak” gúnyolták. Nem csoda hát, hogy a druida szavai hiú reményeket ébresztettek bennük, és Gwyddion máris tervezgetni kezdte, milyen derék kovácsot farag majd a fiából. Végre lesz valaki, akinek továbbadhatja mestersége csínját-bínját, ha már azok a mamlasz vejei alkalmatlanok a kemény munkára.
Aztán a Samhain-nyel beköszöntött a Sötét Évszak, és az ünnep után három nappal megszülettem. Születésemet nem kísérték jelek: csendes, ezüstfényű éjjelen történt. Fájdalmas csalódás lehetett mindenkinek: anyám nyomban sírva fakadt, apám pedig meg sem akart nézni, amikor kiderült, hogy leány vagyok. Utolsó reménységüket veszítették el bennem. Rhiannon szíve – legidősebb nővérem, Dana könyörgésére, – mégis megesett rajtam, és hajlandó volt táplálni. Ami apámat illeti, a létezésemről sem vett többet tudomást: keserűségét kemény kalapácsütésekbe temette, és fanyalogva elkezdte tanítani egyik vejét, Cadw-t, bár azért változatlanul maga mellett tartotta anyámat is, mint segédjét. Hiszen nem történt semmi, épp csak egy éhes szájjal több követelt eledelt…
Azt, hogy életem első éveit mégsem töltöttem elutasító szeretetlenségben, egyedül Dana nővéremnek köszönhettem. Hátára kötözött, mint más anyák a kicsinyüket, így végezte napi munkáját; este ő altatott el, és ha sírtam, ő kelt fel hozzám éjszakánként. És, amennyire vissza tudok emlékezni rá, sohasem hajolt fölém mosolytalan, haragos arccal, áldják meg érte az összes Istenek, akárhová került is! Pedig dolga akadt bőven: vezette a háztartást, dolgozott aprócska földünkön, ellátta a marhákat és a juhokat, törődött két öreg nagynénémmel, alig csoszogó nagyapámmal, és velünk, gyerekekkel. Nővéreim akkoriban nagyrészt már férjet találtak maguknak, ám öt kisebb leányka még felnevelésre várt. Maga Dana, a család elsőszülöttje, soha nem ment férjhez, és egyszer sem szült, bár süldőleány korától kezdve haláláig, folyvást a gondjaira bízott kicsinyekkel foglalkozott. Gyermekként nem fért a fejembe, miért nincs társa, hisz' olyan szép: legalábbis én annak láttam szögletesen fiús testét, vékony, csontos arcát, korán őszülő, répaszín haját, és fakókék szemeit. Testvéreim is dédelgettek ugyan, ám Dana megkülönböztetett helyet foglalt el szívemben: Anyácskám volt ő nekem, akivel szinte összeforrtam, a legszebb és a legjobb lény a világon. Azt hiszem, neki is én voltam a kedvence.
Dana, minden jósága ellenére, szigorúan és következetesen nevelt bennünket: mindannyiunkat korán munkára fogott. A lányok nem bánták a dolgot, amíg maradt idejük játékra, pusmogásra, én meg egyenesen követeltem, hogy hadd segíthessek nekik. Anyácskám eleinte maga mellett tartott, és a széltől is óvott, hiába kérleltem három éves kis pocokként, hogy engedjen el engem is a legelőre, Cygfával, Gwenddyddel, na meg a birkákkal.
– Majd ha nagyobb leszel, és lesz pásztorkutyád, akkor mehetsz – közölte kérlelhetetlenül, míg vágyakozva néztem, ahogyan reggelente kiengedi a karámból kis nyájunkat.
– Na, már csak az hiányozna, hogy terád is vigyáznunk kelljen! – vetette oda tízéves nővérem, Gwenddyd, Cygfa pedig nyelvet öltött rám, mielőtt elballagtak volna a legelő dombja felé.
Napszállta után tértek csak haza a juhok nyomában, s én irigykedve néztem kipirult arcukat és napszítta hajfonataikat. Közben a két tehenet is behajtották, és Dana, Aneira nővéremmel együtt nyomban nekilátott a fejésnek; az én dolgom az volt, hogy simogassam közben az anyajuhok göndör fejét és a marhák meleg oldalát. Aztán nyaranta mindnyájan a folyóhoz mentünk, hogy lemossuk magunkról a földek s a mezők porát. Micsoda vidám fröcskölődés és visítozás volt ilyenkor!
Ennél már csak az estéket szerettem jobban: a kása, a zablepény, a tej ízét, a tűz forró pattogását, és Anyácskám meséit klánunk harcos-őséről, Welwynről máig nem feledtem. Alig vártam, hogy megkezdődjön a Sötét Évszak, és hosszabbak legyenek az esték; a csacsogó lányok kezében szorgalmasan járt az orsógomb, s a nagyobbak körülülték Danát és Anyámat, hogy ellessék tőlük a szövés mesterségét. Én voltam az egyetlen a családban, akit ilyenkor nem riasztott az éjszaka sötétje, és a falon villódzó, hosszú árnyak tánca, inkább szerettem. Dana szerint azért, mert éjjel jöttem a világra, s a szemem az izzó zsarátnokra nyitottam. Más oka is volt annak, csak még egyikünk sem sejtette… Mert ki gondolta volna akkor, hogy több lehetek, mint puszta rög az Istenek lába alatt?