Az öltöny 10. fejezet

10. fejezet

Péter maga előtt egyensúlyozta egy kézzel a kerékpárját, másik kezével a kaput tartotta, hogy be ne csapja a szél.
– Nagyon megbüntettek? – kérdezte Kinga.
– Te, hogy kerülsz ide? – kérdezte Péter. – Nem kaptál szobafogságot nagymama korodig?
– Szobafogságban elég nehéz teherbe esni, és akkor, hogy lesz unokám? Soha nem lenne belőlem nagymama. – viccelődött Kinga. Komoly fejmosást kaptam, de szüleinek eszébe sem jutott a személyi szabadságjogaim korlátozása.
– Az én szüleimnek eszébe jutott, – mosolygott vissza Péter. – de rájöttek, hogy kedvenc szórakozásom a szobában ülni, és olvasni, az nem lenne komoly büntetés. Így csak megnövelték az itthoni teendőimet.
– Akkor, most mehetek veled? – kérdezte Kinga. – Egyáltalán hova indultál?
– Sehova.
– Az messze van? – kérdezte Kinga, már majdnem nevetve. – Azért kell a bicikli?
– Azt, hogy hol van, nem tudom, – nevetett Kingára Péter. – de kedvem támadt tekerni egyet céltalanul, hogy kiszellőzzön a fejem. Ha van, kedved jöhetsz velem, úgy nem olyan unalmas.
Péter elgondolkozva tekert, kivételesen elöl, Kinga hátulról figyelte elszántságát, de nem tetszett neki, hogy ennyire szótlan. Ő még ilyenkor is szeretett beszélgetni.
– Nagyon szótlan vagy. – tekert Péter mellé, hogy tudjanak beszélgetni.
– Állandóan ő jár a fejemben.
– Ki? – kérdezte Kinga csodálkozva.
– Éva. Minden pillanatban előttem van. – válaszolta Péter.
– Gyere utánam. – teljes erőből a pedálra taposott, és máris szert tett egy kis előnyre.
– Na, már megint kezdi az irányítást. – gondolta Péter, de hangosan nem szólt Kingának, csak megpróbálta felvenni a sebességet.
Ismét mellé ért, de már nem beszélgettek, mind a ketten a tekerésre koncentráltak. Péter már kezdte sejteni, hogy hová tartanak, elég sokszor megtették együtt ezt az utat. Ilyen tempóban elég volt negyed óra, és már Kingáék háza előtt álltak.
– Itthon vannak a szüleid? – kérdezte Péter, mintha számított volna.
– Igen, de miért kérdezed. Voltál már nálunk máskor is, amikor itthon voltak.
– Tudom, de most más a helyzet.
– Miért? Mi változott?
– Azóta nem találkoztam velük.
– Mióta? – kérdezte Kinga, mintha nem tudná, hogy a letartóztatásra gondol.
– Állandóan az jár a fejemben, – kezdett magyarázkodni Péter. – hogy elvittelek bálba a szüleid beleegyezésével, igaz, nem apukád adta a kezembe a kezed, de éreztem, hogy rám vagy bízva. Nem kellett figyelmeztetni rá, hogy egy szem lányuk az én felelősségem. Megkaptam a bizalmat, és mit csináltam? Elintéztem, hogy letartóztassanak. Amit nem is merek kimondani, még meg is halhattunk volna. Nagyon szégyellem magam. – sorolta Péter az ellene felhozható vádakat.
– Értem, mire gondolsz, – fogta meg Péter kezét. – de rosszul ítéled meg őket. Ismernek engem, és tudják, hogy rám nem lehet vigyázni. Amit kitalálok, azt végre is hajtom. Nem tudtál volna vissza tartani, legfeljebb nem jössz velem. A szüleim, pont ezért szeretik, ha velem vagy, mert biztosak benne, hogy nem hagysz egyedül. Most is ezt tetted, és ezért én felnézek rád.
– Nem csináltam semmit.
– Dehogy nem. A kellő pillanatban, a félelmet elnyomta benned, az, hogy nem hagyhatsz egyedül. Ezt értékeli benned apu is. – nyitotta ki a kaput, és előre engedte Pétert.
– Ezt ő mondta? – nézett csodálkozva Kingára.
– Igen. Engem pedig azért szidott meg a legjobban, mert ilyen választás elé állítottalak.
Felfogva, amiket Kinga mondott, már nyugodt lelkiismerettel lépett be az előszobába, ahonnan a nappali nyitott ajtaján keresztül, meglátta Dr. Zoltánt.
– Szerbusztok. – köszönt az érkező fiatalokra, meg sem várva, hogy az etikett szerint ők köszönjenek előre. – Örülök, hogy látlak Péter, – állt fel a kanapéról, és elindult a fiatalok felé. – még meg sem köszöntem, hogy vigyáztál a szeleburdi lányomra a múltkor.
– Ne hozzon zavarba doktor úr, – szabadkozott Péter. – én sokkal jobban féltem annál, hogy ott hagyjam Kingát, és nem azért, mert ő maradt volna egyedül, hanem én.
– Látod Péter, – fogott vele kezet Zoltán doktor. – az az igazán bátor ember, aki bemeri vallani, hogy félt. Nekem ez elég, és máskor is rád merem bízni a lányomat. – engedte el Péter kezét. – Mit fogtok csinálni, most, hogy mindent megbeszéltünk? – fordult oda Kingához.
– Szeretnénk, lógni egy kicsit az interneten. – jelentette ki határozottan Kinga.
– Semmi kifogásom ellene, de tudod, hogy miket nem szabad megnyitni. – figyelmeztette lányát, és kedvesen megsimította a feje tetejét.
– Persze Papa, – válaszolta Kinga, és már húzta Péter a szobája felé.
Az ajtót nyitva hagyták, jelezve a szülők felé, hogy minden hátsó gondolat nélkül húzódtak félre. Kinga felnyitotta a laptop fedelét, és megnyomta a bekapcsoló gombot. Pár másodperc elteltével, felhangzott a Windows bejelentkező zene. Kinga nyitott egy Google ablakot, és beírta a keresőbe, „öltöny”. Péter ekkor nézett csak oda, mert feltűnt neki, hogy a képeken, a szeretett ruhadarabok képe jelenik meg.
– Megígértem neked, hogy itt nézegetheted az öltönyöket. – mondta Kinga, és kihúzta a széket Péternek.
– Köszönöm. – nézett boldogan Kingára.
Leült a monitor elé, és sorba nyitogatta, meg a képeket. Pár kép után visszament a kereső mezőbe, és módosította a keresési feltételeket, „drága öltönyökre”. A találati mező egy másodperc alatt átváltott, Versace, Boss, Digel, Brioni cégek reklámjára. Kinga is leült Péter mellé, és ő is nézegette a képeket.
– Egyik olyan, mint a másik. – állapította, meg a hozzá nem értők nyugalmával.
– Nem látod, hogy ezek mennyire mások, mint a konfekció öltönyök? – kérdezte Péter.
– Bevallom neked, én nem nagyon látom azt a nagy különbséget. – vallotta be Kinga. – Viszont, ha én megnézem valakinek az arcát, a tekintetét, rögtön, látom rajta, hogy bűnözésre hajlamos, vagy nem.
– Látod, – nézett Kingára Péter. – ez a különbség kettőnk között. Én, ha ránézek egy öltönyre, azt látom, hogy milyen a szabása, az anyaga, mennyire emeli ki e férfias test vonalait, és ne gyere megint azzal, hogy meleg vagyok.
– Nem vagyunk egyformák. – állapította meg Kinga.
– Ez biztos, és biztosítalak, hogy a lányokat szeretem. Most például Évát, de sajnos nem tudom, hol találom meg ismét. Segíthetnél. – nézett Kingára olyan tekintettel, hogy szánalmat ébresszen.
– Miben tudnék segíteni? – kérdezte Kinga. – Én nem láttam, csak nagy vonalakban mesélted el, hogy, hogy néz ki.
– Te készülsz rendőrnek.
– Nyomozónak. – helyesbített Kinga.
– Megkérdezhetnéd a többi osztályban is a lányokat, hátha valaki ismeri Évát.
– Az legalább biztos, hogy Évának hívják? – kérdezte Kinga.
– Így mutatkozott be.
– Ez nem bizonyíték, és mivel a vezetéknevét nem mondta meg, nekem az a véleményem, hogy az Évát is csak kitalálta.
– Lehet. – hajtotta le a fejét Péter elkeseredve. – Akkor, nem segítesz?
– Segítek, – fogta meg Péter kezét. – de azért beláthatod, hogy így nem olyan egyszerű. Azon kívül, hogy szőke, mit tudunk még?
Péter nem tudott mit válaszolni, ezért ismét a képernyőre emelte tekintetét, és rámutatott egy öltönyre. – Látod ezt a Boss öltönyt? Egyszer nekem is lesz egy ilyen.
– Látom, – nézett Kinga is a képre. – de semmi különbséget nem látok, ezek, és a korábban látottak között. Hazudtam, – nézett Kinga Péterre, – mégis látok különbséget.
– Ugye, már te is más szemmel nézed őket. – örvendezett Péter.
– Igen, már látom, ezek ötször-tízszer annyiért tartják melegen a tested. Szerintem egy ruhadarabnak ez az elsődleges feladata, és ezt az olcsóbbak is megteszik.
– Nem értesz te ehhez. – vonta le a végkövetkeztetést Péter. – a kettő között annyi a különbség, mint egy Trabant, és egy Mercedes között, de úgy látom, már unod ezeket az oldalakat. Nézhetünk mást is, olyat, amit te szeretsz. – ajánlotta fel a lehetőséget Péter.
– Én általában, a bűnügyi archívumokat nézegetem, ott is a régi gyilkosságokról szóló leírásokat olvasom. Gondolom, ez téged nem nagyon köt le.
– Téged sem kötött le túlzottan, amit én nyitogattam meg. Most én maradok csendben, és csak figyelem, amiket nézegetsz.
– Találtam tegnap egy bűnügyet, – ült a billentyűzet elé Kinga. – a múlt század elején, pontosabban 1922-ben meggyilkoltak egy papot, a szomszéd faluban.
– Úgy szomszéd, mint a drogtermesztők háza? – kérdezte Péter, és Kingára mosolygott.
– Ez tényleg szomszéd, Nagyszekeres. Tudod, hol van?
– Tudom, az tényleg szomszéd falu. Mi a különleges az esetben?
– A bűnügyben semmi, de a gyilkosság után nem kerültek elő a kegytárgyak, amit a gyilkos magával vitt. Három színarany gyertyatartó, és egy serleg.
– Szerintem, elvitte a gyilkos, és eladta.
– A gyilkosság után a tettes a templom pincéjében bújt el, ott kapták el a zsandárok, de a zsákmány már nem volt nála, pedig ez olyan gyorsan történt, hogy annyi idő alatt, nem tudta elvinni sehova.
– Akkor még ilyen gyorsan dolgozott az igazságszolgáltatás? – nézett csodálkozva Péter.
– Valószínű, hogy nem, de a sekrestyés tetten érte, előle menekült a pincébe. A templomszolga gyors volt és rázárta a pince ajtót, amíg oda nem értek a zsandárok.
– Akkor, amikor szabadult, elvitte a zsákmányt. – próbált okosnak látszani Péter.
– Abban az időben, gyorsan, és határozottan intézték az ilyen bűnügyeket, másnap felakasztották.
– Mi következik ebből? – kérdezte Péter.
– Egyszerű a válasz, – magyarázta Kinga. – az arany tárgyak, még mindig ott vannak valahol a pincében, de eddig nem találták meg.
– Csak nem akarod megkeresni?
– Miért ne? – nézett kihívó tekintettel Péterre.
– Félek, hogy ebből megint baj lesz. – csukta le a laptopot Péter.
– Nem lesz. – zárta le a beszélgetést Kinga.