Az öltöny 14. fejezet

14. fejezet

Mária halkan nyitotta lánya szobájának ajtaját, és a már résnyire nyitott ajtón beszólt. – Kislányom, hogy vagy, mit csinálsz?
– Tanulok, – válaszolta Éva, és felállva íróasztalától anyja elé ment. – hamarosan kezdődnek a végső vizsgáim.
– Biztos vagyok benne, hogy most is jó eredménnyel vizsgázol mindenből. – ölelte, meg lányát.
– Te, hogy vagy? – kérdezet Éva, és nem csak azért, mert illik ilyenkor valamit kérdezni, valóban kíváncsi volt hogylétére. – Ezen a héten, még nem is beszélgettünk. – húzta anyját a kanapé felé. – Gyere, üljünk le egy kicsit.
– Jól vagyok. – válaszolt Mária lánya első kérdésére. – Eddig nem akartalak zavarni, láttam, hogy nagyon leköti minden idődet a tanulás. – Miről fogod írni a doktori disszertációdat, gondolkodtál már rajta?
– Mielőtt erről beszélnénk, – kezdett Éva másról beszélni. – köszönöm neked az utóbbi éveket. Nem mertem elhinni, hogy tényleg többet leszel itthon, de most már tényleg olyan, vagy mint egy igazi édesanya. Érzem, hogy szeretsz, törődsz velem.
– Nagyon sajnálom, hogy amíg kicsi voltál nem töltöttem veled több időt, és erre nincs mentségem. Ebben az utolsó pár évben, mióta ritkán járok be az irodába, jöttem rá, hogy mennyit veszítettem, és nem az a lényeg, hogy én, hanem te mennyit nélkülözted a szüleidet. Azokat az elvesztegetett időket, már nem tudom pótolni, de igyekeztem az utóbbi időben feledtetni.
– Az már a múlt, – nyugtatta Éva. – a most a lényeg, érzem, hogy törődsz velem, és ezt azzal hálálom meg, hogy már nem csak magam miatt tanulok, hanem azért is, hogy büszkék legyetek rám. Kérdezted, hogy miről írom a doktorit. A pontos címe még nincs meg, de az még nem is annyira fontos, van még több mint egy évem, hogy elkészüljön.
– De a témája, már meg van? – kíváncsiskodott Mária.
– Igen. A hajléktalanok a témája. Megpróbálom felhívni a figyelmet a pszichés problémáikra.
– Ez nagyon érdekes téma, de hól szerzed a tapasztalatokat?
– Biztos vagyok benne, hogy feltűnt neked, hogy iskolán kívül, elég kevés időt töltök itthon.
– Igen, feltűnt, hogy fél éve sokat vagy távol. Nem kérdeztem rá, mert azt hittem valami fiú ügy, és gondoltam, ha időszerű majd elmondod.
– Nem fiú ügy, ahogy mondtad. Egy hajléktalan étkezőben segédkezek, amikor csak engedi a szabadidőm.
– Hol van ez az étkezde? – kérdezte Mária.
– Kispesten.
– Elég messze van, közelebb nem volt?
– Arra találtam rá először, és annyira megszerettem az ott dolgozókat, és nem lényegtelen, hogy megismerkedtem, több olyan hajléktalannal, akik jó alanyok a doktorihoz.
– Mit tudsz ott csinálni? – kérdezte Mária, egyre nagyobb kíváncsisággal.
– Ebédosztásnál minden kézre szükség van, utána nem kevés mosatlan edénnyel kell megbirkózni. Amikor ezzel végeztünk, az ottmaradó, melegedő, vagy csak pihenő hajléktalanokkal beszélgetek. Olyan ez, mint mikor a babáimmal játszottam ugyanezt. Kérdezgetem őket, az életükről, a mindennapjaikról, és ők válaszolnak is.
– Nem veszélyes ez? – kérdezte Mária, nem kevés aggodalommal.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy veszélytelen, – fogta meg, nyugtatás képen anyja kezét Éva. – vannak ott azért furcsa alakok is, de már mindenkit ismerek, tudom, hogy kell velük bánni, még soha semmi bajom nem történt.
– Nagyon féltelek.
– Nem kell, tudok magamra vigyázni. Ezeken az embereken, pedig segíteni kell, az csak a hozadék, hogy gyűlik az anyag a dolgozathoz. Nagyon sok érdekes élettel találkozom ott. Egy év alatt annyi tapasztalatot tudok összeszedni, amennyit egy olyan pszichológus, aki csak a kórházban, vagy a rendelőjében dolgozik, őt-tíz év alatt.
– Akkor is féltelek. – szögezte le Mária. – Ha valamiben tudok segíteni, azért szólj, tudod, hogy szívesen teszem.
– Előre is köszönöm, anya.
– Most jut eszembe, szerintem segítene, ha lenen egy autód, gyorsabban tudnál közlekedni, nem venne el rengeteg időt a buszozás.
– Nincs is jogosítványom. – jegyezte meg Éva.
– Aki ilyen jól tanul, nem okozhat problémát a megszerzése. A pénzel, meg ne foglalkozz, tudod. hogy apuval megteremtettük azt a jólétet, amire amúgy annyira haragszol.
– Már megbocsátottam, mert rájöttem, hogy a vagyont, lehet jóra is fordítani. Bevallom neked, a zsebpénzem csekély részét költöm magamra.
– Mire költöd? – kérdezte Mária büszkén tekintve lányára.
– Csokit, nápolyit veszek belőle a rászorulóknak. Aki leül velem beszélgetni, az választhat, hogy ebéd után, csokit, vagy nápolyit kér. Amíg megeszik, észre sem veszik, hogy mennyi mindent elmesélnek az életükről, és minden kimondott szóval nekik is jobb lesz. Ha egy-egy alkalmat kihagyok az ételosztásnál, már hiányolnak, és az hiszik, az édesség hiányzik nekik, pedig a beszélgetésre szoktak rá. Mindig eszükbe jut valami amit, szeretnének velem megosztani, mert akkor megkönnyebbülnek.
– Féltem, mikor ezt a pályát választottad, de már látom, hogy ez a hivatásod, és nagyon jó pszichológus leszel. – állt fel Mária. – Régen beszélgettünk ilyen jót. – indult az ajtó felé, de még visszaszólt lányának. – A jogosítványról gondolkozz, ha készen állsz, keresünk, egy iskolát.
– Gondolkodom.

Éva az ebédosztás, és a mosogatás befejezése után, leült az egyik asztalhoz, aminél már nem ült senki. Mindig üres asztalt keresett, így senki nem érezhette úgy, hogy ráerőlteti magát. Biztos volt benne, hogy hamarosan nem lesz egyedül. Akik rendszeresen jártak ide, tudták, hogy ilyenkor arra vár, hogy valaki oda üljön, és elmesélje problémáit, amíg megeszi a szokásos édességet. Általában ez a várakozás nem tartott egy két percnél tovább, és nem volt ez most sem másképp.
– Leülhetek?
– Jolán, – nézett kedvesen mosolyogva az asszonyra Éva. – tudod, hogy azért ülök itt, mert szeretek beszélgetni veletek, és az ül ide, akinek mondani valója van.
– Kapok csokit? – kérdezte.
– Igen, milyet kérsz? – kérdezte Éva. – Valami baj van?
– Az mindig van, – ült le Jolán. – twix-et kérek. – tette még hozzá.
Éva már nyújtotta is neki, tudta, hogy mindig azt kér.
– Köszönöm, – vette el Jolán. – beteg vagyok. – vágott bele a közepébe, mintha attól félne, ha nem mondja ki azonnal, akkor soha nem fogja.
– Mi a baj? – kérdezte Éva, és nem lepte meg a dolog, mert sokan betegek volta itt, csak nem beszélnek róla. – Elvigyelek orvoshoz? – kérdezte.
– Nem kell, ezen, nem lehet segíteni.
– Honnan tudod? – kérdezte Éva, megnyugtató alt hangján, olyan hangsúllyal, hogy ne tűnjön faggatózásnak.
– A férjem is ebbe halt bele, én ápoltam, ismerem a tüneteket. – harapott egyet a csokiból Jolán.
– Mibe? – tette fel a következő kérdést, szinte csak úgy mellékesen.
– Vastagbél rák. – válaszolta, Jolán a távolba meredve, és észre sem vette, hogy beszél. – Amikor észrevették, már késő volt, hiába műtötték meg, fél év alatt elvitte.
– Sajnálom. – szólt közbe Éva, de látta nem jutott el Jolán tudatáig.
– Az orvosa is megmondta, amikor már ki lehet tapintani, akkor már nem sokat lehet tenni, azért mégis javasolta a műtétet. Szerintem ezzel, csak egy csomó fájdalmat okoztak neki, pedig tudták, hogy menthetetlen. – Évára nézett, és már látszott, hogy visszatért a jelenbe. –
Nekem is az van. – szögezte le szomorúan.
– Voltál orvosnál?
– Nem kell ahhoz orvos, – legyintett Jolán. – tegnap, feszítést éreztem, itt belül, – mutatott a hasára. – oda nyomtam a kezem, és akkor megéreztem, hogy belül, ping-pong labdányi csomó van. Tovább kerestem, és még három kisebbet is kitapintottam.
– Meg kellene műtetni.
– Ha megműtik, fél évem marad, ha nem akkor, lehet, hogy élek még két-három évet. – Válaszolta Jolán olyan magabiztosan, mit, ha orvos lenne.
– Ezt honnan veszed? – kérdezte Éva, de tudta, hogy Jolán, már mindent elhatározott.
– A férjem műtétje után mondta, egy ismerős doktor, hogy ha megbolygatják a daganatot, akkor még gyorsabban nő.
– Sajnálom. – fogta meg Jolán kezét Éva. – Tudok valamiben segíteni?
– Már segítettél. – kapta be az utolsó falat csokit Jolán. – Már itt a családom, de azon belül te vagy az, akinek el tudok mindent mondani. Ez pedig olyan volt amit, meg kellett osztanom valakivel, mert nem beszélni róla sokkal nehezebb. Már meg is könnyebbültem. – állt fel Jolán. – Átadom a helyet, biztos van, aki szintén szeretne veled beszélni.
Távolodás közben még visszafordult, és Évára mosolygott, mintha ő szorulna bátorításra.