Az öltöny 12. fejezet

12. fejezet

Mind a ketten sikeresen leérettségiztek. A nyarat megkapták ajándékba, nem kellett dolgozniuk, így jól kipihenve kezdhetnek őszi teendőikbe. Kingát felvették a rendőrtiszti főiskolára, Péter elhelyezkedett a fehérgyarmati önkormányzatnál, mint informatikus. Mehetett volna ő is főiskolára, vagy egyetemre, de úgy határozott, hogy majd később estin vagy levelezőn elvégez valamilyen szakot. Döntését az is befolyásolta, hogy nem talált olyat, amit örömmel felvállalt volna. Persze szerepe volt, döntésében, annak is, hogy minél előbb össze akart szedni annyi pénzt, amennyiből gyerekkori álmát meg tudja valósítani.
Szinte az egész nyarat együtt töltötték, többnyire pihenéssel szórakozással. Természetesen Kinga nem hagyta, hogy egy kis nyomozás ne legyen benne. Ahogy lenni szokott bajba is került, de most egyedül.
Egy vasárnap reggel Zoltán doktor idegesen telefonált Péterékhez.
– Péter, – szólt be Péter szobájába anyukája. – Kinga apukája szeretne veled beszélni.
– Üdvözlöm doktorúr, – szólt bele a kagylóba Péter. – miben tudnék segíteni?
– Kingát, mikor láttad utoljára. – vágott bele a közepébe.
– Tegnap délután, – válaszolta Péter. – de miért kérdezi?
– Nem mondta, hogy megy még valahova? – kérdezet a doktor, és érződött a hangján, hogy egyre idegesebb.
– Nekem nem említett semmit, azt hittem, már nem megy sehova. – válaszolta Péter, és már kezdett átragadni rá is a nyugtalanság. – Mégse ment haza? – kérdezte.
– De, haza jött, de utána nem sokkal ismét elment. – válaszolta a doktor. – Elég hosszú ideje nem kell neki engedélyt kérni, ha el akar menni, de az volt a megállapodás, hogy ha a megszokottnál később ér haza, azt előre elmondja. – magyarázta még Péternek, pedig tisztában volt vele, hogy erről ő is tud.
– Előtte, mielőtt elment, volt a szobájában? – kérdezte Péter.
– Igen, pár percet eltöltött ott.
– Átmegyek, megnézem, hátha a laptopján találok valami utalást arra, hogy hova mehetett.
– Érted menjek autóval? – kérdezte dr. Zoltán. – úgy gyorsabban ide érsz.
– Nem kell, – hárította el a felajánlást Péter. – mire ide ér, már félúton leszek kerékpárral is. – magyarázta.
– Akkor várlak. – tette le a telefont dr. Zoltán.
Péter negyed óra múlva, már Kinga számítógépét böngészte. Kereste az internet böngészőben az előzményeket, amiket Kinga utoljára megnyitott. Ismerős oldalt látott, egyszer ezt mutatta neki Kinga, de már, vagy két éve nem említette.
– Ez lesz az, – nézett Péter Kinga aggódó szüleire. – Két évvel ezelőtt mutatta nekem ezt a cikket, de azóta nem beszélt róla. Érdekes, hogy tegnap megint előkereste.
– Érdekes. – nyugtázta Kinga édesanyja.
– Nézze doktorúr, – mutatott a monitorra Péter. – utána nyitott egy térkép oldalt. Szerintem, van annyira „bátor”, hogy oda ment egyedül.
– Szerintem is, – válaszolta Zoltán doktor. – és valóban van annyira bátor, hogy bajba is kerüljön megint.
– Értesítsük a rendőrséget. – nyúlt a telefonért Kinga anyja.
– Szerintem, nem kellene most rögtön. – nyugtatta a szülőket Péter. – Nem tenne jót Kinga hírnevének a leendő munkahelyén, ha ez kitudódna. Folt lenne az előéletén, és cukkolnák vele leendő kollégái.
– Akkor mit csináljunk? – kérdezte a doktor.
– Keressük meg mi. – válaszolt határozottan Péter.
– Megyek, kihozom a kocsit a garázsból. – indult a kijárat felé dr. Zoltán. – Addig drágám, – szólt a feleségének. – készíts össze ásványvizet, meg valami harapnivalót. Kekszet, nápolyit, vagy csokit, szendviccsel, most ne húzd az időt.
Pár perc múlva már gyors tempóban haladtak a jelzett templom felé. Péter ült elől a doktor mellett, kezében a kinyomtatott térképpel. A templomhoz érve kívülről semmi különös nem látszott az épületen. Úgy nézett ki, mint minden használaton kívül lévő imahely. Régen nem járhatott itt senki. A poros úton, ami körbe futott az épület körül, csak egy friss nyomsort lehetett látni, ami körbe ért teljesen.
– Ezek Kinga nyomai. – állapította meg Zoltán doktor.
– Honnan tudja? – kérdezte Péter.
– Nézd meg a nyomokat, – mutatott a porba. – tavaly szalonnasütésnél rálépett, egy még izzó ágra. Hiába ugrott le róla, egy csík olvadt az edzőcipője talpába.
– Tényleg, – vizsgálta meg Péter is a nyomot. – Már tudom honnan örökölte a nyomozási hajlamot Kinga. – próbálta egy kis viccel oldani a feszültséget.
– Akkor hol lehet? – kérdezte idegesen Kinga édesanyja.
– Ha az érzéseim nem csalnak, itt kell, hogy legyen a pincében. – folytatta a nyomozást dr. Zoltán.
– Menjünk be. – indult a hatalmas tölgyfa ajtó felé Péter.
– Hogy nyitjuk ki? – adott hangot aggodalmának dr. Zoltánné.
– Ha Kinga bent van, – válaszolt azonnal Zoltán doktor. – akkor az ajtónak nyitva kell lenni. Mire ezt kimondat, már a kicsit rozsdás kovácsoltvas kilincsen volt a keze. – Nyílj ki! – fohászkodott, de csak magában, arra gondolva, hogy hol imádkozzon az ember, ha nem egy templom előtt. Régen járt templomban, ezért egy komolyabb imára nem vállalkozott volna, de úgy érezte, hogy ennyi idő után ez is megteszi. Talán ő lepődött meg legjobban mikor hangos nyikordulással jelezte a három zsanér, hogy egy kis olaj nem ártana, de viszonylag könnyen kinyílt.
– Nyitva. – állapította meg, igazolva feltevését. Elsőnek lépett az épületbe, ahol a reggeli nap fénye mellett egész jól lehetett tájékozódni.
– Hol lehet a pincelejárat? – kérdezte Zoltánné.
– Szerintem az oltár környékén nyílik a sekrestye ajtaja, valószínűleg onnan lehet lemenni. – indult a még megmaradt padok között az épület belsejébe Péter.
A szülők követték, mivel nekik sem volt jobb ötletük. Zoltánné megfogta férje kezét. Kellett valami kapaszkodó, hogy titkolni tudja lába remegését. Próbálta, nem sok sikerrel, elhessegetni a fejéből a gondolatot, hogy esetleg még sem ide jött Kinga.
– Ugye nem esett baja? – tette fel a kérdést első sorban magának.
– Minden rendben lesz. – szorította meg a kezét dr. Zoltán.
– Erre, – szólt hátra Péter. – itt a sekrestye ajtaja.
Belépve a kis helyiségbe, azonnal szembe tűnt mindhármuknak a szoba közepén felnyitott pincelejárat. Nem lett volna könnyű megtalálni, ha minden a megszokott rendben lett volna, mert akkor az asztal, ami most a falhoz volt tolva, pont rajta állt volna. Péter indult elsőnek lefelé, és hangosan szólította Kingát, utána mozdulatlanul hallgatózott egy darabig. Óvatosan haladt lefelé a lépcsőn, mert helyenként nagy darabok hiányoztak belőle, és ebben a sötétben, csak a lábával tudta kitapogatni a még használható részeket.
– Várj egy kicsit, – nyúlt a zsebébe dr. Zoltán. – hoztam egy zseblámpát, világítok, nehogy legurulj.
Olyan hosszan vezetet lefelé a lépcsősor, hogy a lámpa fénye az alját még nem világította meg. Péter ismét megállt, és mint egy parancsnok felemelte a kezét, jelezve a többieknek, hogy ők se mozogjanak.
– Kinga. – szólt bele ismét a sötétbe. – Kinga. – ismételte meg még egyszer.
– Mintha, hallottam volna valamit. – szólalt meg leghátulról Zoltánné.
Valami hang tényleg hallatszott lentről, de nem lehetett érteni. Péter egyre gyorsabban haladt lefelé a lámpa halvány fényében. Talpával érezte, hogy leért az aljára. Terméskő fal állta az útját, ezért jobbra-balra forgatva a fejét keresete az utat. Balra folytatódott a lejárat. Keskeny, alacsony alagút volt, a kőpadlót felváltotta a döngölt föld, ami érezhetően lejtett. Minden nedves és hideg. Zoltán doktor előre világított a lámpával, így már látták hova tartanak. Vastag, de elég korhadt ajtóra esett a fény.
– Kinga. – szólt bele a folyosóba ismét Péter.
– Itt vagyok. – hallották most már egyértelműen Kinga halkan feléjük szűrődő hangját.
A lehetőségekhez képest megszaporázták lépteiket, hogy minél előbb az ajtóhoz érjenek. Péter, ahogy oda ért, öklével megdöngette a penészes, és korhadt ajtót.
– Kinga, itt vagy?
– Igen. – hallották a hangját már teljesen érthetően. – Bezáródott az ajtó. és nem tudok kimenni. – magyarázta Kinga.
– Kislányom, – szólalt meg hátulról Zoltánné. – be sem kellett volna menned oda. – hangjából érezhető volt, hogy az idegességet felváltotta a bosszankodás.
– Jól vagy? – tette fel a kérdést dr. Zoltán, mert úgy érezte. hogy most ez a legfontosabb. – Nem történt semmi bajod?
– Nem, nincs semmi bajom, csak elég hideg van itt. – hallották a választ, egész közelről az ajtó túloldaláról.
Péter közben a zseblámpa fényénél, már az ajtót vizsgálta, hogy miért nem nyílik ki.
– Valószínűleg, becsapódott, és a zárnyelv a rázkódáskor előre ugrott, és bezáródott magától, így a kilincsel, már nem lehet kinyitni. Jó lenne valami szerszám, hogy ki tudjuk nyitni.
– Van a kocsiban, szerszámos ládám, abban remélem, találsz megfelelő szerszámot. – javasolta a megoldást Zoltán doktor.
– Felmegyek a ládáért. – ajánlkozott Péter. – Addig beszélgessenek vele, az ajtón keresztül. – javasolta.
– Vidd a lámpát, úgy hamarabb megjárod, a beszélgetéshez, meg amúgy sem kell világos.
Igyekezett minél előbb visszajutni az autóhoz, de nem merte kettesével venni a lépcsőt, nem akart elesni, és ezzel tetézni a bajt. A csomagtartóban megtalálta a szerszámosládát, és most nem azon gondolkodott, hogy minek egy doktornak szerszám a kocsijában, mikor még soha nem látta szerelni semmit. Még fenn a világosban kinyitotta, hogy tájékozódjon, milyen szerszámokra számíthat. Talált benne egy „Z” alakban hajtott csavarhúzót, azt biztos tudja használni sperhatni helyett. Sietett vissza a ládával, nem akarta, hogy tovább raboskodjon Kinga, habár magának kereste a bajt.
– Gyorsan megjártad. – állt félre az ajtóból a doktor.
Péter nem törődve nadrágja tisztaságával, letérdelt az ajtó előtt, és egyből a csavarhúzóval próbálkozott. Régi tervezésű zár volt ezért bízott benne, hogy nincs bele építve semmi biztonsági reteszelés, ami megakadályozná a tolvajkulccsal való behatolást. Nagyot kattant a zár.
– Sikerült? – kérdezte türelmetlenül Kinga édesanyja.
– Nem, csak kiugrott a csavarhúzó. – válaszolta Péter, figyelve, hogy ne hallják a hangján a feszültséget.
Ismét bedugta a csavarhúzót, úgy, hogy az előző próbálkozás tapasztalata alapján, ne ugorjon ki még egyszer. Ismét kattant a zár.
– Azt hiszem, most sikerült, – mondata Péter, és nyúlt a kilincsért, még mindig térden állva, bízva benne, hogy valóban nyitva van. Nyílt az ajtó, olyan csendesen, mintha tegnap olajozták volna. Már a résen keresztül is látta, hogy Kinga ott áll az ajtó túloldalán.
– Igen. – lépett elé Kinga.
– Mi az, hogy igen? – kérdezte csodálkozva Péter.
– Azt hittem azért térdelsz előttem, mert megkéred a kezem, azonnal igent mondtam. Baj, hogy ilyen gyorsan? – mosolygott Péterre, és nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
– Nem akartam megkérni a kezed. – bosszankodott Péter. – Tiszta idegbetegek voltunt, hogy hova tűntél.
– Látom, azért ellestél tőlem valamit, ha ilyen gyorsan kinyomoztad, hogy hova tűnhettem. – ölelte meg Pétert. – Büszke vagyok rád.
– Kinga, mikor nő már be a fejed lágya? – korholta lányát, apja. – Öregek vagyunk, már az ilyen megpróbáltatásokhoz. Amúgy sem szívesen engedtem meg, hogy nyomozónak tanulj. Egyáltalán, hogy jutott eszedbe, hogy egyedül ide gyere.
– Nem akartam megint belekeverni Pétert. – szabadkozott Kinga.
– Ha szóltál volna, hogy ide akarsz jönni, akkor arról mindenképen lebeszéltelek volna, hogy késő délután induljunk ide. – pakolt vissza Péter a szerszámosládába. – Éjjel nem féltél egyedül? – kérdezte.
– Nem volt mitől félnem, mivel egyedül voltam, csak az volt egyre idegesítőbb, hogy minden nyirkos, fázom, szomjas, és éhes vagyok. Az tartotta bennem az erőt, hogy biztos voltam benne, hogy meg fogsz találni, mivel te ismersz a legjobban, talán, még saját magamnál is jobban.
– Kérsz vizet? – nyújtott felé egy ásványvizes palackot édesanyja. – Nagyon idegesek voltunk. – tette még hozzá. – Van itt keksz, és csoki is.
Kinga elvette az ásványvizes palackot, ivott belőle egy nagy kortyot. – Menjünk föl, mert már tényleg elegem van ebből a nyirkosságból.
Libasorban mentek fel, valamivel nagyobb világosságban, mint lefelé, mert Kingánál is volt egy zseblámpa, azzal vezette a sort.
Nagyot sóhajtott, mikor ismét szabad levegőre került. – Nagyon hiányzott a frisslevegő.