Tudta mit érez. A tökéletes megaláztatást. A gondolatok kihullottak az agyából, a füle csengett, és csak bénultan állt a csengő csendben.
Amikor felfogta, hogy mi is történt valójában, először a csodálkozással vegyes fájdalom, majd a harag, és végül a határtalan szomorúság kerítette hatalmába. Nem sokszor történt ez meg vele, de mindig így történt.
Az okozók nem tudták ezt. Honnan tudták volna? Nekik csak kellemetlen volt egy kicsit, de ezt az érzést, mielőbb szabadulni akarván tőle, szinte azonnal elfelejtették.
Mi okozhatna ekkora fájdalmat az okozónak? – gondolkodott el, a saját magának feltett kérdésen.
Kinek, mi. Kinek, mi éppen a legfontosabb. Talán, ha azt elveszti, talán akkor…
Megpróbálta kitalálni, hogy mi lehet az? Amikor rátalált, megelégedettséget érzett. Még el is mosolyodott kicsit. Igen, ha azt elvesztené, tán épp úgy fájna. Akkor ugyanazt érezné…
A harmadiknál tűnt fel neki, hogy lehet valami összefüggés az általa megtalált legfájdalmasabb pont és a történések között.
Az első egy autó volt. Annak az évnek a szilveszterén robbant alatta egy petárda, amitől felgyulladt és teljesen kiégett. Magasra csaptak a lángok. A tűzoltók is inkább a környezet megvédésére koncentráltak, mert az autó már menthetetlen volt.
A tv-ben látta. Felismerte, pedig a rendszám csak egy ezredmásodpercig látszott. Tudta, hogy az okozó, aki az autó tulajdonosa volt, most a legrosszabb perceit éli.
Dörzsi kutya volt a második. Fekete, drótszőrű foxi. Az okozónak a mindene volt ez a kutya, de elveszett. Az állatorvosi rendelőben volt kiplakátozva. Szinte könyörögve, nagy pénzjutalom volt kitűzve a kutyus megtalálójának.
A harmadikat az asszonyok pletykálkodásakor hallotta fél füllel. A legcsodálatosabbnak kikiáltott családapa, aki élt-halt a feleségéért és a gyerekiért, aki ez idáig minden szabad percét velük töltötte, lelépett egy ifjú hölggyel.
Ekkor gondolkodott el azon, hogy mindez, talán, nem véletlen. Nem szabadna, gondolatban sem rátalálnia a legfájóbb pontra, mert az agya talán szörnyűségeket generál. Talán. Sok a talán. Reménykedett, hogy több okozó már nem lesz, mert a gondolatisága már ráállt erre a szisztémára. Igyekezett megfelelni mindenkinek minden téren, hogy ne adjon okot. Bár, emlékei szerint eddig sem adott.
A negyediket véletlenül látta meg. Kifordított lábfejeivel aprókat csusszant a betonon. Kezeit görcsösen a mellkasánál tartotta, és egy arra járót kért meg, hogy nyissa ki előtte az ajtót. A látvány megdöbbentette, pedig pont így látta maga előtt az okozót akkor is, amikor kitalálta, hogy mi lenne számára legfájdalmasabb.
Hangos szirénázás miatt rohant az ablakhoz az ötödiknél. Az úton egy tűzoltóautó száguldott határozott célja felé. A fojtott kiáltozások ébresztették rá arra, hogy kinek a háza ég.
Ismét itt áll a csengő csendben. A gondolatok kihullottak az agyából. Csak a mérhetetlen fájdalmat érzi, és az okozó épp most magyarázza, hogy mennyivel jobb lesz neki így.
És neked?- kérdezné, de nem kérdezi.
33 hozzászólás
Szia Szusi. Sztem több sebből vérzik. Példák: …ha azt elvesztené… (az okozó) mert hisz róla van szó! Az alany hiányzik! A harmadiknál tűnt fel…Milyen harmadiknál? A harmadik esetnél? A harmadik okozónál? Pletykálkodásakor? Időhatározónak lehetne jobbat alkalmazni! Kik az „okozók”? Nekem homályos. Sejtem, ugyan miről van szó, de ez kevés az élvezethez, Sztem konkrétabban, világosabban kell fogalmazni! Üdv, és ne haragudj! -én
Szia Bödön. Sebtapasz: …ha azt elvesztené… (az okozó) mert hisz róla van szó! Az alany hiányzik!
Van alany csak az előtte lévő mondatban. „Mi okozhatna ekkora fájdalmat az okozónak? – gondolkodott el, a saját magának feltett kérdésen.
Kinek, mi. Kinek, mi éppen a legfontosabb. Talán, ha azt elveszti, talán akkor.”
Én nem érzem hiányát egy plusz alanynak az utolsó mondatban, hisz az előzők róla szóltak.
A harmadiknál tűnt fel…Milyen harmadiknál? A harmadik esetnél? A harmadik okozónál?
Ha tovább olvasod, kiderül. A harmadik esetnél, vagy a harmadik okozóval történt esetnél, ahogy tetszik.
Bevallom, itt sem érzem hiányát annak, hogy ezt ilyen komplikáltan leírjam.
Pletykálkodásakor? Időhatározónak lehetne jobbat alkalmazni!
Nem időt határoztam meg, hanem azt, hogy miként jutott a tudomására a hír.
Kik az "okozók"? Nekem homályos.
Az jó, mert tök mindegy kik ők, hogy mikor, és pontosan mit követtek el főhősünk ellen.
Már miért haragudnék? Jegyeztem, hogy neked nem volt világos. Meglátjuk, hogy a többieknek világos-e vagy sem. Ha nem, erősen el fogok gondolkodni a dolgon…
Ja, de csak kérdezz rá! Mikor? Ekkor, vagy akkor. Mondjuk, pl."pletykálkodáskor" Vagy: "hajnalhasadáskor" . Nyelvtanilag talán nem helytelen, de jobban hangzik, ha azt mondod: "hajnalhasadás idején" Vagy, hogy a pletykálkodásnál maradjak: "…a harmadikat az asszonyok pletykáiból tudta meg" Ezekkel a dolgokkal nem bonyolítjuk, hanem inkább egyszerűbbé, jobb hangzásúvá tesszük az írásunkat. Az alanyt sem kötelező kitenni, ebben igazad van. mondjuk egy cikkben (talán) nem is kellene. De egy "irodalmi2 alkotás esetén az a döntő. hogy hangzik jobban a mondat! Üdv. én
Kedves Szusi! Kicsit zavarban vagyok, mert ilyen esetben akárhogy próbál az ember finoman fogalmazni, könnyen megsértődhetnek rajta. Hidd el, nem személyes, csak elmondom amit tapasztaltam olvasás közben:
A leírás tele van technikai hibával. "a füle csengett, és csak bénultan állt a csengő csendben" Az ehhez hasonló mondatrészek olyan hatást keltenek néhány érzékenyebb emberben, mintha végighúznád a körmödet egy táblán. Háromszoros szóismétlés, ráadásul vagy csend van, vagy csengést hallok. Számos ilyen van még, nem akarom mindet felsorolni. Nem rosszindulatból mondom, de akármilyen mélyenszántó dolgot is ír valaki, ezek a bosszantó hibák nagyon elrontják az egészet. A cselekmény pedig nehezen követhető, nem elég letisztult, és több helyen magyartalan a fogalmazás.
Sorry
Norton, eszem ágában sincs megsértődni, mert nincs miért.
Próbálom megfejteni, hogy melyik szót ismételtem háromszor. A csengett-et, a csengőt, vagy a csendet? Ez három külön szó. Tökéletes csend soha sincs!!!!
Nyugodtan sorold csak fel amire gondolsz, mert az ilyen „több helyen magyartalan fogalmazás”-sal nem tudok mit kezdeni…
Nem kell bocsánatot kérned a véleményedért.
Ha nem látod, hogy miért gáz az említett mondatrész, akkor felesleges tovább ragozni. Meg lehet magyarázni bármit, de attól még ugyanolyan rossz marad.
"Nagyon sokszor történt, de mindig így történt" – hogy tőled idézzek
Ehelyett jobb lenne például ennyi: Nagyon sokszor történt így. Túl vannak ragozva a mondataid. Egy-kettő még elmenne talán, de ez tényleg sok.
Az a baj, hogy neked is látnod kell a hibákat, és hogy miért magyartalan. Magyarázhatják akár tízen is, ha Te nem veszed észre, vagy nem akarod észrevenni.
Norton, azt hiszem igazad volt. Ebben a stílusban valóban felesleges beszélgetni…Nem is erőltetem tovább.
A mágikus gondolkodás soha nem állt messze az emberektől. Az együtt imádkozás a Tisza megtisztulásáért, vagy a csoportos meditáció a világbékéért, ugyanolyan hit az emberi elme erejében, mint amikor abban hiszünk, hogy bizonyos rituálék követésével előidézhetjük a jó végkimenetelt. Pld. a táncunkkal esőt fakaszthatunk. Az is izgalmas kérdés, hogy a mágikus gondolkodás vajon akkor is működik-e, amikor rosszat kívánunk valakinek? Erről a kérdésről már én is írtam régebben a "Lassú boszorkány" című elbeszélésemben. Nekem egy kicsit rá kellett hangolódnom az alkotásod puritán egyszerűségére, de úgy érzem sikerült. Hja! Azok az "okozók"… Amikor tegnap elolvastam az alkotásodat sokáig meditáltam felette, azon elmélkedtem, hogy azért olyan pocsék-e a világ, mert a legtöbben okozók lettek, és a nekik legkedvesebb dolgok elvesztésére vannak ítélve mások által? /azok által, akiknek "okoztak" valamilyen rosszat/
Judit, simán el tudom képzelni, hogy a gondolatainkkal sok mindent tudunk "teremteni", jót is és rosszat is.
Azt a csengő csendet, ha egyszer hallhatnám,
biztos, hogy rezegne fülcimpám, dobhártyám.
Üdv. István
Istefan, ha sokkolt valaha, valamilyen hír, akkor érezhetted már, azt a bizonyos csengő csendet, amikor a dobhártyádnál érzed a szíved dobogását.
Amikor elolvastam az írásodat, azon gondolkodtam, lehetséges, hogy én is valakinek az okozója vagyok, mert a magam életében bizony, hogy vannak okozók. Aztán elgondolkodtam az emberi jellemekről, a sok milliárd természetről, és be kell lássam, nagyon is belefér, hogy bárki okozó legyen. Ám efféle fegyver – én "gondolatátok"-nak kereszteltem el – kevés okozott fejében létezik. Azt is mondhatnám, hogy kár, mert ha ez széleskörűen létezne, elterjedne, egy idő után nagyon megfogynának az okozók.
Nekem tetszett az írásod. Megmozgatta a fantáziámat. A csengő csenddel sincs semmi bajom, még akkor sem, ha ezt a fülcsengésem okozta.
Üdv:
Millali
Millali, természetesen mindannyian lehetünk okozók és „áldozatok” is. Amikor okozók vagyunk, többnyire úgy viselkedünk, ahogy leírtam. Igyekszünk szabadulni a kényes szituációból és mielőbb lefelejteni a dolgot. Amikor minket aláznak porig, az nagyon tud fájni, és mindenféle megfordul a fejünkben, de legfőképpen az, hogy vajon miért történt mindez. Igazából nem találjuk az okát, pedig lehet, hogy volt. De, az is lehet, hogy nem. Magunkkal szemben, valahogy mindenképpen elnézőbbek vagyunk. Hogy van-e összefüggés a bennünket ért bántalmak, és az általunk okozottak között, az egy nagy kérdés.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Pusztán a rend kedvéért jegyzem meg, hogy EZ az idézet nem tőlem való.
"Nagyon sokszor történt, de mindig így történt" – hogy tőled idézzek
A mondat HELYES idézete: „Nem sokszor történt ez meg vele, de mindig így történt.”
(Ezért, a „Nagyon sokszor történt így.” javaslat elég fura.)
Kedves szusi! Itt a mondatszerkesztésről volt szó, és a felesleges szóismétlések kikerüléséről. De igazad van, rosszul idéztem. Hibátlan az írásod, gratulálok! Bocsánat, ha szólni mertem!
Norton, bőven elképzelhető, hogy nem hibátlan az írásom, de ha javításokat javasolsz, akkor ne a saját, kitalált szövegedet javítsd, pláne úgy, hogy utána még azt is közlöd, hogy még számtalan ilyen van…És, ugye nem baj, ha jelzem, hogy nem értek egyet a konkrét példáiddal, mert a szóismétléses példádban NEM volt szóismétlés (erre rá is kérdeztem, de elegánsan elsiklottál felette), a mostani példád pedig a saját agyszüleményed. És, még te sértődsz meg. Nem semmi!!!!
Nem állt szándékomban neked erről többet írni, de remélem megérted, hogy az „idézetedet” nem hagyhattam szó nélkül.
Nem akartam kivesézni…általában tetszenek az írásaid! Ez azonban alulról rezegteti nálam a lécet. De, ha már a szavakról, mondatokról beszélünk… Az „okozó” szó szótanilag: melléknév. A mondatban, pedig: jelző. No már most, egy melléknevet főnévként használni, egy jelzőt alanyként, ahogy teszed, sztem magyartalan. De ez lenne a legkisebb baj, ha jól hangzana. Költői szabadság, mondanánk. De, miután nyelvtanilag is helytelen, sután is hangzik, javítani kellene! Üdv. én
Bödön, az okozók, jelen esetben=ők.
Ők, akik a fájdalmat okozták.
(Egyenként meg lehetett volna nevezni őket (Pista, Juli néni, Karcsi, Mari) de tökéletesen mindegy, hogy valójában kik voltak ŐK.
Az is mindegy, hogy mikor, és az is, hogy hogyan okozták azt a bizonyos hatalmas fájdalmat.. A lényeg az, hogy főhősünk azzal torolta meg a sérelmeit, hogy megtalálta az okozók legfájdalmasabb pontját, és elvette tőlük azt, ami hiányától a legjobban szenvedtek, pusztán azzal, hogy ezt kívánta nekik.
Bödön, ezennel a témát kiveséztük. Tudomásul vettem, hogy nem érted az írásom, és magyartalannak tartod. Nem kell többször elmondani, előszörre is értettem.
Nem elképzelhető, hanem úgy van! Fürdetheted a szerecsent, de attól még az fekete marad! Ha pedig ilyen jól észreveszed az én hibáimat, akkor észrevehetnéd a sajátjaidat is, hiszen a te írásodról van szó. Ezt magyarázom már mióta, persze tőlem ezt nem fogadod el, mert nyilván gonosz vagyok és bántani akarom az egódat. Ha így látod, lelked rajta! Ezért felesleges vitázni. Nevezheted sértődésnek, ahogy tetszik. De ha megnyugszol tőle, én igazat adok neked mindenben.
Szerényen hozzátenném Norton, hogy SZerinted van úgy!!! (Bár ezt csak úgy általánosságban szajkózod, a példáid, rendre csődöt mondanak) Ami miatt nem igazán szeretnék többé veled semmiféle kommunikációt folytatni, az a lekezelő „kishülye vagy” stílusod, ami már a Fogyasztói társadalom c. cikked, általam történt bírálatánál is megmutatkozott. Ezért, az írásaidhoz többet nem szóltam, és a magaménál sem reagálok többet. Őszintén remélem, hogy a jövőben elkerüljük egymást a Napvilágon…
A jó cím a szövegnek tartalmi és hangulati jelképévé válik, és ez itt rendben van. Attól, hogy ez egy melléknév, még betölti a jó címektől elvárt szerepet. Nincs ezzel baj! Honoré de Balzactól sem kérete számon senki, hogy a regénye címe Huhogók. 1988-ban Philippe de Broca is Huhógók címmel készítette el a filmjét, a francia forradalom királypárti felkelőiről. Nicolas Evans A suttogó című könyvéből készült filmnek is A suttogó a címe. Ezek a címek ráhangolják az olvasót, nézőt a mű légkörére, hangulatára.
A műfaja ellenben nem fantasy. Nem játszódik egy képzeletbeli világban, nincsenek benne mitíkus lények, nem szerepel benne mágia. Még a csodatétel megléte is erősen kétséges.
Person, köszönöm a cím magyarázatot. Magam is gondolkodtam, hogy imigyen „megvédem” a címemet, de valahogy elment a kedvem a teljesen indokolatlan magyarázkodástól. Igazából reggelig lehetne sorolni az ehhez hasonló megoldásokat…Nincs túl nagy lehetőség az írások besorolására. Választhattam a fantasy, és az egyéb között. Azért jelöltem meg végül is a fantasyt, mert lehet ez, akár egy gondolatokkal történő kívánság beteljesítés is. Ami, vagy csak egy ember sajátja, de elképzelhető, hogy mindenki képes erre…(Az olvasóra bízom, mit gondol erről.)
Úgy gondolom, hogy egy különös képességekkel megáldott valakiről olvasok, mondjuk, mint látnok, vagy valami hasonló, aki megtorolja az elkövetőkön valamelyest dolgokat, ezzel elégtételt véve a bántottakért…
Visszaperegnek az események, fájdalmas, és megalázó helyzetek. Mégis megfogtál, Szusi, mert nem tudom, hogy értem e, vagy csak megértem az okozót. 🙂
Döbbenetes részleteket hoztál, megérintő, és megrázó írás számomra.
pipacs
Pipacs, igazából a főhős sem tudja pontosan, hogy az általa kívánt események az Ő gondolatisága révén váltak-e valóra, vagy egyébként is bekövetkeztek volna. Először nyilván a véletlenek tudta be, és csak a harmadik eset után fogott gyanút. Egy eset lehet véletlen. Kettő is, de három vagy több vajon lehet-e? Igazából a legutolsó esetnél sem biztos a képességében, csak valószínűsíti. Sok minden nyitva hagytam. Arra bízom, aki olvassa. Jó példa erre az égő ház. Éjjel volt, vagy nappal? Üres volt a ház?
Köszönöm a véleményed.
Szerintem, rendben van a fantasy. Már délután olvastam, de olyan fáradt voltam, hogy nem értettem. Legalábbis annak tudom be. Miután kicsit pihentem, újra nekifutottam.
Valójában csak találgathatunk, hogy vannak-e ilyen okozók, lehet, hogy igen, bizonyítékunk azonban nincs rá. Már csak ezért is jó a besorolás.
Kicsit bizarr, de jól meg van írva, most már teljesen összeállt a kép.
Ida
Ida, elfogadom, hogy ez, nem egy szájbarágós olvasmány. Nem is annak szántam. Tökéletesen igazad van. Találgatunk és kérdezünk. Kik voltak az okozók? Nők, férfiak, fiatalok, öregek? Vajon mit művelhettek, ami ennyire fájt a Főhősnek? Időben sincs behatárolva a cselekménysorozat. Vehetünk akármilyen időintervallumot. 1-től, mondjuk 40 évig. Ha helyzet az, hogy ha belegondolsz, mindannyiunknak van, legalább egy olyan dolog az életében, amelynek az elvesztése okozná számára a legnagyobb fájdalmat. Ez lehet bármi, az élethelyzettől függően. ( Egyedülálló férfinél a vadi új kocsi, egy leányzónál a cuki kis kutyusa, nem sorolom.) Vérengzeni nem akartam. Ezért, a kutyus is csak eltűnt…
Nem egy olyan írás alkotásod amit első nekifutásra megtudtam érteni. Könnyű elveszíteni a fonalat milyen minősítésben vagy jelen ,kinek az oldaláról láttatsz . Így nincs meg milyen karakterrel akar ,tud azonosulni az olvasód. A nyitott kérdések szerintem érdekessé továbbgondolhatóvá teszik a történetet ezért is írom, hogy összességében tetszett .
Gratulálok hozzá.
Üdv:janich.
Janich, egy „mesélő van” aki arról számol be, hogy pusztán a gondolatival, hogyan büntette meg a neki bánatot okozókat. Nincsenek „karakterek”, csak egy ember van, aki kezd ráébredni arra, hogy milyen képességgel rendelkezik,, és visszaidézi a megvalósult bűnhődéseket. Köszönöm, hogy nem kevés időt fordítottál az írásomra.
Micsoda szócsaták színtere volt az írásod. Látod? Ezért is érdemes írni: 🙂
Szeretettel:Marietta
Marietta, nincs azzal semmi baj, ha az olvasók rávilágítanak egy írás hiányosságaira, hisz többek között ezért is vagyunk itt. Ha valamit, annyit kell „magyarázni”, mint amennyit én, itt, alant tettem, akkor ott, az írással van probléma. Ezért is voltam kíváncsi a többiek hozzászólására is, hogy valamelyest „képben legyek”. Úgy tűnik, van, aki megértette, van, aki többszöri olvasásra „talán”, és van, aki így sem. Pedig hát, a lényeg az, hogy az olvasók nagy többsége értse és érezze egy történet lényegét.
"Sok minden nyitva hagytam. Arra bízom, aki olvassa."
Szusikám, túl sok mindent hagytál nyitva, túl sok mindent hagytál az olvasóra. Harmadszori nekifutás után sem voltam biztos benne, hogy értem.
Irén, igazad lehet. Több információ kéne, és ezt meg is fogom oldani. Olykor az ember azt hiszi, hogy mindenki úgy gondolkodik, ahogy Ő, pedig egy írogatónak nemcsak érezni kell, hanem tovább is kell tudni adnia az érzéseit. Ha ez nem történik meg, akkor valamit rosszul csinált.